2013. június 24., hétfő

Mosolygós józanság

Suhanó tájak, emberek és események mellett sokszor nem értem, hol is vagyok. Aztán mint mikor valaki utoléri a vonatát, én is úgy érem be magam. Lassan. De most, ahogy olvasom az e-mail-t, amiben titokban reménykedtem, mosoly ül az arcomon. Csak két sor, hogy részt vehetek egy pályázat nyereményeként elémtornyosuló táborban. Izgatottságot érzek, kíváncsiságot, de persze van bennem egy egészséges félelem, hogy milyen lesz az idegenek között.
Na meg persze mégiscsak 14 napról van szó, és mi van, ha nem állom meg a helyem? Hiszen az angol tudásom a nullával egyenlő, a német, pedig nemsokára ugyanazon a szinten lesz.
Van még egy évem a diplomáig, és szeretnék utána dolgozni, de ha nem fog menni, nem leszek elszomorodva. Bármilyen furcsán is hangzik, én szeretek tanulni. Mivel ismerem az érem mindkét oldalát, mármint a munkát, és a tanulást, tudom, hogy még így is melyik a jobb.
Várakozásokkal vagyok tele. Már nem is olyan félelmetes ez a mindennapos utazgatás, és munka, mert már látom, hogy fog történni velem más is ezen a nyáron, mint a folyamatos fáradtság.
Meg akartam ünnepelni, hogy sikerült ma valami, de csak egy negyed pohár bor volt itthon. :D Hmmm... A józanság sem olyan rossz most . ;)

U.i.: Azt hiszem tetszeni fog Szatmárnémeti!


2013. június 23., vasárnap

Újabb pont kerülhet kihúzásra a bakancslistámról :)

2013. június 21., péntek

Tartás

Mindig előrébb valónak gondoltam a visszafogott erotikát a nyílt feltárulkozásnál. Jó, persze gyakran célratörőbb az utóbbi, de hosszú távon ki szeretne magának egy bármikor megkapható nőt? És melyik férfi nem szereti, ha elcsábítják?
A falatnyi ruhák persze megmutatják amit meg kell, de azokat tudni kell viselni. Nem szabad csetleni-botlani a magassarkúkban, nem illik folyton lefelé húzogatni a kurta kis szoknyákat, sem felfelé rángatni a dekoltázsmutogató blúzokat.
Borzasztóan irigylem, ha valaki úgy erotikus, hogy egyfajta kecsességet sugároz. Ők azok, akik után a férfiak úgy fordulnak meg, hogy nem kiabálnak degradáló kifejezéseket, akiket a férfiak kincsként kezelnek, vagy legalábbis úgy, mintha értékes ékszerek volnának.
Persze ehhez kell az a megfelelő magabiztosság, aminek híján vagyok. De attól még mosolyogva nézem a méltóságteljes, egyenes hátakat, a csinos ruhákat és a csodáló tekinteteket, amit másokon látni.
És hogy a többi nő, akik nem találhatóak meg ebben a szűk kategóriában? Na ők, csak olcsó... utánzatok.

2013. június 20., csütörtök

Szuperhősök

A jó emberek megtalálják egymást. Vagdalkozások, eltévelyedések, meg kicserélődött barátok után, de a végén mindig akad egy pad, egy szelet sütemény, meg félreérthető mondatok. Szeretek úgy nevetni, hogy két pontban az arcom görcsbe rándul, hogy a félmondatok is értelmesek. Néha kell az, mikor hallgathatod valaki életét, meghallgathatod, minek örül, vagy mi bántja. Jól esik, hogy rám is figyelnek.
Az egyszer biztos, hogy vennem kell egy biciklit, mert a tesóménak csak a szenvedését nyújtom, ha útra kelek vele...
Nyáron, vennem kell még két lámpát is, hogy Batmannel éjszaka is csatangolhassunk. :)
Jó rájönni hogy nem én vagyok az egyetlen béna ember a földön, aki csetlik-botlik megállás nélkül. A gondolatok meg csapongnak, mintha távirányítóval csatornák között váltogatna az ember. Egyszer Nicelodeon, máskor Viasat 3 (csakis a CSI miatt, mert ezért érdekel még most is a kriminálpszichológia :D ), máskor a felnőtt csatornák, amiket persze senki nem ismer.
És mikor hazajöttem, nem várhatott volna annál jobb, mint hogy az én drága jó édesanyám locsolóval, meg hideg vízzel fogadott a kapuban, és úgy kellett magam átharcolni a vízsugáron egészen a lépcsőig, mint G.I. Jane.

