2016. december 13., kedd

Vissza

Jó rég volt, nem igaz?! Ujjaim nem haladnak olyan gyorsan a billentyűzeten, ahogyan az egy írópalántától megkövetelhető. Csak magamat vádolhatom, hiszen annyira túlvállaltam magam az év utolsó hónapjára, hogy a karácsonyi díszek csak hevernek szótlanul a dobozban, én meg hetek óta kerülgetem, mert nincs időm őket kitenni a lakás különböző pontjaira. Ha jól átgondolom, tulajdonképpen két munkahelyem van, ha a házimunkát leszámítjuk, akkor is. Fél ötkor rohanok a munkahelyről a buszmegállóba, és igyekszem nem elaludni a húsz perces út alatt, pedig tudom, hogy ennyi pihenés sokszor életmentő lenne. Aztán otthon a felnőtt dolgok jönnek, és én hűségesen, szeretettel főzök, mosok, takarítok. Éjfélig meg horgolok, és mostanában felmerült bennem a gondolat, hogy ez kicsit már ,,fútószalagos gyártás", hiszen csak morgok, hogy még sem ezzel, sem azzal nem vagyok készen.
Felaprózódtam, és csak kapálózók szüntelen. Számolom a napokat az ünnepekig, amikor végre újra visszatalálhatok ahhoz a Vikihez, aki a lelkem mélyén vagyok. Azt várom, hogy ezzel együtt az ihlet, vagy Múzsa kisasszony is megtalál, mert unom már ezt a tehetetlenséget. Hiába ülök a villogó képernyő előtt, egyszerűen nem jönnek a szavak, és attól tartok, hogy kifogytam a mondanivalóból. Elfogytak talán belőlem a betűk és a végén lehet, hogy csak álom marad az, hogy az írás lesz a munkám. Most biztosan hálátlannak gondoltok, bár ez szívetek joga, mégis próbálom megvédeni magam, mert egyszerűen úgy érzem, muszáj. Olyan ez, mint valami belső késztetés, egyfajta kötelesség, ami arra sarkall, hogy vegyek fel egy páncélt, húzzam fel a boxkesztyűt és küzdjek meg magamért!
Az igazság az, hogy minden gondom és bajom abban gyökerezik, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy a szervezetnek szüksége van az alvásra. Olyan jó lenne minden napot úgy megélni, hogy arra emlékezzünk mindig! Amin változtatni tudok az az időbeosztásom. Meg kell tanulnom nemet mondani, magammal foglalkozni, nem a gondokkal törődni! Fel kell idéznem, milyen koncertre járni. Milyen szórni a pénzt, és koncerteken sörözni. De ehhez az kell, hogy egy napig csak aludjak, egyek és vegetáljak. Az emberek többsége biztosan az én cipőmben jár. Az év végi kimerültség ez. Azt hiszem így hívják. Hát nálam ez most nem kopogott, hanem egyenesen rám rúgta az ajtót. Lassan majd csak sikerül kitoloncolni, és visszaszerezni a birodalmamat. 
girl, hair, and red kép