U.i.: örülök, hogy olvashattam a blogodat :)
Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra
Először is illene bemutatkoznom neked kedves olvasóm. Ha másért nem is, azért, hogy el tudj képzelni. Ugyanis az én történetemben fontos szerepe van a testemnek.
Lénának hívnak, 18 éves vagyok, 180 magas, és a súlyom néhány hónapja 30 kiló volt. Evészavarban szenvednek. Jah, hogy nem tudod, mi az? Anorexia... meg bulémia. Így már tudod. Gondoltam.
Ez most olyan volt, mint egy terápiás csoportban, mikor egyenként elmondják a résztvevők, hogy ki miért van ott. Valami hasonló lesz az én ,,mesém” is.
Azon a hétfői napon, mikor nem csak egy újabb hét, de a betegségem is elkezdődött, még nem tudtam, mibe fogok bele. Azt hittem, csak könnyítek kicsit a gyomromon. Jobban is éreztem magam, miután kisompolyogtam a wc-ről. Elfelejtettem azt a maró bűntudatot, amiért megettem négy fánkot, meg egy csokit.
Aztán következő nap megint vágytam arra a megkönnyebült állapotra. Aztán szerdán és csütörtökön is, és már nem is volt lassan fontos mit ettem vagy mennyit, mert azonnal ki akartam dobni a szervezetemből, bármilyen finom is volt az.
Igazából soha nem voltam elégedett magammal, de ebben a ködfátyolos korszakomban undorodtam, mikor a tükörbe néztem. Ocsmányságot láttam, egy hájas valamit, amit nem lenne szabad embernek nevezni.
Akkor még nem is tudatosult bennem, mit is csinálok. Csak akartam magamból valami elfogadható emberutánzatot kreálni, de úgy tűnt, nem járok sikerrel. Mikor az egész elkezdődött, 56 kiló voltam. Azt mondják, az normális az én magasságomhoz, de én nem így láttam. Gyönyörűnek véltem a kiálló bordákat, a karcsúságot. Anyámnak jártak divatmagazinok szinte heti rendszerességgel. Kivagdaltam belőle a modellek képét, miután ő a szemétbe dobta, és beleragasztgattam egy nagy, sötétkék füzetbe. Hamar betelt...
Senki nem vett észre rajtam semmit. Hányni valamilyen csoda folytán szinte hangtalanul tudtam. Ez lehet az én szupererőm.
A baj akkor kezdődött, mikor összeestem egy tornaórán. Ez volt a 3.héten. Mikor a rendelőben a mérlegre álltam, azt hazudtam, mindig is ennyi voltam, pedig 6 kiló mínuszom volt. Végre láttam eredményt.
És ez így ment 2 teljes évig.
Ettem, néha zabáltam, majd hánytam, sírtam, és obszcén szavakat használtam, ellöktem magamtól mindent, és lassan a testem is csont sovánnyá szelídült. Mindig volt egy kitűzött célom, legtöbbször háromhetes programban. Először csak 50 kiló. 47. 46. 40.
30.
Az a bűvös 30. Akkor már a térdeim is alig bírtak. A lépcsőházban, amiben laktuk minden nap sírva vonszoltam fel magam esténként. Akkor már napi rendszerességgel szedtem mindenféle étvágycsökkentőket, meg fogyasztótablettákat, bár nem igazán bíztam bennük. Mégis úgy éreztem, mindent meg kell próbálnom annak érdekében, hogy elfogadhatóbb legyen, ahogy kinézek.
30 kilónál mondta fel a szervezetem a küzdelmet.
Előtte éjjel hallottam anyám zokogását a szobájukban. Sejtették, hogy valami nincs rendben velem. Apám ordított tehetetlen dühében, de nem foglalkoztatott.
Az a bűvös 30 volt az én földem. Az a reális, minden porcikámat érző poklom. Már fájt mindenem. A csontjaim nem bírtak, a torkom kikészült a folyamatos hánytatástól, a hajam hullani kezdett. Gyengeség...
A létra voltam én, aminek lépcsőfokai folyamatosan törtek össze ezalatt a két év alatt. Mikor pedig az utolsó lépcsőfok eltörött, azon a reggelen, a lépcsőházban estem össze. Két bordám tört el, a vállam megzúzódott.
A kórház hideg ölelésére ébredtem, meg arra, hogy anyám finom puha keze a homlokomat simogatja. Nem számoltam a napokat, meddig voltam bent. Valami pürés undormányt kellett ennem, és senkit nem érdekelt, mennyire jött rám tőle az öklendezés. Bár lehet, hogy csak a gyomrom volt annyira összeszűkülve, hogy nem bírta elfogadni a táplálékot.
Néhány hét után anya elvitt egy pszichológushoz. Utáltam a spinét, mert mindig a saját magam megbékéltetésével, az elfogadtatásommal volt meghúzatva. Hiába mondtam neki el az én álláspontomat, azt mondta, ez az evészavarnál természetes, és számtalan fiatal lány szenved ugyanezekkel a problémákkal.
Egyik terápiás alkalommal, mikor földhöz vertem egy hamutálat a rendelőben, a doki felállított, azt mondta, vetkőzzek le fehérneműre. Azt hittem a nő nem normális, de mivel nem hagyott kimenni az ajtón, megtettem, hiszen azt reméltem, úgy hamarabb szabadulok.
Mikor ezzel megvoltam, a doktornő elém gurított egy egészalakos tükröt egy paraván mögül. Láttam benne magam. Bőröm olyan pergamenszerű volt, hogy kirajzolódtak az ereim. Kulcscsontom élesen ugrott elő mellkasomból. De egy kis felesleget láttam a combjaimon. Nem akartam odanézni.
Aztán a nő elővett egy vérvörös filctollat, és elkezdte vele átrajzolni azokat a csontjaimat, amik kiálltak, amiket nem tartott normálisnak.
Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy tényleg beteg vagyok. A doktornő visszatett egy létrafokot, ami felfelé vezet, ugyanis egy nagy, piros festékhalmaz voltam. Ilyennek látnak mások? Nem látják azt a hájas disznót, aki visszapillant rám a tükörből?
Ezt csináltuk minden egyes alkalommal innentől kezdve. Mindig egy lépcsőfokot visszatettünk, hol a doktornővel, hol a szüleimmel.
Beláttam, ha nem változtatok az életemen, meghalok. Rohamosan haladtam az önpusztítás felé.
Még mindig gyűlölöm az ünnepeket, mikor a család együtt eszik. Legtöbbször még kimentem magam. De már rendszeresen étkezek, és nem hányok. Újra szeretem a tejeskávét, a salátákat meg a joghurtot, bár az adagom még mindig az egy marék. Most 47,4 kiló vagyok.
Lénának hívnak. Evészavaros vagyok, de elhagytam a földet. Már valahol az ég és a föld között tartok, építgetem a létrámat, lassan de biztosan.
Hogy mi lesz az ég számomra?
Ha fel tudom venni újra azt a vörös színű ruhámat, amit annyira szerettem 56 kilósan, ha meg tudok enni egy adag pörköltet és egy szelet tortát, vagy narancsot anélkül hogy ordítsak utána a bűntudattól.
Minden én vagyok, voltam és leszek. A föld, az ég, a létra. Minden.
,,sajnálom a károkat a szervezetemben
sajnálom az elűzött barátokat
sajnálom a kinevetett szerelmeket
sajnálom anyu éjjeli zokogásait
sajnálom apu tehetetlen dühét
sajnálom a kihányt szívemet
sajnálom az összevagdosott lelkemet”
(egy evészavaros lány blogjából)
(Köszönöm neki az ihletet.)
