2017. április 26., szerda

világvége meg a lekoptathatatlan szentimentalizmus

Rebbenek ki a szobából egyenesen a két karod közé. Itthon vagy. Végre. Hiányoztál, bár nem egészen egy nap telt el, mióta utoljára láttalak. A felnőtt élet hétköznapi gépezete mindkettőnket külön-külön darál be 8-12 órán át, de aztán minden nap végén ott vagyunk egymásnak. Csak egymásnak. Ilyenkor jönnek a hízelegve kért csókok, a csendes ölelések, az idétlen röhögés valami béna videón, meg az, hogy csak nézzük egymást. Esténként ujjaimmal körbejárom szád és szemöldököd vonalát. Minden mozdulatban benne vagy. Az összes ujjpercekből kiinduló remegés belőled s belőlem fakad. Úgy érzem magam, mintha soha nem lennék képes elmondani neked, mennyire is szeretlek, mert a szavak azok csak szavak. Nem tudják visszaadni azt, ami odabent, a bordák mögött rebeg.
Azt hiszem nélküled nem bírnám ezt a sok terhet, amit nap nap után pakolnak a vállamra, vagy veszek fel önszántamból, és épp ezért tudom teljes bizonyossággal, hogy veled a világ végére is elköltöznék, legyen az Kecskemét, Székesfehérvár vagy Veszprém (bár ezekre pontosan rá tudunk bökni a térképen). Soha nem a hely miatt tudtam elképzelni a kétgyerekházkisnyúl kombinációt, hanem azért mert ezt Veled hozhatom létre. Az már részletkérdés, hogy hol. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem esik majd nehezemre itt hagyni egyszer a családomat, hiszen annyira ragaszkodok hozzájuk... De elfogadtam, hogy jobb lesz nekünk távol ettől a keleti résztől, ahol a panelek többsége még mindig kissé „szoci”, és ahol az emberek munkáját a minimálbérrel meg a megvont kajajeggyel ismerik el...
Az éles kontrasztot mindig akkor értem meg igazán, amikor kettesben átutazzuk az országot, én meg néhány napra fellélegzek, mint egy végtelenül hosszúra nyúlt megfázás után.

Napról napra mantrázom magamnak, hogy jó lesz, majd minden megjavul, lesz ház, meg gyerek, meg a nyúl már meg van, de ő is kap szebb helyet. Esténként, mikor úgy fekszem mellettem, hogy rajzolom körbe valamelyik vonásodat, arra gondolok, hogy néhány év múlva, muskátlik között fogunk ülni egy széles teraszon, miközben a családunk, meg a barátaink szalonnát sütnek egy rögtönzött tábortűznél. És szeretnek majd hozzánk jönni látogatóba, mert mindig lesz süti, és mindenki kap majd valami kézzel készített ajándékot, amit mi ketten csinálunk. Te meg majd hozol nekem egy pohár vörösbort, leülsz mellém, megfogod a kezem, és mindketten köszönetet mondunk a másiknak, amiért kitartunk amellett, amit együtt elterveztünk.