tag:blogger.com,1999:blog-49937961596192301442024-03-13T13:20:03.291+01:00BuborékDélibáb vagyok, ópiummaradék a fogakon...Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comBlogger520125tag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-59573684966930183832018-09-15T20:07:00.000+02:002018-09-15T20:07:00.678+02:00Az elmúlt egy év fejlécére<b>Kedves Naplóm... izé... blogom... vagy mi... olvasóm!</b><br />
<br />
A mondanivalóm valamikor gyerekkoromban kezdődött el, amikor megtanultam kérni és köszönni, csúnyám beszélni meg verselni. Azóta pedig be nem áll a szám, beszélek és filozofálok, megoldok dolgokat, hatékonykodom. Ennek ellenére hosszú hónapoknak, csaknem egy évnek kellett eltelnie addig, míg újra billentyűzetet ragadtam. Kereshetném ennek az okát, és még ti is kérdezhetnétek, de nem tudnék válaszolni. Azt éreztem, hogy jobb a nagy világban élni, mint a blog virtuális falain belül. És a boldogságomat is inkább megtanultam elmesélni másoknak. Ez új barátságokat hozott és régieket törölt el, boldoggá tett engem és másokat. Megtanultam, hogy jobb kimondani, hogy "szeretek", mint leírni azt. És most nem azt mondom, hogy nem istentelenül hiányzott a Buborék, mert DE. Minden nap eszembe jutott, a telefonomban csak gyűltek a jegyzetek, hogy miről szeretnék írni, aztán az élet valahogy mindig másként hozta.<br />
<br />
Most éreztem azt, hogy újra be kell köszönnöm. Nem tudom miért, csak egyszerűen jött az indíttatás. Olvastam A. egyik új cikkét a Carrien, és én is újra írni akartam. Annak idején az első bejegyzéshez is ő hozta meg a kedvem.<br />
És most ahogy itt ülök, annyi mindent szeretnék elmesélni, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Lehetne az utolsó bejegyzésemben emlegetett munka csúfos bukásával és a töréssel amit az okozott, hogy a politika mocskosabb, mint gondoltam. Vagy azzal, hogy azóta viszem a hátamon a Tarkaplaccot és boldogan dolgozom le napi 12-14 órát is. Elmesélhetném, hogy L. megkérte a kezem, és négy nap múlva összeházasodunk vagy azt, hogy ennek az örömét nem tudtam már mindenkivel megosztani, akivel szerettem volna.<br />
<br />
Furcsa egy gondolat ez a házasság. Hirtelen tudatosul benned, hogy innentől nem leszek "csak" Kovács, Kiss, Lakatos vagy Káposznyák. Hanem ezentúl egy másik ember neve is a tiéd lesz. Magadra veszed, mint egy meleg pulóvert és soha le nem veszed. Ez a másik ember pedig a férjed lesz, a házasság pedig már a tiéd is, nem csak apádé és anyádé. Holnap hazautazunk. Feldíszítjük a helyet, ahol kimondjuk azt a nagybetűs igent, és megesküszünk, hogy boldogak leszünk. Mert egyszerűen így van rendjén. És szeretnék áradozni meg rózsaszíneket beszélni, mert ez van bennem, bármilyen hihetetlen. Napról napra vissza kell fognom magam, hogy ne vigyorogjak minden lépésnél és ne akarjam mindenkire rákiabálni, hogy L. elvesz feleségül.<br />
<br />
Igen, ez határozottan a legnagyobb dolog, ami az utóbbi egy évben történt velem.<br />
<br />
<br />
Örülök, hogy újra itt vagyok, és örülök, hogy ez a helyet úgy tűnik, sosem tudom elengedni.<br />
<br />
Viki - aki ma még Káposznyák<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://1.bp.blogspot.com/-Y9x0nOUlUNc/W51KNkvNO6I/AAAAAAAAFQ4/4rKZLi8ShJwDvctwDdb6gXSG9ruBK2HZwCLcBGAs/s1600/megh%25C3%25ADv%25C3%25B31.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="816" data-original-width="1056" height="494" src="https://1.bp.blogspot.com/-Y9x0nOUlUNc/W51KNkvNO6I/AAAAAAAAFQ4/4rKZLi8ShJwDvctwDdb6gXSG9ruBK2HZwCLcBGAs/s640/megh%25C3%25ADv%25C3%25B31.png" width="640" /></a></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-73613087765331745922017-10-28T22:23:00.000+02:002017-10-28T22:23:42.939+02:00OtthonGyereknek érezni magunknak az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Hátradőlhetünk és érezhetjük a gondtalan, családi szeretetet, az ismerős, meleg környezetet, a nosztalgikus zajokat és illatokat, közben pedig olyan dolgok idéződnek fel bennünk, amikről már nem is tudtuk, hogy léteznek. Például, hogy mennyire szeretjük otthon az ereszről lecsepegő eső hangját, a vasárnapi főzés neszeit hajnalban, a kutyánk lelkes csaholását, lábunk alatt a föld őszi-hideg göröngyeit. Ezután mindig kicsit megszakad a szív, mikor újra felnőtté kell válni. Dolgozni kell, hitelt és számlákat fizetni, tervezni, hogy mikor vegyünk házat és mikor jöjjön az első gyerek... A gyermeki otthonunk nagyszerűsége talán akkor képes kiteljesedni igazán, mikor kikerülünk onnan. Ugyanis akkor kezdjük csak el értékelni, mit is veszítettünk el. Azt hiszem, az idővel bölcsebbé is válunk. Megtanuljuk kiélvezni az együtt töltött napokat, el tudjuk rekeszteni a gondjainkat és csak élünk, lebegünk, mint Júlia a város fölött.<br />
Ilyen nekem, mikor hazamegyek.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://4.bp.blogspot.com/-1tgCgZ1etzQ/WfTnR1Pc4ZI/AAAAAAAAE_k/zKgfR3f6xdQr-IFblBep-n7Jdbt0lVfSQCLcBGAs/s1600/v%25C3%25B6r%25C3%25B6s.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="334" data-original-width="500" height="426" src="https://4.bp.blogspot.com/-1tgCgZ1etzQ/WfTnR1Pc4ZI/AAAAAAAAE_k/zKgfR3f6xdQr-IFblBep-n7Jdbt0lVfSQCLcBGAs/s640/v%25C3%25B6r%25C3%25B6s.jpg" width="640" /></a></div>
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-63811185212590311072017-10-16T23:13:00.001+02:002017-10-16T23:13:27.758+02:00Holnap<div class="MsoNormal">
Előttem az asztalon papírzsepi hever ráncoktól gyűrötten.
Szorongattam néhány percig, pedig a tüsszentés utóhatásai már rég elmúltak.
Böngésztem közben az Országgyűlés működését, amit valamikor kitéve-betéve
tudtam, de azóta a sok év alatt egyszerűen kiment a fejemből, majd lazításként
pedig pletykára éhesen vetettem magam egy Pussycat Dolls hírre, miszerint mind
kurválkodott a siker érdekében. Nagyon meglepő… </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Holnap kezdek az új munkahelyen, és csak reménykedni tudok,
hogy ez is olyan lesz, mint a biciklizés: hogy nem felejtettem el, amit eddig
tudtam. Annak mindenképp örülök, hogy újból hordhatom termoszban a kávét, meg
lesz értelme ruhákat vásárolnom, hogy látni fogom, hogyan fordul télbe a város
és megismerhetem a környéket. Félek, persze, mint mindig, de eddig is
átvészeltem valahogy a nehézségeket, remélem most is így lesz. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Szeretnék újra látni valamit a kezem után, mert a marketing
minden energiámat lecsapolta. Megnyirbálta az önbecsülésemet és rengeteg
csalódást okozott. Pont, mint egy rossz kapcsolat, nem igaz? </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<br />
<div class="MsoNormal">
Most energikusnak érzem magam, és örülök, hogy
visszacsöppenek abba az életbe, ahol minden nap írni kell, akkor is, ha a Múzsa
házon kívül tölti időt. Bízom benne, hogy sokat fogunk utazni. A forgatásokban
mindig imádtam az elsuhanó táj bámulása közben megtervezni, mit is vegyen fel a
kamera, vagy mit kérdezzek. Félek, mert a közélet nem az én asztalom, hiszen
eddig inkább voltam a művészetek és a kultúra melengető ölében. A politika
rideg, komor, bár szükséges, épp ezért úgy érzem, még az ismerkedő fázisban
állunk, ő meg én. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Új kezdet ez. Tudat alatt új, rövidebb hajjal, amit már most
imádok. Remélem, a munka is ilyen lesz. Nagyon szeretném megtalálni a helyem,
ahol egy-két hónap után nem unom el magam, hanem élvezem azt, amit csinálok.
