Visszaadnám az egyenjogúságot

Na kérem én visszaadnám azt a rég kiharcolt női egyenjogúságot. Kérem, én tökéletesen ellennék a szalonomban, vagy a kalapos üzletben, boldogan válogatnám a szalagokat amiket a hajamban szeretnék hordani. Nekem bizony nem hiányozna a munka, vagy a gond ami a XXI.századdal jár együtt.
Kérem szépen az abroncsos szoknyákat, az illatos zsebkendőket, a karmestert a zenekari árokban.
Nem értem, miért kellett nekünk egyenjogúvá nyilvánítani magunkat. Ma tanúja voltam, mikor a vonaton egy nő maga elé engedett egy férfit. Mégis milyen formája ez az udvariasságnak?Ha jól tudok, akkor ennek ellenkezően kellene működnie!
Szeretem a papír illatát a régi könyvtárakban, a viasz sápatag fényét a falakon, a talpam alatt érzett fényes fapadlót.
Annyira vágyom egy levélre. Kaphatnék üres papírt is akár, csak bonthassam ki. Láthassam rajta valaki kézírását, ahogy nekem címezte meg a borítékot.
Szeretném suhogtatni bálokon a ruhámat, eltűnni olykor kertekben botrányt csalni.
Imádok belemenekülni a ponyvaregényekbe,
a kosztümös félékbe, hogy vissza tudjak repülni azokba az időkbe. Akkor csak illemet kellett tanulni, nyelveket, tudományokat. Nem kellett azon gondolkodni, mikor talál a nő munkát.
Annyira vágyom rá, hogy akkor élhessek, hogy remegek utána. Imádom. Nem akarok már egyenjogú lenni.
Szerintem minden nőnek szüksége van rá, hogy egy férfi vezesse, terelgesse egy úton. Mert ezek vagyunk mi. Labilis, érzelmileg túlfűtött szentimentaliták, akik menthetetlenek az ábrándjaiktól.

Egyszerűen..

Minden szép. De csak ha itt vagy. A tó, a határ, a semmi. Szeretem ezt. A békét, a nyugalmat, meg azt a finom remegést, ami megszáll, mikor veled vagyok. Szeretsz engem. Nincs bennem kétség. Nem félek, hogy eltévedek, hogy lemaradok valamiről. Nem. Minden biztos, pontos és általad szabályozott. Szeretem azt a romos kocsmát. A földszagú esőt, a kopogást az ajtófélfán, a csókodat. És azt is, hogy megfogod a szendvicsem, míg megetetem a kacsákat. :)

Szentimentál

Csak történne már valami. Rugdosna ki az élet magából egy másikba, vagy alakítana a cafataimból valamit! Egyszerűségre vágyom. Megjátszatlan szeretetre meg vegytiszta romantikára, még ha beleadjuk a filmes kliséket, akkor is. Éreztem hogy a szeretethiány kopogtat néhány napja. Tegnap már faltörő kossal döngetett, ma berobbant mellém a kis szobába. A falak rám telepedtek, ahogy dobáltam a testem jobbról balra. A felhők közben hol elsötétedtek, hol kivilágosodtak, mintha egyebet sem szeretnének, csak hogy ne tudjak kimozdulni. Messzire vágyom. Sétára a határban a kövesúton, miközben a távolban
sárgállik a napraforgó, és az apró, piros-fekete bogarak foltokat képeznek az aszfalton. Vágyom valami könyvbe illőre. Valami megfoghatatlan de mély élményre, ami kibillent ebből a rohadt komfort-zónából.
Kevesebb mint huszonnégy óra maradt addig, míg helyre nem rázódom valamelyest, de most, ahogy itt ülök bolyhos zokniban, takaróval félig betakarva, nem vigasztal a tudat, hogy hamarosan jól leszek. Addig még úgyis csak kínlódok. Mint a csecsemők, akik azért sírnak, mert úgy érzik, soha nem ér véget az éhségük, a fáradtságuk vagy a fájdalmuk.
Hol hagytam el évekkel ezelőtt azt a kemény nőt, akivé majdnem teljes egészében kinőttem magam?

