A kávézacc kesernyés illatáról eszembe jut valamiféle gyerekkori emlék. Mikor a kotyogós kávéfőző tetejét alig bírtam lecsavarni, aztán mikor végre sikerült, ki kellett borítanom az elhasznált, mélyfekete, elázott kávémaradványt. Következő lépés a forró víz volt. Sokszor égetett, de megcsináltam. Hamarabb készen voltam így. Lekaptam a felső polcról a kávétartót, és másfél-két kanállal belelapátoltam a szürke fémbe. Még mindig ugyanott találnád meg, ha bejönnél hozzánk.
Erőfeszítések közepette csavartam rá a kávéfőzőre a tetejét. Nem volt szabad csöpögnie. Én meg utána álltam a gáztűzhely mellett, merengve figyeltem, hogy nem túl sok idő elteltével kesernyés lé kezd csöpögni a kis pohárba, amit alátettem.Hangosan, pukkadozva adott életjelet. Mint aki beszélget.
Az illat betöltött mindent.
Csak egy emlék. Egy illatról, egy egész mozdulatsorról. Miért éppen ez jutott az eszembe? Miért nem az, hogy ízlett-e az az elkészült kávé, vagy sem?
Az apróságokban lelep örömem. Azokat raktározom el mai napig. Egy vizespohárnyi tejeskávét kikanalazva a nagyinál;
itthon ücsörögve, miközben a postaládába begyömöszölt szórólapokat olvasgatjuk anyával.
Bármilyen keserű is... tényleg összehozza az embereket! :)
