2016. január 27., szerda

Pénteken

Úgy dédelgetem magamban a kis közöst, mintha attól félnék: szétfoszlik, ha világgá kürtölöm. Talán tényleg így is van. Sosem szerettem előre inni annak a bizonyos medvének a bőrére. Mégis, akik számomra fontosak, már tudják. Nagy lépés ez két embernek, így nem csoda, hogy izgatott vagyok. Várom már a pénteket és a hétvégét, utána már szabadon mondhatok el mindent, mert már senki bele nem piszkíthat. Addig pedig képeket és ötleteket bogarászok, tervezek és álmodozok. Szeretem ezt a megnyugtató boldogságot. Szeretem, hogy esténként melletted alszok el, reggel pedig úgy ébredek, hogy ott szuszogsz mellettem. Olyan természetes, hogy együtt vagyunk, mintha már ezer éve ezt csinálnánk. Pedig még nincs is teljes három hónapja... Vicces, nem igaz? 
Jó veled. Egyszerűen boldog vagyok és kész. Ez ad most erőt ahhoz, hogy eltűrjem a munka nehézségeit, a reggeli fejfájást és az egyetemi gondokat. Nem akarom, hogy elrontsák a kedvemet, így nem is hagyom! Várom már a hét utolsó napjait! Jaj, csak nehogy közbejöjjön valami. Ezt hangosan ki sem merem mondani, mert nem akarom az ördögöt a falra festeni! De azért mégiscsak félek tőle. Ilyet még sosem csináltam. Veled az első. Sok elsőnk van, eddig ez a legnagyobb. Várom a februárt és az elkövetkező hónapokat, éveket amiket veled tölthetek...

couple, love, and kiss kép

2016. január 22., péntek

Esték

El sem tudnék képzelni ennél békésebbet, mint ahogy most itt ülsz mellettem és gitározol. Ujjaid véletlenszerű dallamot játszanak. Keserűt, mégis olyat, amitől az ember boldogságot érez. Szeretem, hogy bármikor odahajolhatok hozzád, hogy megsimogassam a borostádat. Szeretem elnézni a mindennapjaidat. Figyelni, hogyan jössz-mész, csinálod a kávédat, mosogatsz vagy egyszerűen csak nevetsz valami ócska viccen, amit mutatok neked. 
Szeretem ezeket az estéket.... Mikor minden csak kettőnkről szól, mégis tudatában vagyunk, milyen különleges minden másodperc. Talán ez neked egy egyszerű péntek este. Nekem nem az. Furcsa nem igaz? Hogy mennyi apróság járhat egy ember fejében úgy, hogy a másik csak akkor sejti meg, ha nagyon figyel.
Jó, hogy itt vagy. Hogy éjszakánként a nyakamba csókolsz, mikor azt hiszed, alszok. Olyannak szeretlek, amilyen vagy: a legkisebb, szerencsét próbáló királyfinak, aki ott hagyta nyugatot keletért, én meg véletlenül az ölébe pottyantam.
Furcsa egy dolog ez a szerelem. Kifordítja az embert magából. Mintha az eleven húst érné minden, és a bőr befelé fordulna. Mintha minden szívverés, minden tüdőbe szaggatva jutott lélegzet testen kívül történne. Nyálas nem igaz? Persze, hogy az, de ennek ilyennek kell lennie. Egy szép szerelem ilyen: minden fölösleges sallangtól mentes, mint, mikor az ember meztelenül áll egy fürdőszoba közepén. 
Ez így jó nekem. Semmin nem változtatnék. De mégis! Talán annyit, hogy a kis zöld szemű szörnyet valahol eltemetném magamban, de akkor talán ne lennék az, akit szeretsz.
Hagyom még, hogy játssz! Nem zavarlak, mert most minden olyan, mint egy meleg takaró alatt: békés és megnyugtató. megnyugtató, hogy itt vagy nekem. 

love, guitar, and couple kép

2016. január 20., szerda

Nyugat

Eljött az ideje, hogy magamra tetováltassam végre a kishajót, amit olyan régóta szeretnék. Az utazás iránti olthatatlan szeretetem ugyanis még mindig meg van, és most itt, az ország nyugati részén, -ahol eddig még csak áthaladóban jártam-, úgy érzem: azt hiszem itt az idő...
Minden olyan szép: a hegyek és az alattuk lustán elterülő völgyek, a messziről síknak tűnő pusztaságok és a magasba nyújtózó fenyők. Talán most megmosolyogtok, de nekem, akinek a világ iránti ismerete egyelőre csak egy kis pont egy füzetben, ez sokat számít.  Errefelé minden tele van újdonsággal...
De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legboldogabb azért vagyok, mert veled lehetek. Mert hazahoztál, és láthatlak nevetni úgy, hogy a családod körbevesz. Régi fotókon mosolyogsz vissza, és bemutatod nekem azokat, akik számodra fontosak. Azt gondolom, nem is sejted, hogy ez milyen sokat jelent nekem! Könnyűnek és boldognak érzem itt magam, pedig lennie kellene egy kis feszültségnek... de nincs... Ez a legkülönösebb az egészben, hiszen mindig is zárkózottabb voltam, mint amit szerettem volna, most pedig könnyen megy a beszélgetés, hangosan nevetek, és egy-egy lopott csóktól még jobban remeg a gyomrom. Néha ijesztő, mennyire is szeretlek. Olyan végtelenül és mindenek felett, mint ahogy a tegnap elröppenő egerészölyv a levegőben magára rántott szabadságát.