,,A szeretet hiányát az ember soha nem pótolhatja, ám a szeretet minden mást pótol."
(Matteo Ricci )

Néha úgy érzem, csak a bor tartja bennem a meleget...

                                              Ossian: Másnapos dal

Hajts ki a mából!

Sokszor csak ülök, nézek a semmibe, figyelem a levegőben alig észrevehetően mozgó porszemcséket. Nem bírok mozdulni. Olykor olyan vénnek érzem magam. Öregnek és keserűnek, aztán másnap életerősnek és boldognak. Mint egy teafilter a vízben, éppen úgy ázom én is az életemben. Hagyok némi ízt magam után, de cukor és citromlé nélkül semmit nem érek. Olykor beleér a vízbe a kanál, felzavarja, kiloccsantja a konyhapult fényes felületére, máskor örvényből szelídül alább. Az én életemet könnyű felzavarni, egyszerű. Nem mindig tudok uralkodni rajta. Nehéz kezelni valamit, amit még magam sem értek.
Annyi kérdésem lenne. Annyi ki nem mondott, nem kívánt válaszom.

Hajts engem is szív formára. Simítsd végig az éleimet körmöd rózsaszín felületével. Csak alakíts, kérlek. Túl nehéz, mikor nem vagy itt. Túl bonyolult. Zsúfolásig telik a fejem nélküled.

Szemétdombon vajúdott álmok...

Azok a szemétdombon vajúdott álmok. Az elcseszett kiábrándító valóság álcázata csupán, nem több, mint valami bűzös kábulat.
Maró az egész, hogy jönnek az idegenek, rátaposnak a homokváradra, és boldogan illannak tovább, mintha észre sem vették volna küszködésed romos maradványait. Mintha üvegcserepeket nyelnél minden reggelinél a hét összes napján. Fájdalmas önsanyargatás.
De van még egy álmod nem igaz? A gyufásdobozban rejtegeted, mert amit leginkább szeretsz, azt nem rakod a kirakatba. Inkább elrejted, úgy teszel, mintha nem lenne ott, de mégis dédelgeted. Az álmok már csak ilyenek. feleslegesek, de nem bírsz tőlük elszakadni. Nem vagy jobb, mint egy heroinfüggő, aki az utolsókat rúgja!

Hello. Nem.

Minden annyira egyszerű volt még, mikor gyerekként kézről kézre adtunk a barátságfüzeteinket. Akkor még mindenkit szerettünk, mindenki a barátunk volt, és nem gondoltunk bele a kérdésekre adott válaszok mögöttes tartalmára. De ahogy már nagyobbak lettünk együtt elemezgettük a szavakat, ki miért írta ezt, ki miért nem válaszolt erre. Ez volt az előszele annak a felnőttségnek amiben most benne vagyunk? Azt hiszem, ha ezt tudom, köszönöm, de nem kérek belőle.
Olykor érzem ugyanazt a könnyűséget, mint akkor.
Azokban az időkben nem volt szükségem a színes körmökre, mint most. Egyszerűen voltam, fontos voltam a világnak, szerves részét képeztem. Most valahogy az ágy alá kerültem, mint egy pormacska, várom, hogy kitakarítsanak a napvilágra.
Van bennem valami éles, ami legszívesebben darabokra vagdosná a környezetét, ami dőzsölne a romokban. Ez a részem már megtanult nemet mondani, elfojtani a kérdéseket és nem válaszolni, ha nincs kedve. Ez vagyok én még, vagy a barátságfüzetek tömkelege alatt valahol elvesztem? Lehet hogy minden egyes oldal bezárásával engem csuktak magukba...

