A szél tépte kissé még a ruhámat, majd lassan alábbhagyott vele. Az ég egyik pillanatról a másikra feketedett el, mint valami beteg végtag, én meg csak álltam mezítlábas ,,gyerekként" a rozsdaszínű lépcsőn, és megbabonázva néztem, mint fordul baljósra az idő. De valahogy nem érdekelt annyira, mint piciként. Nem éreztem azt a fenyegető félelmet, csak a meglepettséget, hogy ilyen is van a világon. Ilyenkor mindig előtör bennem egy emlék, mikor a szobában, a betonon játszottam a kindertojás-belsőkkel, mert sem tv sem rádió nem szólt az áramszünet miatt, vagy csak egészen egyszerűen egy szál gyufával is el tudtam volna lenni órákig... Nem tudom.
Térdeimre ráhúzom most a fehér pólót, bebugyolálom magam valami kétséges melegbe, és igyekszem azon lenni, hogy minden a legnagyobb rendben működjön. A szívem a rendes kerékvágásban verjen és pumpálja szét a vért a testemben, a tüdőm ugyanúgy táguljon és essen össze, mint mindig, szemhéjaim ugyanúgy csapkodjanak, mint legtöbbször.
Nincs baj. Csak próbálom járni az utamat még most is. Göcsörtökön botladozva, ágak elől hajladozva, de kíváncsian... hogy mit hoz a holnap.
Ui.: A mennydörgéstől azért még mindig összeugrik a gyomrom!
Imádom a népzenét :)