Y-generációs probléma lehet ez talán, nem tudom, de ma úgy fogok lefeküdni,
hogy holnap nagy nap vár rám. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://3.bp.blogspot.com/-mfTVJJ7uxvo/WeUg24nCD0I/AAAAAAAAE-s/xJ0luNEuUCMlHSwM_Mh8luUuv_Dk5DiXACLcBGAs/s1600/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="650" data-original-width="436" height="640" src="https://3.bp.blogspot.com/-mfTVJJ7uxvo/WeUg24nCD0I/AAAAAAAAE-s/xJ0luNEuUCMlHSwM_Mh8luUuv_Dk5DiXACLcBGAs/s640/large.jpg" width="428" /></a></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-34564284584522689392017-09-02T22:35:00.001+02:002017-09-02T22:35:49.462+02:00InstaMinden ember életében akadnak szadista pillanatok. Valakinek csak annyi jut, hogy végignézi, ahogy egy szúnyog a vérét szívja, más meg éveket "szív végig" egy kapcsolatban vagy egy munkahelyen. Mindannyian arra vagyunk rendelve, hogy keressük az utunkat meg önmagunkat, és közben próbáljunk meg nem minden második lépésnél hasra esni. Pedig valljuk be őszintén, gyakran inkább maradnánk a földön, mint hogy újra feltápászkodjunk! Az elmúlt években számtalan különböző emberrel találkoztam. Voltak köztük zsenik és ostobák, tehetségesek és kóklerek, egyediek és másolatok. De csaknem mindenki mesélt arról, hogy valamiért meg kellett küzdenie. Még ha nem is szavakkal mondta el, a tekintete egyszerűen elárulta.<br />
A rosszabb napokon azzal szadizzuk magunkat, hogy mások élete tökéletes. Hogy az Instagram-on látott roadtrip-ek, meg tökéletes reggelik között már nem is férnek meg a problémák. Aztán érezzük a nyomást, hogy nekünk is valami hasonlót kellene érezni, és közben nem olyan ronda gondolatokkal tenni tönkre a napot, mint hogy elfelejtettük levinni a szemetest, így a csirkemell cafatai reggelre biztosan büdösek lesznek. Vagy hogy már megint elfelejtettük kinyitni a postaládát, pedig már biztosan benne van a Telenor-os felszólító... Egyszerűen ezekben a tökéletes világokban nincs helye ilyesminek. Épp emiatt érezzük azt is, hogy nem lehet rajtunk egy gramm felesleg, és számoljuk a kalóriákat még a diétás joghurt papírján is. Elvégre Kylie Jenner egész nap nem eszik ennyit... Az általunk betermelt éjszakai chips-ek meg a bűntudat sötét bugyraiba kerülnek.<br />
Olvassuk nap mint a magazinokban megjelenő ilyen irányú felméréseket, és valahol mélyen magunkban mi is tudjuk, hogy ezek csak kirakat-életek, mégis minden nap, ébredés után és lefekvés előtt irigykedve tekerjük végig a hírfolyamunkat. Szadisták vagyunk, mondom én!<br />
De vannak napok, amikor egy szakadt melegítőben, melltartó nélkül ugrándozunk a lakásban és közben a szekrénybe rejtett gumicukorra gondolunk, meg arra, hogy este egy hosszú film nézése közben még azért is befaljuk bűntudat nélkül! Ezeken a napokon kisétálunk az erkélyre borral a kezükben, levesszük a zokninkat, és élvezzük, ahogy a meztelen talpunk alatt szinte éget a hideg esővíz. Ilyenkor tárjuk szét a karunkat, és fordítjuk az esőbe az arcunkat, miközben valami nevesincs rockbanda alattunk épp élete koncertjére gyakorol.<br />
Azt hiszem jobb volt régen, mikor még csak a lány-magazinokhoz tudtuk magunkat mérni, de próbálom úgy felfogni, hogy ez is egyfajta motiváció. A művészetben meg a munkámban legalábbis mindenképp. A többire meg...? Épp úgy megpróbálok nem gondolni, mint ahogyan eddig is.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://3.bp.blogspot.com/-TdxOazrPk1s/WasWHoAPGbI/AAAAAAAAE7w/CqRFLId1FsIvazsFqSKx9dAHvzljE_iIACLcBGAs/s1600/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="452" data-original-width="500" height="578" src="https://3.bp.blogspot.com/-TdxOazrPk1s/WasWHoAPGbI/AAAAAAAAE7w/CqRFLId1FsIvazsFqSKx9dAHvzljE_iIACLcBGAs/s640/large.jpg" width="640" /></a></div>
<br />
<br />
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-66949483306220518632017-08-22T14:30:00.002+02:002017-08-22T14:30:32.274+02:00Nyúl meg őzValamikor ma hajnalban arra ébredtem, hogy sírok. Egyszer csak kinyitottam a szemem és éreztem, hogy a mellkasom majd átszakad. A rémálmokból gyakran nehéz kiszakadni. nekem is. Egyszerűen nem tudom, hol vagyok és miért. Fordulok egyik faltól a másikig, hogy találjak végre valami ismerőset, de a lakásnak ezt az egy szobáját, ahol alszunk, még mindig nem érzem a magaménak. Talán azért, mert csak aludni járunk oda, nappal bevetetlenül hever ott az ágynemű, fényt fest rá a Nap a redőny leengedett lécein keresztül. Végre találtam egy ismerőst. Téged. Megfogtam a kezed, és a vállamba töröltem a szemem. Egyre messzebb sodródtam az álomtól, miközben néztem ki a fejem felett a nyitott ablakon. Még nem hallottam a piaci árusok nyüzsgését, pedig már sötétben elkezdenek kipakolni az asztalokra.<br />
Nem mertem megnézni, mennyi az idő, de még égett a lefekvéskor meggyújtott gyertya a tartójában. Szóval maximum két-három órát aludtam. Égett a szemem a fáradtságtól. Felmerült bennem mégis, hogy halkan kimászok az ágyból és átmegyek a másik szobába. Ha lett volna egy szál cigim, talán még azt is elszívom. Aztán mégis maradtam. Felkeltettelek téged, és engedtem, hogy megvigasztalj, miközben két mondat közben visszaaludtál.<br />
Most így, napfényben idegennek hat az a félelem, amit éjjel éreztem. Mintha nem is engem ragadott volna meg. És ha kérdeznéd, nem is mesélném el most sem, olyan szörnyű volt. Talán túl sok Kinget olvastam már, megtöltette a fejem mindenfélével. Mégis ahogy ott feküdtem még néhány mozdulatlannak tűnő percig, eszembe jutott, hogy minden vágyam, hogy újra írjak. Nem tudom, hogyan kezdjek neki. Mint valami gyerekcipő, amibe hiába erőltetem, nem megy bele a lábam. Talán ez a tehetetlen frusztráltság az oka, hogy nem alszom jól. Egyik nap mozdul a másik után, gyakran a dátumot sem tudom. Néha egyedül vagyok, de nem sokszor. Lefoglalom magam. Dolgozok, olvasok, sétálok. Minden napban megpróbálok helyet teremteni a tanulásnak meg az írásnak, de valahogy nem megy. Úgy érzem, mintha erőltetném csak a dolgot. Vagy mintha egy fájós fogat készülnék kihúzatni. Pedig pontosan tudom, hogy csak a kezdet nehéz. Az első lépések afelé, hogy visszatérjek magamhoz. A rosszul átaludt éjszakák ezek miatt a felismerések miatt olyan becsesek. Az, hogy már én nem én vagyok, napfényben nem olyan ijesztő. És jellememből fakadóan engem meg kell riasztani. Mint valami kibaszott nyulat, vagy egy őzet, ami az autó fényszórójába kerül.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://2.bp.blogspot.com/-zo5ciZohu60/WZwjziJG_kI/AAAAAAAAE60/93RCzZbJqzcSntW3wU9qZgH216geM1YugCLcBGAs/s1600/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="489" data-original-width="500" height="624" src="https://2.bp.blogspot.com/-zo5ciZohu60/WZwjziJG_kI/AAAAAAAAE60/93RCzZbJqzcSntW3wU9qZgH216geM1YugCLcBGAs/s640/large.jpg" width="640" /></a></div>
<br />
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-80063902079805580322017-07-28T21:33:00.001+02:002017-07-28T21:33:31.235+02:00álmatlanságÉjszakánként hosszú órákon át kint vagyok az erkélyen. Az utcai lámpák pontszerű fényei szentjánosbogarakként pettyezik az eget. Alattam az autók jönnek-mennek, néha megszakítja monoton zúgásukat egy régi, rozsdás busz zötykölődése. Éjfél után azonban már alig van mozgás. A levegő nyári éjjelek illatától lesz terhes és magában hordoz valami könnyed elektromosságot, amitől az embernek félrever a szíve. Jó eséllyel Kosztolányi is gyönyörűségét lelte benne, miközben kávé okozta álmatlanságával vívott csatát. Aztán fél négykor megérkeznek a piacra az első teherautók és ládaszámra kerül a földre barack meg málna. A negyedelt dinnyéket az asztalra teszik a munkások, hogy hamar fogyjanak. Ilyenkor felállok és egy félig vízzel teli befőttes üvegbe dobom a csontig égett cigicsikket. Sisteregve alszik ki a parázs. Észre sem vetem, hogy abba az egy szálba bele sem szívtam. Csak lélegzem be a mentolt ezzel a friss, hajnali levegővel és boldog vagyok. Sokszor nem is kell ennél több.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://1.bp.blogspot.com/-Ie4F-viuFBU/WXuRd14ta6I/AAAAAAAAE5k/PmtJyDdYWS4VEeM1klOstQzlaBo0mExugCLcBGAs/s1600/hajnal.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="789" data-original-width="940" height="335" src="https://1.bp.blogspot.com/-Ie4F-viuFBU/WXuRd14ta6I/AAAAAAAAE5k/PmtJyDdYWS4VEeM1klOstQzlaBo0mExugCLcBGAs/s400/hajnal.jpg" width="400" /></a></div>
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-9168756755641458972017-07-25T21:45:00.001+02:002017-07-25T21:45:54.811+02:00Dunántúli királyleánykaAz ember lánya egyik pillanatban a szilvapálinkák hazájának lakosa, majd a másik pillanatban rántott sajtos cheeseburgert zabál egy utcafesztiválon 300 km-rel távolabb. Így lettem én a családom "Dunántúli királyleánykája". Bizony, akárcsak a félédes BB fehér a konyhapulton. Sokadik ezen a néven, de talán az egyetlen ilyen gyökerekkel. Az elmúlt heteket tiniként éltem át. Újra Tokio Hotel-t hallgattam, mert akárki akármit mond, még mindig imádom, és a fürdőkádban nézegettem a Pinterest csodáit. Valahogy a levegőváltozás visszafordított kicsit a régi önmagam felé, aki bágyatagon, álmodozva tudott ülni órákon át a szabad levegőn, miközben nem csinált semmit. Illetve csinált: fejben tervezte a könyveit szépen sorban. Egyiket a másik után.<br />