Aztán meg ma is ismét beigazolódott, hogy a szuperhősöket is meg kell menteni, és hogy a béke, amit áhítozva várunk, gyakran ajándékként érkezik fülbevaló formájában. :) <3





2013. június 18., kedd

Távol vagyok most mindentől. Mintha burok húzódott volna körém, ami nem akar beengedni semmi ingert. Olykor semlegesnek érzem magam, máskor szipogva törölgetem az orrom, mint valami taknyos kölyök. Őszintén örülni már régen tudtam. Csak akkor sikerül, ha érzem az emberi test borzongató melegét, ha a mosolyomnak van is kihez szólnia, nem csak vaktában működik, és a nehéz napokat segít könnyűvé tenni egy barna tekintet.
Tudom hogy ezzel a függőséggel megnehezítem az életeket, de vagyok olyan önző, hogy szeretném magamnak a boldogságot. Azt a fajtát, ami maradéktalanul árad szét az erekben és a sejtekben.
Szeretni nagyon nehéz. Fájdalmas, bármilyen közhelyes is.

2013. június 17., hétfő

Oldódva a tekintetekben

Folyékony tekintetekben oldódva sodródom valamiféle megadás felé. De vajon mit láttok, mikor átkelek a zebrán, vagy a bevásárlókosaramba teszek egy csokit? Látjátok azt a széthullóban lévő embert, ami jelen pillanatban vagyok? Mintha akváriumban lévő díszhal lennék. Egy aranyhal, vagy egy vitorláshal. Valami. Mögöttem mintha giccses háttér tündökölne, miközben a vízforgató tisztán tartja a vizet. Megbámulható vagyok. Mint egy kiállítás darabja.
Elbújni a világ elől. Ez minden vágyam. Hogy ne piszkáljon senki, egyedül lehessek, és ne akarjon tőlem mindenki valamit.
Azt hiszem most élem a kamaszkorom, húsz éves fejjel... -.- Hát ez szép!
Bár az lennék, akinek akartok, hogy legyek!

2013. június 16., vasárnap

Nyár-útmutató

Szívd tele a tüdődet a nyár illatával! Érezd a talpad alatt a fű szúrását, vedd le a papucsodat, hogy az aszfalt melege süthesse a talpad! Hogy mit jelent egy évszak? Nem túl sokat, de ha megtölti az ember tartalommal, akkor lesz mire emlékezni. Igyál egy sört a tábortűz mellett, halászd ki a sült almát a hamuból, szedj meggyet a párod nyakában ülve! Meleg van, az igaz. A szél nem mindig kavarja a levegőt, de néha ezt észre sem venni. Például, mikor trambuliról ugrálsz egy medencébe, vagy olvasol a kutyád mellett fekve!




Holnap tegyél valamit, amire emlékezhetsz... nem értem, hanem magadért. Ha már elfogadsz egy tanácsot egy olyan embertől, aki nem mindig találja önmagát! :)

