A feszültség nem csak a Stephen King könyvekben létezik. Ma erre jöttem rá. A gyomorgörcs, meg a kapkodó tekintet a lapokon kívül is megszülethet valakiben, ha azt érzi, távolodik tőle az addigi világa.
Mert mi lesz vele ezután? Ismét ki kell magából vajúdnia hosszú hónapokon, esetleg éveken keresztül valami most még ismeretlen közeget?
Hazudnék én is, ha azt mondanám, nem fáj mindent a hátam mögött hagyni megint. Az utolsó (kihagyott!) napot a főiskolán, meg a könyvtár szoros, roskatag polcait. Ismét 3 év ,,tanulópénz". Vagy te máshogy látod? Sajnálom azért, hogy nem kezdhetem elölről. Mint mindenki, kijavítanám az elkövetett hibáimat. (és a finnt sem venném fel többé tárgynak)
Olyan melegem volt ma hajnalban. Az égett bőrömet a lepedő ráncai gyűrték fájdalmassá, a lábam a takaró huzatába gabalyodott, de nem bírtam mozogni. Inkább próbáltam visszaaludni, nem figyelni a redőnyön átsütő fénycsíkokra, amik így hajnalban olyanok, akár az űrhajók fényei, mielőtt gabonaköröket rónának a földekre.
De én csak feküdtem és arra gondoltam, milyen jó lenne megint a levelek között gázolni, egy erdő fái között madarakat hallgatni, meg enni a szendvicseket, amiket apám csinált minden reggel 5-kor.
De a három évnek vége lesz lassan, és el kell kezdnem egy újabb periódust. De vajon menni fog-e? És ha igen, akkor ugye szeretni fogom? Kérlek, mondd, hogy igen! Lesznek még végigcsodálkozott koncerteim, színházaim, meg csillagnézéseim. Igaz?
Remélem.
És azt hiszem most ez a legtöbb, amit elvárhatok.