<a href="https://2.bp.blogspot.com/-WNCjT4DkP78/WXefryqRSOI/AAAAAAAAE5E/VEHlKJjNmcozQfdI6lsNmnBDqyv2v39yACLcBGAs/s1600/ker%25C3%25A9k.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" data-original-height="1600" data-original-width="1030" height="400" src="https://2.bp.blogspot.com/-WNCjT4DkP78/WXefryqRSOI/AAAAAAAAE5E/VEHlKJjNmcozQfdI6lsNmnBDqyv2v39yACLcBGAs/s400/ker%25C3%25A9k.jpg" width="257" /></a>A különbség az, hogy most már nyugodtan, bűntudat nélkül nyakalom be a királyleánykát a fürdőkádban ülve, miközben ízlelgetem, milyen is lenne újra megpróbálni könyvet írni. Talán végre be is fejezhetnék egyet. Az otthoni munka egyik óriási előnye, hogy a magam tempójában haladhatok és nem kell órákat unatkozva töltenem a számítógép előtt, hanem végezhetem a dolgom, és marad időm másra is. Mindig erre vágytam. Nem is értem azokat, akik ragaszkodnak a hivatalos értelemben vett munkahelyekhez. Hiszen ma, a huszonegyedik században nyakig ülve, már lehetőség van arra, hogy akár városokat áthidalva tudjanak emberek együtt dolgozni.<br />
Azt hiszem kijelenthetem, hogy nekem jót tesz nem emberek között lenni. Egyszerűen jó érzés, hogy nem cseppenek bele idétlen vitákba és nézeteltérésekbe, nem kell magamra erőltetnem a kedvességet, ha az nem jön szívből és nem fontos, hogy már reggel nyolckor egy íróasztal fölé görnyedjek.<br />
Nevezhettek bátran antiszociálisnak, mert egyszerűen már megszűntek azok az idők, amikor érdekeljen. Valahogy levedlettem azt a sok alaptalan komplexust, amit a kamaszkor hormonbombája robbantott rám. Még emlékszem, ahogy egy régi fotelben ülve a Viva elé voltam ragadva, és hogy alig vártam, hogy megkapjam másolt CD-n a kedvenc zenekarom új albumát. Most már letölthetem N-core-on. Ha-ha.<br />
Kicsit hihetetlen még, hogy sínre került minden, amit L-lel elterveztünk. Most már egy tágas, napfényes lakásban élhetünk, ami zajos ugyan, de egyszerűen imádnivaló, elindulhat végre a Horgolmány, mint webshop, és mellé szuper munkám van, amiben rengeteg lehetőséget látok. Persze ne gondold, hogy nem maradtak félelmeim, hiszen minden nap van miért szorongani kicsit. De megfogadtam, mikor elköltöztünk, hogy feleslegesen nem fogok idegeskedni. Azt mondják, árt a szépségnek, hát miért kockáztatnék?<br />
Van még fél pohár rizlingnapokon szerzett pohárnyi leánykám, azt hiszem azt most megiszom. És talán butítom magam egy epizód Family Guy-jal, vagy egyszerűen olvasok egy kis Harry Potter-t. Mondom, hogy "tiniskedek"!<br />
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-86045129588169755182017-07-10T20:57:00.001+02:002017-07-10T20:57:02.830+02:00Hello, Veszprém!Most már meg kell tanulnom lelassítani. Mély levegőt venni, majd lassan kifújni, mint ahogyan a botcsinálta jógaoktató mutatja a videójában. Látnom kell a szépséget, amin mostanában mostanában mindig továbbléptem. Voltak fontosabb dolgok annál, mint hogy egyszerűen csak gyönyörködjek valamiben. És sok bennem ez a rengeteg görcs is, mint a megfelelni vágyás, meg hogy igazi felnőttnek nézzenek. Pedig még így is botladozom néha. Szó szerint, meg képletesen egyaránt.<br />
Megtörtént ugyanis, hogy egy az egyben átbútoroztunk keletről nyugatra, az Alföldről a Dunántúlra. A sík szántóföldeket felváltották a lankák, a hegyek, a dombok, meg a fenyők. A szilvapálinka persze maradt, jó helye lett az új hűtőben is.<br />
A megszokott tárgyaink már megtalálták a helyüket. Az újak még keresik ugyan, de türelmes vagyok. Élvezem, hogy végre itthonról dolgozhatok, de azért felmegy bennem a pumpa, mikor már a századik ember is azt kérdezi, nem félek-e attól, hogy nehezen fogok új ismerősöket találni magamnak.... Persze, hogy félek, de attól nem lesz jobb, ha folyton kérdezgetik. Légyszi, legalább ti ne tegyétek!<br />
A költözéssel együtt elhatároztam, hogy leküzdöm az alaptalan félelmeimet. Köztük ezt is. Na meg azt, hogy teljesen egyedül fedezzek fel egy várost. Büszkén jelenthetem, hogy a hátamon egy hátitáskával nekiindultam a hétvégén a nagy Veszprémnek, bevettem néhány szűk utcáját, megmásztam a lépcsőit, meg fotóztam mindent, ami csak megtetszett. Furcsa, de jó érzés volt, mintha legalábbis egy óriási dolgot vittem volna végbe. Talán nekem az is volt...<br />
Itt, a "királynék városában" valahogy az emberek is másak. Kevésbé idegesek, nem tolakodnak, mindenki mosolyog, és szépen köszön. L-lel rá kellett jönnünk, túl sok időt töltöttünk el a reformáció fellegvárában, és kezdtünk már mi magunk is elidegenedni. Nem mondom persze, hogy itt nincsenek bunkók... azok valahogy mindig kinőnek a földből, mint a gyomok...<br />
Keresem még a helyem, és remélem, hogy nem csak amiatt van valami mélyen gyökerező jó érzésem, mert bízom abban, hogy nem hoztunk rossz döntést. Szeretném, hogy tényleg valami nagyszerű, csodálatos dolog küszöbén állunk, aminek a helyszíne immár a város, ami hét dombra épült.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://3.bp.blogspot.com/-yurTL4uGdsw/WWPN8euOXGI/AAAAAAAAE4U/VMN5kYY1qnkUxfPRoS4_1t4AMBipUCuJQCLcBGAs/s1600/Untitled%2Bdesign.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="789" data-original-width="940" height="536" src="https://3.bp.blogspot.com/-yurTL4uGdsw/WWPN8euOXGI/AAAAAAAAE4U/VMN5kYY1qnkUxfPRoS4_1t4AMBipUCuJQCLcBGAs/s640/Untitled%2Bdesign.png" width="640" /></a></div>
<br />
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-54811683254426919112017-06-22T13:40:00.001+02:002017-06-22T13:42:37.957+02:00Költözünk!Pontosan 10 nap múlva még a széljárás is jó eséllyel megváltozik körülöttem. Vasárnap érkezik egy bazi nagy teherautó, ahová addigra az újságpapírba és kartondobozva csomagolt életünket szépen, apránként bepakoljuk. A szomszédból majd biztos figyelni fogják, ki is megy el az Ibolya utcáról, és néhányan talán még azon is elgondolkodnak, hogy hová költözhetünk.<br />
A félelem mellett most már azon veszem magam észre, hogy egyre izgatottabb vagyok, várom, hogy a futár meghozza a dobozakat, amik segítenek a költözésben, és boldog-boldogtalannak mesélnék a leendő lakásunkról meg arról, hogyan is szeretnék benne élni.<br />
Néhány rossz dolog azonban történt az elmúlt két hétben, ami miatt nem vagyok felhőtlenül nyugodt. sőt. Mintha rossz lapjárásunk lett volna...<br />
L.-nek és édesapámnak is balesete volt. Szerencsére mindenki jól van, de azóta minden éjszaka rosszat álmodok. Álmaimban rendszeresen vagyok kórházban, ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy letörik a fogam, ami nem jelenthet túl jót az Álmoskönyvben. Meg sem akarom inkább nézni... Mégis hiszek benne, hogy minden okkal történik, de nem gondolom, hogy a karmámat kellene megtisztítanom, mint ahogyan azt egy ismerősöm javasolta a minap...<br />
Várom már, hogy dombok között legyünk, hogy otthonról dolgozhassak egy új munkahelynek, várom, hogy a hobbijaim kinőjék magukat, akárcsak a bazsalikom a meleg földből a cserépben. L. úgy viselkedik, mintha nem is lett volna agyrázkódása. Nem emlékszik rá, így nem is ijedt meg úgy, mint én... Most otthon van, pihen és gyógyul, de tűkön ül a költözés miatt. Szeretem, hogy ilyen szenvedéllyel beszél arról, mennyi jó változás is történhet velünk. Ezelőtt néhány hónappal ugyanis egyikünk sem gondolta volna, hogy lakásunk és munkánk is ilyen "könnyen" lesz. (bár az ébren töltött éjszakákat nem veszem ilyenkor számba inkább)<br />
Mostanában csak dédelgetem magamban az álmaimat, az álmainkat. Szövögetem őket, ötletelek, mintha közben fejben egy nagy füzetbe jegyzetelnék. Várom a megfelelő pillanatot, amikor végre mindenbe belevághatok.<br />
Elterveztem, hogy egy laptoppal a kezemben nekivágok majd a nyári délelőttöknek, hogy egy közeli kávézó teraszán, egy kávé mellett dolgozzak, mint egy jó csajos sorozatban... Aztán délben a közeli piacról, padlizsánt meg cukkinit fogok sütni, délután pedig várom haza L.-t, mint egy "jó feleség", hogy aztán együtt doglozhassunk tovább. Este majd egy dinnyés ízű vízipipa mellett kiülünk az erkélyre, bort iszunk és sajtot meg kolbászt eszünk közben, és megbeszéljük az élet nagy kérdéseit, mint ahogyan olyan sokszor megtesszük.<br />
Néha bekapcsol nálam a védekező reflex és még neked sem mesélek ezekről. Néha annyira ridegnek érzem magam, hogy attól félek, nem látsz le teljesen hozzám, hogy mennyire is szeretlek. Védekezek ugyanis a hibák meg a kudarcok ellen, a keserű csalódástól pedig egyenesen irtózom. Ezért nagyobb a szám a kelleténél, és valószínűleg ezt a leendő szomszédok is hamar meg fogják tudni.<br />