2016. január 12., kedd

Szemekkel

A legtöbb energiát abba fektetjük bele egy nap, hogy az elvárásoknak megfelelően legyünk rendben. Legyünk szépen kisminkelve, ingben és zakóban, legyen rendezett a hajunk az utolsó szálig, és hagyjunk el magunkról mindent, ami valamikor a saját jellegzetességünk volt. Ne hordjunk vicces pulóvert, mert abban nem mehetünk állófogadásra, és a tornacipőket is csak elrejtve vehetjük fel egy-egy hosszú sétához!
A kirakat, amit napról napra magunkra erőltetünk, hatalmas erőfeszítésbe kerül. Olykor megrepedezik, mi meg úgy érezzük, hogy fel kell lázadjunk az egész ellen, mert elveszítjük azt, akik valaha szerettünk lenni. Ilyenkor a kosarunkban landol egy-egy színes póló valami röhejes mintával, és ellógjuk a fél munkanapot, mert azt érezzük, ki kell szakadnunk, ha többre nem is, hát egy délutánra. Egy délutánra, amikor a téli napsütésben sétálhatunk és ihatunk egy kávét valami ismeretlen helyen. 
Mindannyiunkban van valami olyan kis része a léleknek, ami nem szereti a társadalmi konvenciókat. Azt, hogy korlátoznak minket, meg szabályok közé szorítanak...!
Hiányoznak a kitűzők... a színes cipőfűzők... a semmittevő napok... a hegymászás és a futás... a fotózás... az írás és az olvasás.
Furcsa egy dolog ez a felnőttség. Azt hiszem örökre el tudnám hagyni, ha volna rá lehetőség. L is megmondta, hogy olyan, mint Pán Péter... én meg lehetnék akkor Pán Panni. És egyikőnk sem nőne fel soha, mert valahogy kevesen értik meg azt, amit mi életnek nevezünk. Azt hiszem sokan elfelejtenek gyerekszemmel rácsodálkozni a világ legapróbb rezdüléseire. 


2016. január 7., csütörtök

Mégis!

Nem tudod, de hát honnan is tudhatnád, hogy hányszor gondolom ki azt a szót: szeretlek. Ég bennem, és folyton kikívánkozik. Elmondanám neked most is, mikor itt ülök egy asztal mögött és arra gondolok, milyen jól esett az a két szendvics, amit a munkába csináltál nekem. Szerintem nem is sejted, mennyire szeretem, hogy így gondolsz rám. Azt hiszed, természetes, hogy ilyen vagy, pedig, hidd el: nem az! Számomra különleges vagy és az egyetlen, aki mellett boldog lehetek. 
Néha igyekszem kívülről figyelni magunkat, és ilyenkor el-elcsodálkozom, hogy olyan, mintha már évek óta együtt lennénk, élnénk az életünket, mégis meg van benne minden izgalom, amire az embernek szüksége van. Még azt is szeretem, ahogy a bevásárlólistát írjuk. Én az ágyon, te meg egy széken ülve, hogy aztán hóban-fagyban elinduljunk megvenni mindent a vacsorához, vagy a hétvégéhez. Semmiért el nem cserélném azokat az estéket, mikor sorozatot nézünk, és a végén a mellkasodra bújva alhatok el. Azt továbbra sem "bocsátom" meg, hogy éjszakánként ezerszer ébredek arra, hogy lerángatod rólam a takarót a forgolódásoddal, de furcsa, mert még erre is mosolyogva gondolok. 
Kicsit félek mostanában rólad írni ide. Annyi a rosszindulatú ember, és én féltem magunkat. Hogy is ne tenném, hiszen most minden annyira jó. A kezdetlegesen felépített világunkat meg a napjainkat, amikben úgy oldódom fel, mint a kakaó a tejben. 
Gondoltam rá, hogy ezután csak magamnak írok. Meg talán neked, mert tudod: úgyis megmutatom, ha kíváncsi vagy rá. Nem akarok magunk körül dögkeselyűket, de ez a blog az Én helyem, és nem akarom hagyni, hogy elvegyék ezt tőlem, hogy elrontsák. Épp ezért: talán "csöpögős", "idealista", "naiv", "szándékosan gyönyörködtető" vagyok, nem érdekel. Azt teszem, ami az én szívemnek kedves. Ez pedig nem más, mint hogy minden ízemben szeretlek, és meg is fogom írni mindig, mert ez ennek a rendje...