2013. június 13., csütörtök

Fullánk

Pótolható vagyok. Mint egy lemerült elem, vagy egy kiégett villanykörte. Néha az ember elfelejtkezik róla, hogy cserélnie kellene, és hagyja porosodni. Ez vagyok én. Nem tudom kifacsarni, hogy tervek részese legyek, hogy álmok főszereplője. Csak egy fénytelen izzó vagyok.
Valami hiba van bennem. Legalább mondaná már meg valaki, hogy mi az, mutatna rá ujjal, hogy ki tudjam vájni magamból foggal-körömmel ha kell, csak múlna már el.
Pedig már megtanultam csendben lenni, elfojtani felesleges kérdéseket, néha azonban a pajzsomon mégis átfurakodik néhány kérdőjel, és a válasz olykor porrá zúz.
Sírni tanulunk meg a leghamarabb nem igaz? Hiszen már az anyaméhből kibújva ordítunk torkunk szakadtából, ahogy ránk zúdul a világ. Aztán lassan megtanuljuk visszanyelni a kikívánkozó könnyeket, mosolyokkal rejtjük el.
Nem akarok az lenni, aki vagyok!

Belefeledkezem... magam adom?

Nem akkor veszíti el az ember mindenét, ha pénze vagy munkája, háza, kocsija nincs, hanem mikor nem marad senkije. Mikor egyetlen fogkefe árválkodik a fürdőszobában, mikor az ember egyedül eszik, egyetlen bögréje van, és a szomszédok azt sem vennék észre, ha halott lenne már néhány hete. Talán a hullát majd a postás találná meg, aki nem tudja átadni valamelyik felszólító levelet. Fogalmam nincs.
Tudom, tudom, mindenki érzi úgy olykor, hogy magányos, mint én most, ahogy a kutyám ül mellettem a lépcsőn és a gondolataim kilométerekkel arrébb fodrozódnak valahol, távol a testemtől, de ez illékony. Átfolyik az ujjaim között, nem vagyok képes megfogni a magányt, hogy a kapun kívülre tehessem. Olyan sokszor azt érzem, nem vagyok erre a világra való, hogy pótolható vagyok.
Megálltam.
Gondolkodtam, és ez nem tesz jót sem az ép elmémnek- ha van még olyan
egyáltalán-, sem az egészségemnek. Megtanulok lassan nem kérdezni, vagy ha meg is teszem, akkor csak olyat, amire olyan választ kapok, amit el bírok viselni...
Sétálni szeretnék, de tartózkodom attól erősen, hogy egyedül induljak neki. Így inkább itthon nyúzom magamra csipkésre.
Kíváncsi vagyok, ha nem ismernél, kedves kis olvasóm, milyennek képzelnél? Alakulna-e benned rólam valami kerek ,,képződmény", ami embert formáz, mikor kedve van?
Lehet. Sosem fogom megtudni.



,,Aki élt már egyedül, tudja milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínjainkat..."

2013. június 12., szerda

Szellő

Fura nem? Mármint, hogy egyetlen szó vagy tett is képes kifordítani a testből a lelket. Lecsupaszítani, lemezteleníteni és kedvesen hozzásimulni. Kicsit fájdalmas, de mégis édes. Éppen olyan kettős érzés, mint mikor a túl sokat vagy a Napon, és a hátad naplemente színre ég, és ha szél éri, az egyszerre kellemes és kellemetlen. Mégis minden alkalommal, mint egy függő, reszketve fordítod magad a széllökések felé. 
Csillagszemek, repdesés és melegség, amit nem lehet nem észrevenni. Foglalkozni kell vele, dédelgetne, mert csak úgy tarthatod meg magadnak.
Nem?

2013. június 11., kedd

A happy end után mi van?