Féltem magamat. Téged. Magunkat. Ugyanakkor várom, hogy mit hoz az élet, mert most azt érzem, valami nagy dolognak a küszöbét fogjuk átlépni. Anya tegnap azt mondta, hogy mi együtt egyszer még sokra fogjuk vinni. Legyen igaza!<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://3.bp.blogspot.com/-PchyMkI9r84/WUutI7KO1hI/AAAAAAAAE3o/GzPaXAfA_LoA7y5b8RyBZyQE6zxJPtMhACLcBGAs/s1600/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="375" data-original-width="500" height="480" src="https://3.bp.blogspot.com/-PchyMkI9r84/WUutI7KO1hI/AAAAAAAAE3o/GzPaXAfA_LoA7y5b8RyBZyQE6zxJPtMhACLcBGAs/s640/large.jpg" width="640" /></a></div>
<br />
<br />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-56356115239772664042017-06-01T20:26:00.000+02:002017-06-01T20:26:49.048+02:00Nők kontra férfiak-<i>"Tudod mi vagyok én neked baszd meg? Egy pénztárca!"</i>- a harmadik emeleti szomszédunk, feleségéhez intézett kedves szavai egészen a bejáratig visszhangoztak, majd az egész lépcsőházban tőle zengtek az üres folyosók. Elsőre felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, és megdermedtem két lépcsőfok között. Feszülten figyeltem, hogy hallok-e még valamit, de már csak artikulálatlan szavak jutottak el hozzám.<br />
Idebent, a kis, 28 négyzetméteres lakásunkban már volt időm elgondolkodni ezen a kirohanáson. Furcsa, hogy míg döngetjük a mellkasunka azért, hogy a férfiak és a nők egyenrangúak maradjanak és ugyanannyit dolgozzanak, sokan nem gondolkodnak el azon, mennyi mindent csinál még egy nő, miután egy fárasztó 8 órás munkanap után hazaér. Valószínűleg bevásárol, kitakarít, főz, mos, ellátja a gyereket és a háztartást, majd hazavárja a férjét. Miért csodálkozunk azon még mindig, hogy a temérdek munka utáni teendő kitenne még egy plusz műszakot, és a nők így majdnemhogy természetesnek vehetnék, hogy nem dolgoznak? Ehelyett két csoportra szakadtunk a saját nemünkön belül.<br />
Itt vagyok én, aki imádná a háztartást vezetni, szépíteni az otthont, nevelni a gyereket, és ott vannak azok a nők, akik tűzön vízen át keresztül viszik, hogy a karrierjükben megvalósíthassák önmagukat. Mindkét út járható és jó, de miért dobáljuk meg egymás is? Miért nem elfogadott mindkettő? És miért vannak még mindig olyan férfiak, akik az egész utca tudtára akarják adni, hogy a szemükben a nő nem más, mint aki elkölti a pénzüket.<br />
<img alt="the stepford wives kép" height="507" src="http://data.whicdn.com/images/15511411/large.jpg" width="640" /><br />
L.-lel nagy szerencsém van. Amikor a tiszta lakásba hazaérek, és tudom, hogy a szabadnapja jó részét azzal töltötte, hogy levegye a vállamról a terhet, nem tudok elég hálás lenni. A köszönöm sajnos ide kevés, mert nem feltétlenül azért vagyok hálás, mert kitakarított, hanem azért, mert megérti, mennyi feladatom is van.<br />
Beszélhetnénk itt feminizmusról, meg minden egyébről, pedig a képlet sokkal egyszerűbb, mint meztelenül tüntetni egy híd közepén. Nincs két egyforma nő. Van akit ez tesz boldoggá, van akit az. Persze a diszkriminálás ellen valószínűleg én is pucérkodnék, ha szükséges, tüntetnék, elmondanám, milyen is 24 évesen azt érezni: a vezető beosztású férfiak átnéznek rajtunk, mert el sem tudják képzelni, hogy két diplomával lehetnek saját, jó ötleteink, és talán még az ő cégüket is előre tudnánk mozdítani. Ehelyett megkérdezzük, hogy hozhatunk-e egy kávét, mert senki másnak nem jut eszébe, kiszellőztetünk, mert ezt is elfelejti mindenki, és búcsúzáskor szép napot kívánunk. A női gyengédséget nem lehet megtanulni, a férfiak másban erősek.<br />
Az az emeleti szomszédunk is biztos kedves is tud lenni, elviszi a feleségét vacsorázni és megköszöni, ha kimossa a szennyesét. Talán még arra is büszke, ha a nejét előléptetik. Ma délután azonban, miközben a biciklimet raktam a tárolóba, én csak annyit hallottam az életükből, hogy a nő kutyába sincs nézve. Aztán most egy pohár bor mellett azt érzem, szívesen pofon vágnám az ilyen embereket, mert a felesége biztos vagyok benne, hogy most három emelettel feljebb hangtalanul sír a fürdőkádban, miközben a levendulás tusfürdője illata összekeveredik az otthona szagával.<br />
<img alt="bath, girl, and beautiful kép" height="428" src="http://data.whicdn.com/images/263276058/large.png" width="640" />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-31640398847452647472017-05-26T10:22:00.000+02:002017-05-26T10:22:37.747+02:00Várni<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="font-family: "times new roman" , serif;">Hajnalban
nézem a fürdőszobából beszűrődő fényt, és átfordulok feléd
az ágyban. Hangosan horkolsz, én meg elgondolkodom rajta, hogy
kicsit arrébb forgatlak. Meg is teszem, miután még néhány percig
csak azt hallom. Reggel persze majd tagadni fogod, hogy horkolnál,
de az a fontos, hogy Én tudom az igazat. </span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="font-family: "times new roman" , serif;">Néha
még most is furcsa, hogy engem szeretsz. Mert mindenki azt mondja
nekem, hogy milyen jóképű vagy, meg „szép” fiú. Én meg csak
mosolygok, mert tudom, hogy tényleg így van. És büszke vagyok rá,
mikor ott állsz a Nagytemplom előtt, és vársz a
villamosmegállóban, napszemüveggel, borostával, fülhallgatóval.
</span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="font-family: "times new roman" , serif;">Emlékszem,
mikor sok sok hónappal ezelőtt még csak nézegettem a képeidet,
és álmodoztam rólad, mint valami elcseszett tinilány. Aztán ott
voltál mellettem, éreztem az illatod, megfoghattam a kezed. És
mostanra hallgathatom minden reggel, ahogy békésen álmodsz. Jó ez
a bizonyosság. Jó, hogy nem kell kételkednem magunkban. Jó, hogy
együtt tervezzük az életünket, meg hogy segítesz amikor kell. </span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="font-family: "times new roman" , serif;">Félek,
hogy lesz idő, mikor már nem lehetek önálló, és muszáj
elfogadnom a felkínált támaszodat. Hiszen olyan régóta állok a
saját lábamon, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell nem így
élni. Újra tudom én majd azt tanulni? Hogy fogom bírni? Ez az a
félelem, amit a nők túlzott nagy önállósága okoz. Tele vagyunk
sztereotípiákkal azok felé, akik nem dolgoznak, és a párjaik
tartják el, pedig sosem lehet tudni, kinek miért nem akad egy
zsíros munka a horgára.</span></div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="font-family: "times new roman" , serif;">Félek
tőle, hogy elveszettnek érzem majd magam. Amikor ezeket újra meg
újra elmondom neked, megnyugtatsz, hogy ne féljek. Bízzak abban,
hogy most egy jobb időszak jön, mert megérdemeljük. És én
elhiszem neked. Csak ilyenkor, hajnalban félek kicsit. Mikor a város
még csendes, de a madarak már csiripelnek, én éberen, nyitott
szemekkel nézem magunkat, mintha kívülről szemlélném az
egészet. A lakást, az utcát, a munkáinkat, az életünket. És
végül mindig rájövök, hogy a sok nehézség ellenére boldogan
élünk, boldogabban, mint sokan mások. És ezért hálát kell
adnunk. Olyan sokat vártam erre. </span>
<br />
<span style="font-family: "times new roman" , serif;"><img alt="hands, black and white, and couple kép" height="367" src="http://data.whicdn.com/images/242038119/large.jpg" width="640" /></span></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-76659795089812171202017-05-09T08:18:00.000+02:002017-05-09T08:19:02.332+02:00Nő. Fiatal. Tapasztalatlan.<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
Ha engem
kérdeztek, sem csendesnek, sem nagyszájúnak nem éri meg lenni.
Próbáltam mindkettőt, és higgyétek el, ha valaki nem akar
titeket kedveli, az úgyis talál kifogást. Rám is találtak.
Ellenem. Mellettem mindig kevesebben voltak, és a hosszú évek
alatt az az egyet jól megtanultam: utáljanak csak nyugodtan a nagy
számért, akkor legalább adtam rá indokot.
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
Valahogy
mindig kikívánkoznak belőlem a mondatok és úgy érzem, ha bent
kell tartanom, megfulladok. Mintha egy nagy kéz szorítaná kifelé
belőlem a szuszt... Ennek eredménye, hogy előbb vagy utóbb
ráköpöm az egészet a világra azt, amit addig bent tartottam.
Olyankor állnak az emberek, és azt hiszik, hisztizek, vagy csak
rossz napom van. Pedig nem! Egyszerűen csak egy idő után túl sok,
hogy próbálnak átlépni az ember lányát. Sokszor nagyon gonosz
módon, azért mert ő nő, fiatal, vagy „tapasztalatlan kezdő”.
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
Sokáig
azt hittem, hogy csak én vagyok így ezzel, biztosan mindenki másnak
könnyebb a beilleszkedés meg az elfogadás, a beletörődés az
életbe meg végképp. Aztán a barátaim lassan elkezdték mesélni,
hogy náluk, velük is ugyanez a helyzet. D. azt mondja, hogy minden
munkát ráosztanak, utána pedig a felettese aratja le a babérokat.
B.-nek meg nehéz a helyzete, mert kedves próbált lenni. Most ezt
használják ki.. És mindannyiunkban csak gyűlik fel ez a rossz
érzés, emészti fel a hétköznapokat, és alig várjuk a szombatot
és a vasárnapot, amikor csak ki sem kell menni a lakásból, hanem
foglalkozhatunk végre azzal, amik mi vagyunk. Nem könnyű ez, de ki
akarok tartani a határozottságom és az önfejűségem mellett.
