Egyszer megkérdezted tőlem, hogy miért vagyok ,,ópiummaradék a fogakon". Ez egy régi versem egyik apró sora, amiben benne van az, amit hosszú éveken keresztül éreztem: hogy fel-felvillantam az emberek életében élvezetfoszlányként, de soha nem hagytam túl mély nyomot. Csak valami maradék félét, amin később koncként lehet marakodni.
Nem félek tőled. Nem tartok attól, hogy összetörsz, mert egyszerűen látom, ahogy rám nézel. Vigyázol rám. Nálad már nem akarok ópiummaradék lenni. Inkább a vized... a levegőd...
Úgy viselkedünk, mint mikor építik fel az amerikai házakat. Tudod, azt amiket nem tégláról téglára raknak, hanem egy-két nap alatt felhúzzák a falait. No, mi ugyanezt csináljuk a kettőnk dolgaival. A különbség annyi, hogy nem vagyunk olyan ingatagok, mint azok a házak.
Jó veled. És tényleg az van, hogy sokszor nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy szeretlek, pedig én magam is érzem, hogy azt, ami bennem van, nem tudom szavakba formálni. Talán nem is lehetséges. Szeretek arra gondolni, hogy mikor a fejedet a vállgödrömbe ejted, te is valami ilyesmit érzel, és hogy ez a mély szerelem úgy tükröződik benned is vissza, mint a Nagyerdő tavának vizén az őszi napsütés.