Semmi nem úgy megy, mint a filmekben nem igaz? Hiszen nem maradunk örökké fiatalok, a katonák nem térnek többé haza és a szalagavató sem jelent mindenkinek fordulópontot az életében. Jó lenne azt hinni, hogy az élet annyira egyszerű, annyira irányítható, mint ahogyan azt a vásznon innen látjuk. Pedig nem az. Senki nem szól a házasság utáni életről, nem beszél a nehézségekről, a számlák befizetésének folyamatairól vagy egy csőtörésről. Nem szólnak arról, milyen nehéz ágyneműt cserélni, mennyire bonyolult visszatalálni ahhoz az önmagunkhoz, aki tud írni.
Egyszerűen nem minden fekete vagy fehér. Vannak átmenetek, árnyalatok, telített tónusok, terpentin illat, és koszos vászon törött keretben. A felépítés folyamata a szép. Az apró lépések, a mocorgás a lábnál hernyóvá gyűrődött takarón, meg az elsuttogott ígéretek, amikben hiszünk örökké.
Szeretném azt hinni, hogy egy film részese vagyok, és valahol a vége közelében járok, de tudom, hogy a buktatók még hátra vannak. Kellett volna még nekem egy kis idő, míg alaposan felkészülök az életre. Például a tortúra, amin egy madárfióka esik át, miközben kikel a tojásból. Azt hiszem annyi éppen elég lett volna ahhoz, hogy megtudjam, túlélő típus vagyok-e.
Akarom a filmek folytatását. A veszekedések utáni édes kibékülést, a reggeli kávékat és a naplementéket, a gyerekeket és a postaládából kirángatott leveleket.
Ez vagyok én. :)

2013. június 10., hétfő

Ritmikusság

A szél tépte kissé még a ruhámat, majd lassan alábbhagyott vele. Az ég egyik pillanatról a másikra feketedett el, mint valami beteg végtag, én meg csak álltam mezítlábas ,,gyerekként" a rozsdaszínű lépcsőn, és megbabonázva néztem, mint fordul baljósra az idő. De valahogy nem érdekelt annyira, mint piciként. Nem éreztem azt a fenyegető félelmet, csak a meglepettséget, hogy ilyen is van a világon.
Ilyenkor mindig előtör bennem egy emlék, mikor a szobában, a betonon játszottam a kindertojás-belsőkkel, mert sem tv sem rádió nem szólt az áramszünet miatt, vagy csak egészen egyszerűen egy szál gyufával is el tudtam volna lenni órákig... Nem tudom.
Térdeimre ráhúzom most a fehér pólót, bebugyolálom magam valami kétséges melegbe, és igyekszem azon lenni, hogy minden a legnagyobb rendben működjön. A szívem a rendes kerékvágásban verjen és pumpálja szét a vért a testemben, a tüdőm ugyanúgy táguljon és essen össze, mint mindig, szemhéjaim ugyanúgy csapkodjanak, mint legtöbbször.
Nincs baj. Csak próbálom járni az utamat még most is. Göcsörtökön botladozva, ágak elől hajladozva, de kíváncsian... hogy mit hoz a holnap.

Ui.:  A mennydörgéstől azért még mindig összeugrik a gyomrom!


Imádom a népzenét :)

2013. június 7., péntek

Jégkirálynő viselkedés elérése lehetetlen

Borzongtam a kutakodó idegen szemektől, az ocsmány mondatoktól, amik engem céloztak egy vonatkabinban. Fel kellett volna állnom, ki kellett volna mennem, hogy ne legyen az ismeretlen férfinak nem nevezhető lényekkel egy térben, de nem mertem mozdulni. Ehelyett néha válaszoltam, mikor kérdeztek, és igyekeztem láthatatlannak lenni, de nem sikerült. Aztán egyszer csak, mikor elszakadt nálam a cérna, akkor felkaptam a táskám, és kiviharzottam. Nem néztem magam mögé, jönnek-e vagy sem. Kerestem egy másik kabint és meghúztam magam. Az út nem akart véget érni, de mikor leszálltam az állomáson, még kaptam a lehúzott ablakból néhány ordenáré mondatot.