Eddig is az segített át egyről a kettőre.</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
Erősnek
kell maradni, vagy eltipornak minket. Gátlások és megbánás
nélkül.</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<img alt="girl, photography, and hair kép" src="http://data.whicdn.com/images/239896833/large.jpg" height="428" width="640" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-74464773949595616352017-05-08T10:10:00.000+02:002017-05-08T10:10:56.458+02:00Menet<div align="LEFT" style="break-before: page; line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">Betettem
a hátizsákomba egy könyvet, meg egy dzsekit, aztán vettem a
tornacipőmet, és kiléptem az utcára. A Nap már lemenőben volt,
fénye és ereje is csak alig, de azt éreztem, hogy mozdulnom kell,
tenni egyik lábamat a másik után, hogy kiszabaduljak abból a 30
négyzetméteres lakásból, amit most otthonnak hívunk. Kellett a
friss levegő, látnom kellett a várost, amit majd itt hagyok. </span></span></span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">És
ahogy mentem ki az erdő felé, rádöbbentem mennyire egyedül is
vagyok, mikor L. nincs mellettem. Kivilágosodott előttem, hogy
ebben a városban nekem már nincs senkim, mert mindenki elköltözött
annak a bizonyos jobb életnek a reményében. Valami szorongásféle
is motoszkált bennem, hogy hiába élek itt másfél éve, nem érzem
magam teljesen otthon, hiszen még csak a szomszédjainkat sem
ismerem. Ennek ellenére mentem töretlenül, nem akartam
visszafordulni. Le szerettem volna ülni az egyetemnél egy padra,
hogy miközben néhány oldalt elolvasok a könyvből, kikapcsoljon
kicsit az agyam, és azt érezzem, hogy ebben a 200 ezres városban
az az egyetlen pad csak és kizárólag az enyém. </span></span></span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">Ez
volt a saját búcsúmenetem, amiben elfogadtam, hogy ha egyszer
mennem kell, akkor nem hezitálhatok, mert nem engedhetem, hogy a
világom egyetlen városra zsugorodjon. Kávézókat akarok
megismerni, hegyeket bejárni, folyókat, tavakat átúszni... </span></span></span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">A
családom szerint kalandor vagyok köztük, amire büszkének kellene
lennem, mert milyen szép szó ez. Mégsem tudok neki örülni,
hiszen úgy adták rám a kifejezést, hogy nem tudják: éjszakánként
rettegek a legapróbb változástól is, hogy sírva mondom el
esténként, mennyire félek is a nagy döntésektől és reggel
mennyire nehezemre esik felkelni és újra meg újra elkezdeni egy
napot. </span></span></span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">Mintha
kívülről nézném magam. </span></span></span>
</div>
<br />
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<span style="color: black;"><span style="font-family: Times New Roman, serif;"><span style="font-size: 11pt;">Még
számomra is idegenek kicsit ezek a komoly gondolatok. Ezek a
felnőttes dolgok, amikről évekkel ezelőtt azt hittem, sosem érnek
utol, mert halhatatlan vagyok. Most mégis itt mocorognak bennem
megállás nélkül, mint azok a giccses, örökmozgó delfinek a
régi nappalik üvegasztalain. </span></span></span>
</div>
<div align="LEFT" style="line-height: 150%; margin-bottom: 0cm;">
<img alt="love, couple, and boy kép" height="640" src="http://data.whicdn.com/images/265115007/large.jpg" width="427" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-81566668214241016772017-04-26T15:42:00.001+02:002017-04-26T15:42:45.045+02:00világvége meg a lekoptathatatlan szentimentalizmus<div style="margin-bottom: 0cm;">
Rebbenek ki a szobából egyenesen a
két karod közé. Itthon vagy. Végre. Hiányoztál, bár nem
egészen egy nap telt el, mióta utoljára láttalak. A felnőtt élet
hétköznapi gépezete mindkettőnket külön-külön darál be 8-12
órán át, de aztán minden nap végén ott vagyunk egymásnak. Csak
egymásnak. Ilyenkor jönnek a hízelegve kért csókok, a csendes
ölelések, az idétlen röhögés valami béna videón, meg az, hogy
csak nézzük egymást. Esténként ujjaimmal körbejárom szád és
szemöldököd vonalát. Minden mozdulatban benne vagy. Az összes
ujjpercekből kiinduló remegés belőled s belőlem fakad. Úgy
érzem magam, mintha soha nem lennék képes elmondani neked,
mennyire is szeretlek, mert a szavak azok csak szavak. Nem tudják
visszaadni azt, ami odabent, a bordák mögött rebeg.</div>
<div style="margin-bottom: 0cm;">
Azt hiszem nélküled nem bírnám ezt
a sok terhet, amit nap nap után pakolnak a vállamra, vagy veszek
fel önszántamból, és épp ezért tudom teljes bizonyossággal,
hogy veled a világ végére is elköltöznék, legyen az Kecskemét,
Székesfehérvár vagy Veszprém (bár ezekre pontosan rá tudunk
bökni a térképen). Soha nem a hely miatt tudtam elképzelni a
kétgyerekházkisnyúl kombinációt, hanem azért mert ezt Veled
hozhatom létre. Az már részletkérdés, hogy hol. Persze hazudnék,
ha azt állítanám, nem esik majd nehezemre itt hagyni egyszer a
családomat, hiszen annyira ragaszkodok hozzájuk... De elfogadtam,
hogy jobb lesz nekünk távol ettől a keleti résztől, ahol a
panelek többsége még mindig kissé „szoci”, és ahol az
emberek munkáját a minimálbérrel meg a megvont kajajeggyel
ismerik el...
</div>
<div style="margin-bottom: 0cm;">
Az éles kontrasztot mindig akkor értem
meg igazán, amikor kettesben átutazzuk az országot, én meg néhány
napra fellélegzek, mint egy végtelenül hosszúra nyúlt megfázás
után.
</div>
<br />
<div style="margin-bottom: 0cm;">
Napról napra mantrázom magamnak, hogy
jó lesz, majd minden megjavul, lesz ház, meg gyerek, meg a nyúl
már meg van, de ő is kap szebb helyet. Esténként, mikor úgy
fekszem mellettem, hogy rajzolom körbe valamelyik vonásodat, arra
gondolok, hogy néhány év múlva, muskátlik között fogunk ülni
egy széles teraszon, miközben a családunk, meg a barátaink
szalonnát sütnek egy rögtönzött tábortűznél. És szeretnek
majd hozzánk jönni látogatóba, mert mindig lesz süti, és
mindenki kap majd valami kézzel készített ajándékot, amit mi
ketten csinálunk. Te meg majd hozol nekem egy pohár vörösbort,
leülsz mellém, megfogod a kezem, és mindketten köszönetet
mondunk a másiknak, amiért kitartunk amellett, amit együtt
elterveztünk. </div>
<div style="margin-bottom: 0cm;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://2.bp.blogspot.com/-4vMfRDbIxwg/WQCizt-87_I/AAAAAAAAE2Q/TdDhC-MPAVYkFf2ILWyRKTpqdtQHGG4QgCLcB/s1600/large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="640" src="https://2.bp.blogspot.com/-4vMfRDbIxwg/WQCizt-87_I/AAAAAAAAE2Q/TdDhC-MPAVYkFf2ILWyRKTpqdtQHGG4QgCLcB/s640/large.jpg" width="640" /></a></div>
<div style="margin-bottom: 0cm;">
<br /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-18415955564549734792017-03-31T15:53:00.000+02:002017-03-31T15:53:22.654+02:00Lélegzet A vonat éles sikoltással fékezett le az állomáson, hogy kiokádja magából az embereket. Szépen sorban, egyiket a másik után. Köztük engem is. A város már abban a szokatlan fényben fürdött, ami a nappal és az éjszaka közötti vékony határon húzódik. Ez a különös szürkület az, ami az emberben képes meghozni az elhatározásokat. Ahogy sétáltam hazafelé, rájöttem, bármennyire is menekülnék már kézzel-lábbal ebből a városban, valahol a szívem mélyén még mindig a magaménak érzem az összes repedésével és romos játszóterével együtt.<br />
Akkor fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy túl sokat akarok egyszerre, túl sok változást, túl sok eredményt. Sosem voltam az a türelmes fajta, pedig az eszem tudja, hogy meg kell tanulnom nyugodtabban élni, hogy szabadon örülhessek ezeknek a langymeleg estéknek, a csendes ajtón belépéseknek meg jóleső munka utáni csókoknak.<br />
A rügyező fák alatt sétálva vettem néhány mély levegőt, és megbeszéltem magammal, hogy lelassítok. 24 éves vagyok. Nem negyven, nem ötven. Bármennyire is érzem, hogy sürget az idő az élet minden területén, meg kell tanulnom türelmesnek lenni, mert ha nem teszem, csak azt fogom elérni vele, hogy egy-kettőre szétmorzsolódok.<br />
Meg fog várni a lakáshitel, az egy-két gyerek, meg a kis üzlet, ami majd egyszer két embert fog jelenteni. Lépésről-lépésre kell haladnom, akkor talán kézben tudom majd tartani az eseményeket. Szeretném, ha holnap reggel már minden úgy lenne, ahogy megálmodom, de el kell fogadnom, hogy minden változásért tenni kell, minden terv csak akkor válik valóra, ha megfontoltan formáljuk meg kívül-belül.<br />
Addig is majd minden este megiszok egy pohár teát, miközben teleírom ötletekkel a hatalmas füzetet, ami most a jövőnket jelenti. És ha megkérdezi majd valaki, mint akarok az élettől, csak annyit fogok válaszolni: élni akarom azt, amit kapok. Ennyit.<br />
<br />
