A vörösbor lassan áramlik az ereimben. Szemeim elnehezülnek a fáradtságtól, és én csak élvezem az alkohol melegségét lecsúszni a torkomon. Egy buta sorozat duruzsol, időnként felnevetek a kislámpa fényében. A szőnyegen mindenfelé színes fonalgombolyagok hevernek, tarka tengert teremtve odalent. Jó ez a pilledtség. Ez a tompa fáradtság, ami egy napnyi munka után lassan végre ágyba parancsol.
Eszembe jutnak nyári esték, mikor a füvön vagy a lépcsőn ittuk mi ketten a kis ízes sörünket. Most minden üveg ott sorakozik a szekrényemen, nézd csak meg!
Kiürült a poharam. Az elmém szintúgy. Nem gondolkodom már, túl fáradt vagyok. Nagy terveim vannak az elkövetkező negyvennyolc órára.
És azt hiszem, végre sikerült megértetnem magammal, hogy tényleg jó a dolgokat a maguk medrében hömpölyögni, még ha ez azzal is jár, hogy időközben rá kell jönnöm, nem nekem való a Szex és New York-os összeülés, bármennyire is szeretném.
Tegnap rájöttem, Tokaj még mindig ugyanolyan szép, és hogy imádom az új helyeket, hogy hajlamos vagyok a szitáló esőben egy buszmegállóban is levenni a zoknimat... a
férfiak pedig azonnal tudják egy új városban, hogy csak a villamos sínpárjait kell követni. Miért ilyen egyszerű nekik a szívünkhöz is eltalálni??
U.i. : tényleg jó lenne már tetováltatni végre :D
U.u.i.: ha szeretitek a blogom, csillagozzatok: http://blogok.org/szemelyes/lelekbuborek/ :)
