Csendet kérek! Jah, nem,nem! Te beszélhetsz nyugodtan! Az agyam kattogásához szóltam. Azokat a dolgokat álmodom, újra meg újra, amik nem történnek meg, én meg egész nap újraidézem magamban, akár egy rossz filmet. Mint valami foszladozó szőnyegen, úgy lépkedek ezeken a meg nem született emlékképeken. Valami furcsa, ködszerű világom van most, ahol mosolygok és meghallgatok másokat, de időnként csak a máz marad fent, belül meg csak kongok, mint egy lyukas fazék.
Igazából már azt sem tudom, hogyan kell egyedül lenni. Egyedül maradni reggel, napközben meg este. Főleg este, mikor az ágy már véglegesen üres mellettem.
Azt hiszem vannak az életben olyan dolgok, amik sebet ejtenek szívtájékon. Aztán az ember minden nappal egyre közelebb tapogatózik a széleihez. Megnézi mennyire fáj még. Elbír-e egy kis nyomást. Persze az elején, mintha parazsat forgatnának ott, aztán idővel biztos csak halvány sajgássá csendesül. A legtöbben legalábbis erről mesélnek.
És tudom, hogy nem kellene most írnom sem, de olyan ez, mint egy terápia. Ha nem születik mondatokká, belebetegszem. Ezért most olvashatsz róla egy pár gondolatot, mi van velem akkor, mikor nap közben csak hallgatok...
És most egy időre talán tényleg eltűnök, de tényleg csak egy időre. Addig, amíg megfejtem, ki is vagyok, és sínre teszem az életem. A ,,nagy" bölcsességek anélkül úgysem érnek semmit, hogy én magam nem tudom: merek-e és tudok-e önző lenni!
U.i.: ha olvasod: köszönök mindent!