<img alt="girl, sea, and dress kép" height="404" src="http://data.whicdn.com/images/272794248/large.jpg" width="640" />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-497218647265424792017-03-03T21:07:00.000+01:002017-03-03T21:07:33.562+01:00Bor és chipsA borospohár negyedjére telik meg újra édes vörössel. A lábamnál lerúgott cipő, mellettem gyűrött zacskóban még néhány összetört chips hever. A mai felüléseket holnapra halasztottam, a jógáról nem is beszélve. A szar napok oltárán áldozni kell... némi koleszterint, káromkodást, meg alkoholt... hát én is így teszek. Míg elfogy a következő pohárral, átgondolom, mi az, ami most megtölti a fejem. A lista végtelenül hosszú a leendő lakáshiteltől kezdve városokon, barátok át egészen egy leendő családik. A felnőtt-játék nem szórakoztat, kérem vissza a gyerekkoromat! Azt, amikor még szabadon ülhettem délutánonként a kollégiumi dohányzóban, és miközben mások kilélegzett füstjét szívtam be, világmegváltó terveket szövögettem. Hát hol van ebből most bármi is? Hol maradt el a tinédzserkori énem, aki annyira szeretett volna kitűnni a többiek közül? Hol van az a lány, aki hajnalonként éberen olvasta a gagyi romantikus könyveket, miközben arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő maga ír ilyeneket? Azt hiszem valahol a sok mellékúton szétdarabolódtam, és már csak az maradt meg, hogy milyennek kell lennem felnőttként.Valahogy most még nehéz elképzelnem, hogy nem fogok nagyobb hibát elkövetni, hogy a nagy alakulásban nem leszek-e csak részlete annak, aki valóban lenni akarok?Most biztosan azt gondolod, hogy ezen mindenki átmegy, de engedd meg nekem most az egyszer, hogy legyek annyira önző: ne érdekeljen. Túl sokszor voltam már kiszolgáltatott ahhoz, hogy ne tudjam: néha csak magamra kell gondolni.<br />
Az élet persze megy a panaszkodásommal és anélkül is, és igyekszem arra törekedni, hogy mosolyogjak akkor is, ha "átmegy rajtam a fűnyíró". Miközben a számba dobok egy darab chipset, átgondolom azt, ami ma átsuhant rajtam a napsütésben. Tettem egyik magassarkúba bújtatott lábam a másik után, és arra gondoltam, hogy körülöttem majdnem mindenki alacsonyabb, mint én vagyok. Ez régen annyira zavart, hogy csak lapos talpút húztam. Ma már büszkén lépdeltem majd 180 cm magasan... Ezeknek a változásoknak azért örülök. Ezeket már a felnőttlét hozta magával, és megannyi hasonló van még. Jobban el tudom már fogadni magam, mint ezelőtt bármikor. Ebben valószínűleg L.-nek is benne van a keze. Főleg azzal a radikális követelésével, hogy fejezzem be a bókjai visszautasítását. Az önbizalomhiányt eltemettem magamban, és csak akkor engedem előkaparni magát, mikor nincs más körülöttem. Nem kell látni senkinek a nyomorom. A hisztikről meg nem is beszélve.<br />
Azt hiszem mérlegre kell tennem lassan, hogy mi az, amiről képes vagyok lemondani, és mi az, amiről nem. Néhány dolgot nem vihetek magammal az örökkévalóságig, bármennyire is szeretném. Olyan hátizsákok ezek, amelyek alatt olykor megroppanok.<br />
De hiszek abban, hogy erős vagyok. Hogy képes vagyok annál többre, mint amit most teszek, mint ahogy most élek és gondolkodom. Azt mondják az ember akarata határtalan. Hát ezt fogom kiragasztani az agyam legfelső polcára, ahol mindig láthatom, mikor nem bízom magamban.<br />
<br />
<img alt="girl, hair, and photography kép" height="500" src="http://data.whicdn.com/images/275006448/large.jpg" width="640" />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-71588828730709267762017-01-20T15:31:00.000+01:002017-01-20T15:31:16.775+01:00HajnalHajnalban a másik oldalamra fordulok. Fázom, és látom a redőny bekúszó fénysávjain, hogy hamarosan megszólal az ébresztő,és el kell indítanom a napot. Még néhány perc... motyogom, miközben hátammal a mellkasodnak simulok. Álmodban azt suttogod, hogy szeretsz, és ilyenkor hiszem el a leginkább, mert nem is tudod, hogy mondod. Reggel pedig nem emlékszel rá, csak mosolyogsz...<br />
Nekem ez a néhány perc gyakran a világot jelenti. Ilyenkor gondolok arra, hogy mennyit szenvedtem előtted. Hogy hányszor voltam darabokban az egész helyett, és mennyi boldogtalan lépést kellett megtennem, hogy most itt legyek. Aztán lassan valahogy minden a helyére került veled. Minden kérdést megválaszoltál, a hiányérzetet kitöltötted. Nem is vágyom már másra, csak Rád és Rám, ahogy ketten éljük a hétfőket, a keddeket meg a többi napot. Nem vágyom már egyedül Rióba meg Brazíliába. Ha mennék, már csak veled tenném, mert mi így vagyunk egy egész.<br />
Valahogy azt érzem, a veled töltött idő alatt megváltoztam. Jobb lettem. Arra vágyom, hogy vegyünk egy nagy családi házat, járjunk kirándulni, hegyet mászni, új évkor meg tarsunk vacsorát a barátainknak. Igyunk velük bort, mint a nagyok, meg beszélgessünk hajnalig, úgy hogy elfelejtünk visszaszámolni az óévből.<br />
Másak lettek a vágyaim. Valahogy az írás is háttérbe szorult, mert fontosabb lett a lakásunk dekorálása, meg hogy folyton álmodozzak rólunk. Különös nem? Én, aki mindig azt mondtam, hogy nem tudok változni, úgy lettem felnőtt, hogy észre sem vettem. És ilyenkor, reggelente, rájövök, hogy mindketten a családjaink szerencsét próbáló gyermekei vagyunk, és hogy milyen egyenes út vezetett minket egymáshoz, még ha döccenőkkel volt is tele.<br />
Azt hiszem, keveseknek adatik meg az, ami nekünk. Egyre inkább ez bizonyosdik meg, és kicsit nehezen tudok tanácsot adni másoknak, mert önzőnek érzem, hogy a mi kapcsolatunkat veszem mindig alapul. Pedig csak azért teszem, mert ilyen egy szép szerelem: kölcsönös, megingathatatlan, ám kompromisszumokkal teli.<br />
Közben az ébresztő megszólal, halk berregésbe kezd, és te átfordulsz az ágy túlsó felére, én meg talpamat a hideg padlóra teszem. A vállam fölött még megbizonyosodom róla, hogy visszaaludtál, és csak utána indulok készülődni. Ilyenkor érzem azt igazán, hogy legyőzhetetlen vagyok.<br />
<br />
<img alt="girl, morning, and tumblr kép" height="640" src="http://data.whicdn.com/images/257036817/large.jpg" width="640" />Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-33727736659521086382016-12-30T14:41:00.000+01:002016-12-30T14:41:38.494+01:00Lidércek, szirének<div style="text-align: justify;">
Utálom a női neveket. Persze csak azokat, amik fészket raktak a fejemben. Odabent tobzódnak, mintha egy király kis házibulin lennének, és nem érdekli őket, hogy nekem mennyire rossz ez az egész. Persze én adtam nekik a táptalajt. Én engedtem, hogy gyökeret ereszthessenek, mert bennem van kevés önbizalom, én nem hiszek magamban. Ez biztosan valami genetikai defekt. Ezek a nevek van, hogy napokon át rágják az agyamat, kínoznak, forró pálcával égetik a fájó részeket úgy, hogy Te nem is tudsz róla. A férfiak vajmi keveset tudnak arról, a nők mennyit gyötrődnek. És most nem a feminista beszél belőlem (hiszen én még az egyenjogúságomat is visszaadnám, tudod), hanem az őszinteség. Nem mártírság ez, hiszen valami baj van azzal, aki szeret szenvedni! Egyszerűen mi szeretjük a dolgokat a kezünkben tartani, tudni, hogy pontosan hol a helyünk, mennyit érünk, és vagyunk-e annyira fontosak a másiknak, hogy az változzon értünk? Ne értsd félre, nekünk magunknak is kell, de jól tudjuk, hogy az egy hosszadalmas folyamat. Az éveken át lerakódott rosszat nehéz ám a fejekből kitakarítani. Lidércek ezek azt hiszem...</div>
<div style="text-align: justify;">
Néhány éve írtam ide egy cikket, amiben elmeséltem a Kékszakállú herceg és Judit történetét. Én ezt a leckét megtanultam. Nem nyitogatom a zárt ajtókat, mert nem akarok, és nem is szeretek szenvedni, de továbbra is vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést:<i> jobb volt ő nálam? miért rajongott érte? ugye nem hasonlítok rá? nem csak egy pótlék vagyok? </i>Nem akarok Judit sorsára jutni, hogy egy legyek az összes többi között, de gyűlölöm az A.-kat, az I.-ket de még a P.-ket is..</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi, nők egymás között persze észhez térünk, rájövünk, hogy a két nem agya mennyire ellentétesen működik, csak az a baj, hogy az igazságot nem találjuk ebben. Nehéz elfogadni, hogy addig, míg mi éjjel éberen a mennyezet repedéseit számoljuk, addig a másik pihentetően alszik. Valószínűleg igazad van abban, hogy emiatt szereti egymást annyira egy nő és egy férfi. De a démonokkal, a mumusokkal, a szirénekkel mi lesz? Őket hogy lehet elűzni? A józan ész hiánya okozza a veszekedéseket, az összezörrenéseket. Az én és a te irányodból egyaránt. Biztosan nehéz elhinni, hogy évek múltán is ugyanaz a tinédzser szellem van bennem, aki nem látja szépnek magát, és folyton fél valamitől. Biztosan nehezen hihető, hogy ez a koravén tudat volt bennem mindig, és valahogy elfelejtettem az évek során gondtalan lenni. Épp ezért nehéz most nekem. Úgy tűnik a karácsony belőlem ismét a rosszat hozta ki. Az önbizalomhiányt, a kétségeket magammal - és NEM veled - szemben. </div>
<div style="text-align: justify;">
Szeretnék tanulni. Megérteni, hogy élhetek együtt a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy a féltékenység örök társam lesz. De vágyom rá, hogy ezzel együtt szeress mindig így, ahogyan most. Sajnos nem vagyok tökéletes, sőt... sokszor azt hiszem, több bennem a hiba, mint az összes körülöttem élő emberben, de azt akarom, hogy te ezeket ne lásd. Hogy mindig én legyek a lány, akivel a Petőfi szobornál találkoztál, én legyek az, aki kacsát sütött neked, meg az is, aki mindig sírva kér bocsánatot. </div>
<div style="text-align: justify;">
Azt hiszem, megint jól jönne egy ölelés tőled. Mikor érsz már ide? Mikor csörög végre a kulcs a zárban? Minden nélkül töltött óra kétszer olyan hosszúnak tűnik. </div>
<div style="text-align: justify;">
Feltétel nélküli szeretettel... így szeretlek én téged.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<img alt="girl and photography kép" src="http://data.whicdn.com/images/253205659/large.jpg" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-5679185647865386162016-12-27T17:37:00.001+01:002016-12-27T17:37:26.391+01:00Tévedés<div style="text-align: justify;">