Boldog vagyok!

black & white, couple, and gif kép
Forrás: weheartit.com

2016. január 4., hétfő

Újra meg újra fogadalmat teszek. Nem az új évnek, hanem csak úgy magamnak. 
A mantrám ez: ,,Nem idegesítem fel magam a munkában!"
Mit ne mondjak, eddig nem vált be, de már többet beszélek magamban, mint eddig. Nem szeretném, hogy a villamoson azt higgyék, elgurult a gyógyszerem!

2016. január 3., vasárnap

Lélegezz!

Akárcsak Szabó Balázs, én is folyton mondom magamnak: lélegezz. Csak nem mindig azon az eszeveszett, kapkodó módon, mint mikor régen éjszakánként arra keltem, hogy nincs levegőm. Nem. Nem így szólítom fel magam, hanem hogy amolyan nyugodt, barátságos módon lélegezzek mélyeket, szívjam be magamba az otthoni forró csoki illatát, a vasárnapi anya-főztöket, az L-albérlet illatát, az arcszesz mély zengéseit. Aztán a légzéssel megnyugszik a test és a lélek is. Hagyom, hogy gondtalanul örüljek pillanatoknak, amikben nincs más, csak tiszta boldogság. Talán tényleg idealista vagyok, meg naiv - olyan sokszor mondtátok már! - de az a helyzet, hogy már nem érdekel. Azt hiszem megtanulok lassan boldognak lenni, élni meg szeretni azt, ami velem történik. 
Azt hiszem bennem már a vörösvérsejtek és mély pirosban égnek, nem csak abban az almaszínben. Szeretem az elfutó tájat, az újonnan megtanult csillagképeket - hogy az általam hitt Kis-Göncöl mindig is az Orion volt... -, és újra van kedvem írni, meg olvasni, alkotni, sétálni és tervezni. 
Nem is tudom elmondani, mekkora köszönettel tartozom ezért. Azt hittem, már sosem leszek a régi, de Te megjavítottál, hozzám tettél magadból apró részeket, beépítettem a bordáim mögött tátongó űrbe, most pedig úgy érzem, minden Te vagy, amire eddig vágytam. Aztán valamikor, ezalatt a néhány hét alatt az űr úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
Lélegezz...
Csak nyugodtan!
Mondom magamnak, hiszen nem akarlak elijeszteni! És én is minden pillanatot ki akarok élvezni, még ha néha félek is. 
Abban azonban sose legyen kétséged, hogy már végérvényesen a tiéd vagyok. Minden sejtemmel, és az összes lélegzetemmel együtt...

love, couple, and book kép

2016. január 1., péntek

Az új évre

Így néhány órával az új év beszámolása után csak annyi a változás, hogy már nem írhatok a 2015-ös naptárba, hanem újat kell kezdenem, aminek most még minden lapja üresen áll. Rendesen rászámoltunk a 2015-re nem igaz? Mindenki elítélte és földbe döngölte, mint egy kiöregedett boxolót. 2016 pedig fiatal, friss és lehetőségekkel teli. 
Most még mindenki azt hiszi, ez csak és kizárólag az ő éve lesz, amikor megvalósíthatja önmagát, terveket szőhet és letehet valami olyat az asztalra, amitől eredményesnek érzi magát. 
Kép tőle: ChernikaAz idei új év pedig egy egyszerű péntek éjfél volt. Hétköznap éjszaka, amikor az ember apja kinyitja a pezsgőt és az azonnal elkapja az egyszem lánygyermek nyakát. Így mindannyian lemaradnak a visszaszámolásról. Így történt, hogy idén nem döngöltük a ring szőnyegébe az új évet. Egyszerűen engedtük, hogy átbújjon a korlátok alatt és angolosan távozzon. 
Egyet azonban remélek, ha nem is tudhatom: hogy ez a mi évünk is lesz. Két kicsi életünk nagy lépésekkel teli éve, mikor újra meg újra bebizonyítjuk, hogy mi már nem engedjük el egymást. Még a hibákat sem. 
Egyet azonban önző módon kértem az új évtől: hogy ne legyek annyiszor másnapos idén, mint 2015-ben. Hiányzik a 16 éves korú gyomrom, amikor a másnaposságot még csak filmekből, könyvekből, meg kiégett huszonévesen meséiből ismertem. 
Vicces, hogy közben én is tudok már mesélni, milyen másnaposan feküdni egy egész napot, miközben újra meg újra megfogadom, hogy az életben több, soha nem iszom.
Nekem csak ilyen kívánságaim voltak. Nagyokat sosem kérek, mert hiszek abban, hogy azokat mi magunk hozzuk létre, nem az univerzum. Ő maximum csak belepiszkál a dolgok mentébe.

Én csak egyet kívánok nektek erre az évre: bármilyen boldog/boldogtalan is volt az elmúlt 365 nap, legyen 2016 olyan boldog számotokra, amilyenre vágytok!

Boldog Új Évet! :)