Hannibal-effektus

Még a saját szememmel is furának tűnik, hogy ennyire vonzódom a különcséghez. Nem hiába szerettem volna pszichológiával foglalkozni. Valami belső kíváncsiság hajt minden alkalommal, mikor valami abnormálisat látok, hallok, vagy tapasztalok. Lehet az csak egy kép, egy hangfelvétel, film, vagy testközelben lévő személy... Miért ennyire érdekes a deviancia? Másnak is vagy csak bennem van valami elvetemült deffekt? Nem azt mondom, hogy nem vagyok normális, csak nem tudom, más is gondolkodik-e így vagy sem...
Gyakran szeretnék belelátni emberek agyába, hogyan telnek a mindennapjaik, min jár az agyuk, mit reggeliztek, hogyan ölelnek. Kíváncsi vagyok a falak mögötti mocsokra és a gennyező, be nem gyógyuló sebekre. Empátia. Talán. Kíváncsiság. Mindenképpen.
A sztoikusság azonban csak ideig óráig működik, aztán átveszi a helyén valami bensőséges átérzés, amit nem kedvelek. Jobb úgy nézni mindent, mint egy sebész. Sterilen, és szenvtelenül.

Rátaláltam egy sorozatra, könyvre, amit nem tudok abbahagyni. Nehéz nem kedvelni egy olyan intelligens embert, mint Hannibal Leckter még akkor is, ha gyilkos szociopata. Pontosan olyan, mint Dr.House. :D Ügyesek ezek a filmesek.

Kihevert álmok, kiizzadt boldogság. Eladtam a lelkem, vevő voltál rá. Mit kezdesz vele? Nehogy árok parton hajítsd el a zsebedből, mint egy gyűrött papír zsebkendőt! Élvezd inkább, hogy ott lapulok benned csenevészen ugyan, de akkor is. Nevezz ahogy akarsz, az úgysem számít. Becézgess, rakj mellém kacatokat, de tarts a szíved feletti zsebben a kis gomb alatt.

Bedobozolt valóság

Kacskaringós mosollyal ballagni egy régi tűzoltóság elé zöld-barna falú cukrászdába. Színes Latte-t kanalazni és dobostortát enni. Nem nagy dolog, de kedves. Emlék. Még egy képzeletbeli fotó a képzeletbeli albumom képzeletbeli lapjaira. Milyen jó lenne, ha csak egyet pislognánk, és örökre emlékeinkbe vésődne egy-egy kacagás, egy tekintet, hely és idő. Azt hiszem érdemesebb lenne élni, ha nem felejtenénk. Ha vonásról vonásra és percről percre emlékeznénk az összes elmúlt dologra. Dolog. Tartalmaz mindent.
Nem akarok felejteni. Túl fájdalmas lenne nem emlékezni mindenre, ami most történik veled és velem. A percek édesek. Megtartom őket.

Bedobozolom a valóságot.

,,Ritkán jut eszünkbe az elmúlás virágos mezőn, kaviccsal felszórt sétányon. Hirtelen tör ránk a gondolat ablaktalan helyeken, kórházfolyosókon, az olyan szobákban, mint ez, a repedezett, műanyag bevonatú kanapéjával és Cinzanohamutartójával, ahol az olcsó függöny sivár betont takar."
(A bárányok hallgatnak)

Szembogár

Minden mélyebben színes az eső után. Idegen. Sokszor, ahogy felpillantok a könyvemből, azt sem tudom, hol vagyok éppen. A vonatablakon vékonyan csordogál az esővíz rozsdabarnává válva.
 Kissé elveszett ez a világ. Vagy én vagyok az?
Szeretem ezeket a hideg reggeleket, mikor az ember igazán érzi hogy él. Bizsereg a bőre, és fázik.
A csendes magány néha a tarkómra kúszik, pont úgy, ahogyan most is megtette. Kiégetett lelkek hevernek a hajópadló porában, és várnak. Egy vagyok közülük. Félig elfeledett valós számok halmaza. Vérnyomás, szívverés, életkor, magasság és súly. Alak, forma és árnyalat.
Egy név a sok között. Olykor egy szimpatikus csődtömeg, máskor elfajzott szembogár. Választás az van bőven. Bennem meg rajtam kívül. Mint valami ócska önsegítő könyv, nem igaz? Ha-ha.