Különös, milyen könnyen elfelejtjük, milyen boldogtalannak lenni. Úgy gyűrjük az érzést az agyunk leghátsó szegletébe, mintha nem is lett volna. Aztán valahogy mégis előtámolyog, és megrohamoz minket. Napokig foga tart, nem enged és rág minket, mintha mi lennénk számára a legfinomabb falat. A veszekedés nem úgy jön, mint a filmekben. Nem kopogtat, nem jelez. Egyszerűen csak kézen fogják egymást Boldogtalansággal, két ember közé állnak és vérengzésbe kezdenek. Ilyenkor előtörnek belőlünk az acsargó kutyák és karácsonyfástól, mosolyostól, ajándékostól magukkal visznek minden szépet. És hogy mi marad nekünk?-kérdezhetnéd: az, hogy üresnek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezenkívül extraként a zsebünkben lesz némi taknyos zsebkendő. Tévedés a másik dolog is, hogy minden veszekedés békülős szexbe torkollik. Neeeem, barátom. A valóságban végül valaki elalszik a két ember közül, és hangos horkolással tölti meg a feszültséggel teli levegőt. Ilyenkor úgy tűnhet, nem is történt semmi, pedig igen. Ezekben a pillanatokban jövünk rá arra, hogy létezik egy nagyon rossz oldalunk ami csak pusztítani akar, és hogy a másik sem különb nálunk. Mondhatnám, hogy tékozlók vagyunk, és időről-időre felégetünk magunk körül mindent, de nem takarózhatunk folyton ezzel! Ez nem mentség semmire! Sem a másikhoz vágott szavakra, sem a csendes dacra, ami bennünk lapul. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy megtanul bocsánatot kérni, vagy sem. Egy mondás azt tartja, hogy az kér elnézést, aki jobban szeret. És szeretek erre gondolni, mikor állok egy régi fürdőszoba küszöbén, miközben kimondom a szavakat, majd várom, hogy megkapjam a ,,feloldozást", és azt halljam: ,,semmi baj".</div>
<div style="text-align: center;">
<img alt="girl, hair, and vintage kép" src="http://data.whicdn.com/images/101571786/large.jpg" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-37115996917581351682016-12-13T14:13:00.000+01:002016-12-13T14:13:27.967+01:00Vissza<div style="text-align: center;">
Jó rég volt, nem igaz?! Ujjaim nem haladnak olyan gyorsan a billentyűzeten, ahogyan az egy írópalántától megkövetelhető. Csak magamat vádolhatom, hiszen annyira túlvállaltam magam az év utolsó hónapjára, hogy a karácsonyi díszek csak hevernek szótlanul a dobozban, én meg hetek óta kerülgetem, mert nincs időm őket kitenni a lakás különböző pontjaira. Ha jól átgondolom, tulajdonképpen két munkahelyem van, ha a házimunkát leszámítjuk, akkor is. Fél ötkor rohanok a munkahelyről a buszmegállóba, és igyekszem nem elaludni a húsz perces út alatt, pedig tudom, hogy ennyi pihenés sokszor életmentő lenne. Aztán otthon a felnőtt dolgok jönnek, és én hűségesen, szeretettel főzök, mosok, takarítok. Éjfélig meg horgolok, és mostanában felmerült bennem a gondolat, hogy ez kicsit már ,,fútószalagos gyártás", hiszen csak morgok, hogy még sem ezzel, sem azzal nem vagyok készen.</div>
<div style="text-align: center;">
Felaprózódtam, és csak kapálózók szüntelen. Számolom a napokat az ünnepekig, amikor végre újra visszatalálhatok ahhoz a Vikihez, aki a lelkem mélyén vagyok. Azt várom, hogy ezzel együtt az ihlet, vagy Múzsa kisasszony is megtalál, mert unom már ezt a tehetetlenséget. Hiába ülök a villogó képernyő előtt, egyszerűen nem jönnek a szavak, és attól tartok, hogy kifogytam a mondanivalóból. Elfogytak talán belőlem a betűk és a végén lehet, hogy csak álom marad az, hogy az írás lesz a munkám. Most biztosan hálátlannak gondoltok, bár ez szívetek joga, mégis próbálom megvédeni magam, mert egyszerűen úgy érzem, muszáj. Olyan ez, mint valami belső késztetés, egyfajta kötelesség, ami arra sarkall, hogy vegyek fel egy páncélt, húzzam fel a boxkesztyűt és küzdjek meg magamért!</div>
<div style="text-align: center;">
Az igazság az, hogy minden gondom és bajom abban gyökerezik, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy a szervezetnek szüksége van az alvásra. Olyan jó lenne minden napot úgy megélni, hogy arra emlékezzünk mindig! Amin változtatni tudok az az időbeosztásom. Meg kell tanulnom nemet mondani, magammal foglalkozni, nem a gondokkal törődni! Fel kell idéznem, milyen koncertre járni. Milyen szórni a pénzt, és koncerteken sörözni. De ehhez az kell, hogy egy napig csak aludjak, egyek és vegetáljak. Az emberek többsége biztosan az én cipőmben jár. Az év végi kimerültség ez. Azt hiszem így hívják. Hát nálam ez most nem kopogott, hanem egyenesen rám rúgta az ajtót. Lassan majd csak sikerül kitoloncolni, és visszaszerezni a birodalmamat. </div>
<div style="text-align: center;">
<img alt="girl, hair, and red kép" src="http://data.whicdn.com/images/264376729/large.png" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-15549503293865040022016-11-15T08:48:00.001+01:002016-11-15T08:48:53.520+01:0011.15.<div style="text-align: justify;">
Már csak épp hogy összeszorulok szívtájékon, ha arra gondolok, volt már más is olyan fontos az életedben, mint én most. Ilyenkor persze megszólal bennem a hang, hogy én magam sem éltem egyedül, de azért kicsit még mindig bizserget a tudat. </div>
<div style="text-align: justify;">
De a mai nappal bátran kijelenthetem, hogy már nem zavarnak a régi írásaid. Tudom, hogy velem maradsz, hogy együtt éljük majd le ezt a rövid kis életet, ami nekünk jutott, és majd közösen építjük fel a házunkat, én majd gyerekeket szülök neked, te meg esténként mosolyogva érsz haza a munkából, mert szereted a családodat. Nem is tudnám másként elképzelni ezt. Mi már összetartozunk. Úgy fonódott össze életünk minden apró része, mint egy erős kötél. Szálanként, centiről centire. </div>
<div style="text-align: justify;">
Időnként elgondolkodom azon, hogy mi lenne most veled és velem, ha annak idején nem ismerjük meg egymást. Lennénk olyan boldogok, mint most? Hol tartanánk? Itt élnénk egyáltalán ebben a nyüzsgő városban? És vajon tudnám-e, hogy a világon van egy férfi, aki mellett maradéktalanul elégedett lennék? Nem tudom, de el-eljátszom a gondolattal, mert ilyenkor jó arra gondolni, hogy ölelsz át, mikor hazaérek hozzád, hogy vacsorát főzöl nekem, meg hogy éjszakánként álmodban is azt suttogod, hogy szeretsz. </div>
<div style="text-align: justify;">
Persze tagadhatatlan, hogy olykor vannak nehézségeink. Vitáink, és nézeteltéréseink, de ezek abban gyökereznek, hogy annyira hasonlítunk egymásra, amennyire. Kicsit egymás tükörképei vagyunk. Jó és rossz tulajdonságokban egyaránt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Szeretnék elbújni veled a világ elől, mert akkor minden olyan jó. Nem gondolok munkára, pénzre meg gondokra. Csak te vagy meg én, mint egy-egy atom, ami ha összeáll, akkor jelent egy egészet. Néha szeretnék magamról olvasni nálad. Milyennek látsz, mit gondolsz, mit érzel? Eszedbe jut olykor, hogy milyen lenne nélkülem? Vajon rajongsz-e úgy értem, ahogyan én érted? Írásban mindent könnyebben mondunk el, és ha már írtunk a másikról, akkor az megmarad az ,,utókornak". Nem vagyok az a fajta, aki a szerelmet kipakolja a kirakatba, de jó lenne arról olvasni, milyen fontos vagyok neked. Az egyetlen kárpótlás tudod mi? Hogy szavakkal minden nap megkapom ezt tőled. Mert azt mondod, hogy szép vagyok, hogy imádsz, hogy okosnak tartasz, és jól esik, mikor hallom, hogy a családodnak rólam mesélsz. Azt hiszem, nem is tudod, milyen jól is esik ez nekem. Ilyenkor titokban mosolygok, és repes a szívem, mert ahogy mondani szokás: ,,megfogtam az Isten lábát".</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszer pedig ígérem, megtanulom, hogyan kell magam nem másokhoz hasonlítani, hogyan fogadhatom a hiányosságaimat. Ígérem!</div>
<div style="text-align: justify;">
<img alt="Kép tőle: فاطمة عبدالله" height="400" src="http://data.whicdn.com/images/259227285/large.jpg" width="400" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-21183081780871617922016-11-07T13:53:00.001+01:002016-11-07T13:53:27.476+01:00Rendezni<div style="text-align: justify;">
Na kérem, ezt hívják úgy, hogy alkotói válság... Üres a kreativitás fiókja a fejben, mint valami kimosott befőttes üveg, aminek egyetlen funkciója, hogy fölösleges kacatokat dobáljunk bele, mint például a párját vesztett fülbevalót, vagy lekopott pöttyű dobókockát. Mondhatnám azt, hogy minden író, meg írópalánta (mint én) átesik ezen a sivatagos korszakon, de sajnos nem voltam még a sajátomon kívül senki más bőrében, így inkább hagyom az értelmetlen véleménynyilvánítást! Kesereghetnék, hogy nem jön az ihlet, meg a múzsa (azt egyébként tudtátok, hogy születnek ma már Múzsa nevű lányok?), de nem teszem, mert a panaszkodástól gyenge embernek érzem magam, és még boldogtalanná is tesz. Egyszerűen csak próbálom kívülről figyelni magam, hogy hol rontom el a hétköznapjaimat. Hogy hol vannak azok a törött létrafokok, amikbe újra meg újra beverem a könyököm meg a térdem. Eddig, bevallom őszintén: semmit nem találtam, pedig esküszöm, hogy nagyon figyelek! </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszer azt olvastam Kingtől, hogy akkor is írni kell, ha nincs miről. Az elmúlt hetekben vajon a bevásárlólista meg a feladatott levelek számítanak? Mert kb. ennyit sikerült magamból kisajtolnom. Megint olyannak érzem magam, mint akit letettek valahol abban a fentebb említett sivatagban és víz meg naptej nélkül utamra bocsátottak. Hát hol van a legközelebbi oázis? És miért nem érek már oda lassan? Szemeimmel keresem az irányt jelző táblákat, de egy sincs a közelben. Így hát csak bolyongok, és lehet, hogy emellett a dűne mellett már kétszer-háromszor is elmentem. Mégis hogyan lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mostanában azon is elgondolkodom, hogy talán nem is az a fajta nő vagyok, aki képes megírni elejétől a végéig egy könyvet. Lehet, hogy az a novellás, gyereknevelős típus vagyok, aki szülés után csodás gyerekkönyveket ad ki, olyan könnyedséggel, amiről most még nincs is elképzelésem... Azt hiszem ezzel is megelégednék, csak ebből a jelenlegi állapotból tudnám magam kihúzni. Mert hiába szeretnék segítséget, tudom, hogy ez csak úgy megy, ha saját magam vakarom ki ebből a szarból.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ráfoghatnám a lelki válságomat arra, hogy most csöppentem bele a munka meg a felnőttség világába, de nem húzhatom másra a vizes lepedőt! Lehet, hogy túl gyenge vagyok ehhez az egészhez, és túlságosan kényelmesen éltem eddig a saját magam kreált világban... Mint valami bebábozódott rovar a meleg nyákban. Jó volt, és most vissza is sírom. De bízom benne, hogy valamikor a közeljövőben végre rendezni tudom a soraimat. Az életben és a papíron egyaránt. Mert ez minden vágyam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<img alt="coffee, book, and vintage kép" height="433" src="http://data.whicdn.com/images/258935018/large.jpg" width="640" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-15233475385732464162016-10-24T16:01:00.000+02:002016-10-24T16:01:09.116+02:00Szívütés<div style="text-align: justify;">
