Tudom, tudom, mindenki érzi úgy olykor, hogy magányos, mint én most, ahogy a kutyám ül mellettem a lépcsőn és a gondolataim kilométerekkel arrébb fodrozódnak valahol, távol a testemtől, de ez illékony. Átfolyik az ujjaim között, nem vagyok képes megfogni a magányt, hogy a kapun kívülre tehessem. Olyan sokszor azt érzem, nem vagyok erre a világra való, hogy pótolható vagyok.
Megálltam.
Gondolkodtam, és ez nem tesz jót sem az ép elmémnek- ha van még olyan
egyáltalán-, sem az egészségemnek. Megtanulok lassan nem kérdezni, vagy ha meg is teszem, akkor csak olyat, amire olyan választ kapok, amit el bírok viselni...Sétálni szeretnék, de tartózkodom attól erősen, hogy egyedül induljak neki. Így inkább itthon nyúzom magamra csipkésre.
Kíváncsi vagyok, ha nem ismernél, kedves kis olvasóm, milyennek képzelnél? Alakulna-e benned rólam valami kerek ,,képződmény", ami embert formáz, mikor kedve van?
Lehet. Sosem fogom megtudni.
,,Aki élt már egyedül, tudja milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínjainkat..."