U.I.: Szeplőirtás megkezdve!

Aludni... csak aludni... veled

Esténként gyakran gondolok arra, hogy holnaptól semmi nem lesz ugyanolyan. Talán a Nap nem kel fel többé, más leszek, vagy történik valami azalatt a röpke 6-8 óra alatt, amíg lényegében öntudatlanul heverek néhány párna között kócosan.

De most puha, testmeleg karok szorítanak, hátam erős mellkashoz préselőik. Túl meleg van, de nem akarok mozdulni. Máskor kidugom a takaró alól a lábfejem, csak hogy hűtsem magam kicsit, most azonban túl kényelmes, túl biztonságos.

A Tv kék led lámpája zavarja a szemem, ami az álom sötétjéhez szokott.

Olykor, mikor az éjszaka közepén felébredek, nem tudom, hol vagyok. Máskor a falnak szorulva úgy érzem, nem kapok levegőt, mintha összenyomna egy szűk tér, nem tudok szabadulni, csak nehezen. Ilyenkor igyekszem szabályozni a tüdőm pánikszerű működését, miközben egy biztos pontot keresek. Egy szék sziluettjét, egy tükör különös csillogását, vagy a redőny résein keresztül betoluló utcai lámpa fényét.

Ám most van egy biztos pontom. Tisztán érzem. Még az sem baj, hogy zsibbad a jobb kezem, amin fekszem. Járulékos áldozat ez, ha valaki együtt alszik egy másik emberrel.

Lassan, ahogy hallgatom az egyenlete szuszogást a fülemnél, égni kezd a szemem. Hiába akarom elnyújtani ezt a békés pillanatot, a testem fáradt, én pedig kénytelen vagyok megadni magam a Holdnak, a sötétnek és a holnap várakozásinak.

http://horgolmany.blogspot.hu/
Horgolmány

Ismerkedjetek az új blogommal!! :)

Látszat... látod?

Nem tudtam ma felszabadult lenni, sem önfeledten örülni, mert bennem vannak a tüskék, és nem hagynak. Mert a szemekben nem azt látom, amit eddig. És ma ismét begubóztam, elfordultam, nyűglődten. Egyszer végre én is megengedtem magamnak, hogy ne tartsam fent a látszatomat, hogy mindig vidám vagyok és semmi gondom. Csak egyszer látnátok belém... Csak egyszer... Hogy láthassam rajtatok az elborzadást. Nem nekem való ez az egész. Egyedül akartam lenni, nem hallani a tetetett szeretet gúnyos megnyilvánulásait.
Mert akár gondoljátok, akár nem, rossz hallani, hogy görcsös vagyok, még ha igaz is. De minden a helyzettől, a szituációtól, és tőletek függ. Az is hogy ilyen legyek, mint ma. Gyűlölöm ezt a rossz szájízt, amivel haza kellett jönnöm. Nem szeretem ha nem vesznek rólam tudomást, mert én mindenkire figyelek, akire csak lehet.
Egyedül buszozás?
Talán egyedül lenni a  legjobb.


u.i.: Bárcsak itt lennél most!