Csókolni a vaksötétben, tenyerem alatt érezni forró húsodat. Egy ölelés, ujjak egymásba fűződése. Az utcák már hidegek, cipőink alatt recsegnek a száraz falevelek, és két csók között az aszfalt fehérre festett sávjain egyensúlyozunk, próbálunk egymástól távol kerülne, aztán újra megtalálni a másikat. Még szédülünk az első csókoktól. Ujjaimmal a mellettünk futó sövénybe tépek, leveleit morzsolom izgatottságomban. Akkor még nem is tudom, hogy ezek az első csókok végtelen sok felé vezetnek. Egyszer csak elkapod a kezem, megpördítesz, mintha valahol halkan Sinatra szólna, és homlokod az enyémnek támasztod. Tudom, milyen új ez neked, hiszen elárultad. És ha nem mondtál volna semmit, akkor is rájövök, mert mindent elmesél, ahogy rám nézel, ahogy felém nyúlsz és megcsókolsz. A számban érzem az illatod, megszokom lassan, hogy mindig körbeleng. Tőlünk néhány méterre autó kanyarodik be a sarkon, mire szétrebbenünk, és te az út jobb, és a bal oldalára ugrok. Megvárjuk, hogy elmenjen, és ismét a csíkokra állunk. Mondtam már, hogy azóta minden sávjelzésről te jutsz eszembe? Furcsa nem? Talán már nem is emlékszel erre az apró részletre, de bennem úgy él, mintha tegnap történt volna. Mintha azok az első csókok csak egy pillanattal korábban csattantak volna el, pedig már eltelt egy év. Most már nem félek, hogy elveszítelek. Csak néha ver mellé a szívem. </div>
<table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="margin-left: auto; margin-right: auto; text-align: center;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://4.bp.blogspot.com/-ZaTgud57UMA/WA4T8yl02II/AAAAAAAAEuI/dyxuHgq79x4mJkUlFLrtrvjIM4ew80clACLcB/s1600/9382.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="446" src="https://4.bp.blogspot.com/-ZaTgud57UMA/WA4T8yl02II/AAAAAAAAEuI/dyxuHgq79x4mJkUlFLrtrvjIM4ew80clACLcB/s640/9382.jpg" width="640" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Forrás: Fortepan</td></tr>
</tbody></table>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-51455018874325882612016-10-17T12:19:00.000+02:002016-10-17T12:19:31.365+02:00Talpak<div style="text-align: center;">
Minden panelháznak meg van a maga jellegzetes illata. Van, ahol állandó rántott hús, máshol dohos pince-szag terjeng. És bármilyen furcsa, ezekhez az illatokhoz idővel hozzátársítjuk a szerelem, a család és az otthon fogalmát. Az ünnepeket, a nevetéseket, de a csalódásokat és a vitákat is. Azt gondolnánk, egy emeletes házban nem lehet olyan meghitten élni, mint egy nagy kerttel,udvarral rendelkező házban. Pedig lehet. Csak rajtunk múlik, mivé alakítjuk azt a néhány tíz négyzetmétert. Mi döntjük el, rakunk-e ki a falra boldog pillanatokat megörökítő fotókat, veszünk-e virágot a vázákba, gyújtunk-e gyertyát esténként, és főzünk-e az apró konyhában. Minden, amit velünk történik, a mi kezünk által válik formálhatóvá. Van, hogy éveken át alakítjuk, aztán dobjuk ki a szemétbe, máskor pedig néhány hónap elteltével azt érezzük: hogy tudtunk eddig máshogyan élni?</div>
<div style="text-align: center;">
Reggelente a redőny lukacsos résein át a padló deszkáira vetülő fényben arra gondolunk, hogy milyen természetesen ez, ez a könnyű érzés, mikor munkába indulunk, mégsem érezzük azt terhesnek, mert otthon, meg a szívben és a lélekben minden rendben van. Mint egy hatalmas kirakós, amiben minden szabálytalan darab a helyén van. Olyan ez. Talán még meg is lepődünk azon, mennyire nyálasnak érezzük magunkat, amiért ilyen szentimentális gondolataink vannak reggel 6:21-kor. Mégis mosollyal az arcunkon indulunk fogat mosni, és azon gondolkodunk, télen majd venni kell egy puha szőnyeget a talpunk alá.</div>
<div style="text-align: center;">
Napközben meg ábrándozunk, milyen jó is lesz meginni egy nagy bögre teát, vagy egy erős kávét, miközben gagyi sorozatokat nézünk, meg a Paprika Tv-n próbálunk megtanulni főzni, pedig tudjuk, hogy Jamie Oliver tudása akkor sem szállna belénk, ha éjjel-nappal a konyhában nyüzsögnénk. Mégis jó eltervezni, mit készítünk majd legközelebb egy átlagos vasárnapon, ami ezzel már nem is lesz annyira átlagos!</div>
<div style="text-align: center;">
Egyik nap pedig a saját anyánknak meséljük, hogy kinőttünk a bulizásból, és már nem vágyunk arra a kellemes bizsergésre, amit a részegség okoz. Ehelyett drága éttermekbe járunk, moziba meg múzeumba. Persze a fehérbor a hűtőben van, de már kell két hét is, hogy egy teljes üveggel megigyunk. Felnőttünk? Vagy egyszerűen a körülményeink változtak, és ehhez alkalmazkodva mi magunk is? Miért lett fontosabb egy ruhaszárító vásárlása, mint egy feszes farmeréé? Miért akarunk festményeket meg függönyöket venni, hiszen régen még csak rá sem néztünk ezekre? Nehéz ezekre választ találni, de mind tudjuk azért a szívünk mélyén, hogy az emberek terelik egymást ilyen jó irányba. Együtt találjuk meg a számunkra kikövezett, vérrel, verejtékkel itatott utat, hogy aztán visszanézve már csak ne egy, hanem két pár láb talpainak nyomát láthassuk.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<img alt="love, couple, and bed kép" height="414" src="http://data.whicdn.com/images/217458038/large.jpg" width="640" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.comtag:blogger.com,1999:blog-4993796159619230144.post-26613526589904490942016-10-10T12:13:00.000+02:002016-10-10T12:13:33.879+02:00Ősbunkók vagyunk mindannyian<div class="MsoNormal" style="margin-left: 18pt; text-align: justify;">
Bármilyen szarkasztikusak vagyunk is, az esetek többségében
szeretnénk a legjobb formánkat nyújtani a frissen megismert embereknek. Ez
valószínűleg társadalmi konvenció, és az évezredek során alakult ki. Például ma
már nem kólinthatok fejbe senkit egy nagy bunkóbal, bezzeg az őskorban! Ott
egyetlen suhintás lett volna, aztán a probléma megoldva. </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 18pt; text-align: justify;">
Ennek ellenére ma már
próbálunk mézes-mázosan kedvesek, megértők lenni, pedig a ,,bokánk nem kívánja”
az ismerkedési procedúrát. Nem lehetne, hogy inkább csak nézzük egymást, aztán
ha kialakul valami, akkor jó, ha meg nem, akkor ne raboljuk egymás idejét? Mert
gondold csak végig: mennyi emberrel muszáj megismerkedned egy héten, pedig
azoknak csupán a töredéke lesz kedves-ismerős, barátod pedig alig! </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 18pt; text-align: justify;">
Feleslegesen
ölünk bele energiát az emberi kapcsolatok nagy részébe! És egyébként sem a
másik valódi személyiségét ismerjük meg, hanem csak azt a vakolatot, amit a
világnak mutatnak. És mi is ugyanezt tesszük. Mondom, hogy belénk van nevelve
ez az egész…! </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 18pt; text-align: justify;">
Nézz csak végig az óvodás korú gyerekeken! Ha ők nem szeretnek
valakit, akkor azt az illető azonnal tudja! Aztán ahogy cseperedünk, egyre
inkább növesztjük a bőrt a képünkre – nem a rossz értelemben – és elveszítjük
azt a tulajdonságunkat, hogy őszintén érdekeljenek minket mások.<br />
Persze akadnak
pillanatok, mikor a véletlen úgy sodor össze embereket, hogy azokból szerelmek,
barátságok alakulnak ki… Ezért megyünk végig az egészen? Nem inkább azért, hogy
elfogadjanak, és ne tartsanak minket bogarasnak? Kívülállónak? Lehet, hogy azt
mondanák rám sokan, hogy introvertált, azaz befelé forduló vagyok, de én nem
így gondolom. Egyszerűen nálam hamarabb telik be az a bizonyos bili, mint a
többségnél. Nem szeretem a felszínességet, a hazugságot, vagy a képmutatást. És
az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem is bírom elviselni, így ilyenkor előjön
belőle egy idő után az ősember. A baj pedig csupán az, hogy a bunkósbotot rég
el kellett felejteni és ehelyett megmaradt a nagy semmi a kezünkben: a Facebook ismertségek, a Like-ok meg az üzenetek, amik sosem érnek igazán célba.<br />
Belül azonban mindannyian azok az ősbunkók vagyunk, akik nem szeretnek mindenkit, és gyakran egyedül akarnak lenni. Még akkor is, ha ez ma már kivitelezhetetlen.<br />
<br />
<img alt="coffee, photography, and autumn kép" height="426" src="http://data.whicdn.com/images/258933898/large.jpg" width="640" /></div>
Tarkaplacchttp://www.blogger.com/profile/06591508200201291608noreply@blogger.com