Annyira szerettem volna ezt elmondani, hogy egy kis dühöt, vagy sajnálatot váltsak ki, hogy lám, én sem vagyok sebezhetetlen. Féltem. Rég nem történt már ilyen, nem is tudtam kezelni a helyzetet. Sem halhatatlan, sem hideg jégkirálynő nem vagyok. Talán még több is rajtam a sebezhető pont, mint máson.
És most gyűlöletes ez a hideg, ami belopta magát belém ma este. Nem akarom ezt a nagy szobát, a hatalmas takarót, az illat nélküli párnát. Kell hogy most magadhoz húzz, hogy hagyd, hogy kisírjam magam a válladon. Majd megsimogathatnád a hátam, mondhatnál néhány sablonos mondatot, hogy ,,nincs semmi baj", vagy ,,minden oké", vagy dühönghetnél, hogy bántattak engem, félthetnél, hogy valami bajom eshetett volna. A választékok tárháza határtalan.
A héten annyira egyedül voltam. Nehéz volt az új munkahelyen senkihez nem szólni, menni, és csinálni mindent, amit kell. Vágyom egy meleg ölelésre, egy lágy érintésre, valamire, amitől újból úgy érezhetem, élek.

2013. június 6., csütörtök

Molylepke

,,Mint mikor lepkét talál az ember a szürke molyok között."
Férfiak láthatnak így nőt, legalábbis azt szeretnénk hinni.
Te milyennek látsz? Az ízeltlábúak mely kategóriájába sorolnál? Molyok, vagy lepkék közé? Esetlen bábnak tűnök, ami még a fejlődés meleg nyálkájában vár valami csodát? Nem tudom milyen lehetek a szemedben.
Szereted-e a hajam?
A nevetésem?
A szeplőimet?
Jó lenne belelátni fejekbe, gondolatok kusza csomóit megoldva, hogy valamiféle rendszerben megláthassuk önmagunkat.
Vajon mások észreveszik-e, hogy nem nézek a szemekbe, csak nagyon kivételes alkalmakkor? Látják-e bennem a gyerekek iránti óhatatlan rajongásomat?
Annyi mindent mondhatnék magamról, rólad, vagy másról, mégsem tudom elkezdeni sehogy sem. Mert mindenki bonyolult számok, szorzatok és hányadosok  egyenlőség jel utáni eredménye. Egyszerű, de első ránézésre bonyolult, és megfejthetetlen.
Most ismét elvesztettem magam valahol. Talán a szamócásban, vagy a telefonzsinór gabalyodott körém. Találj meg... persze csak ha van kedved!

2013. június 4., kedd

Hol a szegecs?

Levedlettem azt a bőrt magamról, amit régen viseltem. A szegecsekkel, láncokkal és fekete szemekkel együtt. Már nem érzem fontosnak, hogy olyan legyek, mint akkor. A sötét körmöket felváltotta a lila, a kék, a sárga, a bőrkarkötők a csuklómról az ékszeres dobozba hullottak. A hajamból kikopott a ciklámen, és csak egyszerű vörösség maradt helyette.
Változtam, mikor belebotlottam a szerelembe. Megformált valami egészen mássá, aki szeretne tetszeni, aki görcsösen vágyik arra, hogy ellenállhatatlan legyen, aki szereti az alternatív zenét, és már nem lényeg, hogy van-e benne metál vagy sincs.
Valahol ezen a borzasztó göcsörtös úton felrángattam magamra néhány szoknyát, magassarkút és vörös rúzst.
Most ahogy visszaemlékszem, olyan, mintha nem is én lettem volna akkor. Mintha ez a valaki, aki most gépel, a semmiből született volna.
Megtanultam idegenekkel beszélni, még ha iszonyú nehezemre is esik. Rátaláltam a könyvekre, beleástam magam nyakig, megvettem a pilóta szemüvegemet és csak csodálva nézelődöm magam körül, mennyi mindent hagytam még eddig figyelmen kívül.
De még mindig élvezettem hunyom le a szemem egy Nirvana szám alatt, lóbálom a lábam Avrilre és hallgatom meg újra és újra a Guns 'n' Roses-okat.
Mert mégis maradt bennem odabent valami, ami már csak a zene szeretete. Az nem kopik le rólam. Vissza-visszatér és hagyja, hogy kedvem leljem benne.

U.i.: még mindig nem tagadom le, hogy imádtam a Tokio Hotelt! :D