Ki az ablakon

Végre vége lassan ennek a szardobáló napnak is. Ennek a kibeszélős, felháborodós napnak. Nem kár érte. Jó lett volna egyedül végigjárni Széphalmot, megnézni mindent, ahogyan akarok, aztán hazajönni.
Elég volt egy időre az emberekből. Jó volt azt a csaknem 3 órát végigutazni egyedül. Olvasni, nézelődni, hallgatni a hátamnál ülő pár csendes cuppogását. (Tényleg azt hitték, nem hallom? :D )
Holnap kibérelek magamnak egy sarkot, és valahogy kihúzom a délelőttöt. A fülhallgató, meg jelenleg Hannibál Lecter és Will majd segítségemre lesznek. De most pihenni szeretnék, miközben a System of a down Hypnotize  
című száma szól. Aztán leülök a fonalgombolyagaim közé, hogy lássak ma is valamit megszületni a kezeim között. Azt hiszem, jó, hogy lassan itt a hétvége... Nem kezeskedem azonban innentől fogva másokért, de a saját viselkedésemért sem...!

,,Best Blog"-örülök, hogy gondoltál rám :)

Ha ISten becsuk egy ablakot, kinyit egy ajtót... Azt hiszem így van a mondás. Most hogy ezután a hosszú nap után végre ide kerültem a kis székemre, mosolyogva látom, hogy a kis buborék a legutóbbi bejegyzésemnél 1-est mutat... :) Díjat kaptam egy kedves bloggertől caulfield -től :) Ezúton szeretném neki megköszönni, hogy mosolyt csalt a mai napomba... :)

Szabályok: 

1. említsd meg, kitől kaptad a díjat

2. sorolj fel 4 blogot (200-nál kevesebb olvasóval, akinek továbbküldöd)

3. hagyj egy-egy kommentet a kiválasztott blogokon a díjazásról

 

 

annies-room 

horgolaseskotes 

 Gondolatszikra 

Susan's craft - Zsu kézimunkái  

,,Mert ahogy én, te is képtelen vagy elmondani, ki vagy. Te is inkább elmeséled az életed egész történetét ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik lelked mélyén- mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív- és megmutatnád végre, hogy valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal."

(Eldugott idézet a telefonomban... már azt sem tudom, kitől származik...)

Füst csík

Lassan a kósza cigaretta szál is elfogy már. Még parázslik, ahogy a lépcsőn a sötét udvart bámulod, de már az utolsókat rúgja. Mélyen szívod be a füstöt, nem tudod biztosan, mikor érsz el a szűrőhöz. Tartsd magadban ugyanúgy azt, ami én vagyok, azt a furcsán elcseszett árnyékot.
Néhány rózsaszínű bogár még repked a levegőben. Ugyanolyanok, amiket véletlenül szétlapítottál a füzeted lapján, és sárga foltot hagyott. Röpke életek. Talán néhány naposak.
Egy üres sörös dobozba pöckölöd a csikket. A víz benne gyorsan oltja el az izzást. Csak füst csík marad, semmi más.

Nem akarok elszívott cigaretta lenni.
Én a levegő kívánok maradni számodra.

                                               Hogy kitől? Apukámtól...

Lob

Nem tudok szemet hunyni. Éget mint egy gyógyulni nem tudó fekély. Hiába takargatom, attól még ott van az ingem alatt, tátong, és fáj. Mikor már én magam is kezdem azt hinni, hogy végre elmúlik, mikor a láza már nem olyan éles, mindig eszembe juttatja valami, hogy igenis ott van, és létezik. Nem hat most sem antibiotikum, sem penicillin.
Lehúzom rá a ruha ujját és úgy teszek, mintha elmúlt volna. Csak néhány napos a seb, de lobja nem csitul. Csak az érdes tenyér lehet rá megoldás, semmi más.
Érzem.
Te nem?

Megszaggatott alakot foltozni emberszerű ,,torzulmánnyá"... Lehetetlen. Vagy ha netalán mégis, akkor is csak roncs marad. Összetákolt, gyenge építménye egy ,,mágusnak". Csak rá kell fújni óvatosan, és atomjaira hullik szét...

takarás

majd egyszer nem leszek ilyen vörös, hanem fekete, egyenes hajú, szeplő nélküli alak. egyszer majd kevésbé leszek magas és a humorérzékem is tisztességes lesz. és ha ez eljön, majd nem fogok félni sem a sötétben, nem sajnálom majd meg az elgázolt macskákat az úttesten, és kevésbé leszek csúnya sírás közben.
majd egy másik életben mosolyogni fogok, ha tükörbe nézek. elfogadható leszek, még ha tökéletes nem is.
most hiányzik a frufrum. amögé mindig el tudtam bújni. és ha nem is volt, a kapucnis felsők segítettek.
ne nézzetek rám, ne szóljatok, hagyjatok.
kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam.


majd egy másik életben más leszek. ígérem.

.határok.

A határaimat feszegeted. Azt figyeled, mikor szakad el az a sokat emlegetett cérna nálam. Tesztelsz, mit tehetsz még meg velem úgy, hogy hallgatok. Gyűlölöm ezt. Ezt a nyomorult némaságot, amire saját magam ítélem újra meg újra. Nehéz nem szólni. Csak nézni, ülni és várni, mikor hallgat

el minden körülöttem. Olyan ez mint a vihar előtti csend. Súlyos a levegője, a föld alattad nyomja a meleget, alig kapsz levegőt. Várod a megváltást jelentő esőt, de félsz is tőle. Mert a fekete felhők bajt hordoznak. Nem csak kövér esőcseppeket, hanem jeget, villámot és égszakadást.

Lépj ki a bőrömből!

És hogy hol vagyok én? Valahol a rohadt sor végén, ahol nem érdekel titeket a véleményem. De ha hátra fordulok, akkor én leszek elöl. Ha ezt akartátok elérni, hát lassan végre sikerülni fog, megnyugodhattok.
De akkor már én sem foglak meghallani titeket. Sem a boldogságotokat, sem a bánatotokat. Ember vagyok. Nem egy üvegfal.
Beleuntam már abba, hogy mindig én alkalmazkodjak. Hozzám ki fog? Hm?
Ha kell, lehetek én más milyen is, még kérnetek sem kell. Csak utána ne csodálkozzatok, ha kifordulok magamból, ha levedlem a bőröm, és kilépek belőle.Lehet elborzadnátok, mi lapul bennem olykor. Mi mindent kell visszafojtanom, csak azért hogy ne bántsalak titeket. Belőletek miért hiányzik ez?
Ha megyek, akkor borítok magammal mindent!

Ui.: A ragaszkodás a legelcseszettebb érzés a világon!!!











                (Slipknot: Duality)

Labdarózsa

Balról egy focimeccs zaját hallom. Idióta kommentátorral, meg 0-3-as állással, jobbról mellettem neszelsz.  Fel-fel kacagsz, én csendben gépelek. Néha elkap a vágy, hogy a tv elé álljak, csak hogy lássam, mint esik le az állad, és hogyan kezdesz veszekedni, hogy álljak arrébb! :D Csak gonoszságból...
Szeretem, hogy itt vagy.
Remélem még nem sokára, kiülünk kicsit a cserebogarak közé, mert veled még a nyüzsgésüket hallgatni is jó. Még ha nem is akarom, hogy beleakadjanak a hajamba...

Ui.: A labdarózsa csak addig szép, míg zöld...

,,Ha nem szeretsz, hát én szeretlek, s ha én szeretlek jóóóóól vigyázz! " :D (Vuk)

Forma nélkül

Bugyuta női csacskaságok... Azok bezzeg minden napra jutnak. Hajtogatni egy csipkés álmot, majd tűrni, hogy az idő meg az ablakon besüvítő szél megszaggassa. Mégis minden nap elölről kezdeni, mert jó érzés. Mint mikor az apró szemcsés homok átfolyik a lábujjak között. 

,,Jelen nincsen, az idő túl nehéz, én hiszem..." (P.P)