2015. november 30., hétfő

,,Beköltöztél szív-szobámba..." 
(Elefánt)

Élni, élni, élni

Sokszor elgondolkodom azon, miért is vezetem, írom rendületlenül ezt a blogot, hiszen ennyi erővel az egész apró szösszeneteket történetekké is alakíthatnánk, nem kellene folyton mások elé tárni. És ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy többé nem írok ide, és valahogy nem megy. Már csaknem négy éve pötyögök ezekre a fehér oldalakra. És rájöttem, hogy azért, mert saját magamat teszem vele boldoggá. Nem másoknak írok, csak magamnak, de tagadhatatlanul nagy öröm, ha másoknak is tetszik az, amit csinálod. De hát tegyük a kezünket a szívünkre: ki ne lenne ezzel így? Kinek nem esne jól az elismerés? 
Lehet, hogy tényleg kirakok dolgokat a kirakatba, csakúgy, mint szinte mindenki: ott vagyunk a Facebook-on, a Twitter-en, az Instagram-on, a Youtube-on... mégis mi a különbség ezek, és a blogok között? Szerintem nem sok. Sőt. Ez utóbbi még őszintébb is. 
camera, coffee, and map képAz emberek többsége ugyanis csak azokról a dolgokról beszél, oszt meg képeket, amik boldoggá teszik. A blogok többségében azonban megtalálható a boldogtalanság is.  Én legalábbis így gondolok erre az egészre. Gondoltam már rá, hogy új oldalt kezdek, de nem akarom itt hagyni a Buborékot. Ez mind én vagyok a számos bejegyzésével, a félkövér és dőlt betűivel, az összes ékezettel együtt. 
Az írásból mára csak ennyi maradt nekem. Persze, mondhatjátok, hogy riporterként ugyanez a feladat: el kell mesélnem, mondanom egy-egy eseményt, de azt a kreatív írást, amit világ életemben szerettem volna csinálni, úgy érzem, valamikor magam mögött hagytam. Nincs rá időm, bármilyen szomorú is ezt bevallani. A felnőttek világába csöppenni nem könnyű, tudom én is, hiába gondolják mások, hogy naivan állok az élethez. Tudok és értek én mindent, csak próbálom nem véresen komolyan venni. Hiszen valamiféle gondviselésben, hogy egyes helyeken azért vagyunk, mert így kell lennie. 
Nehezen tudom elképzelni, hogy az elkövetkező 30 évben itt legyek Debrecenben, egyetlen munkahelyen. Azt hiszem hamar elunnám magam, bármilyen furcsán is hangzik. Mikor megtanulok valamit, egyszerűen elkezdek vágyni valami másra. Valamire, amiben újabb lehetőségek és kihívások rejlenek. 
És az a helyzet, hogy nem félek. Még csak nem is görcsölök amiatt, hogy egy fél év múlva mi lesz velem: lesz-e biztos, teljes munkaidős állásom, lakásom, elég pénzem. Most csak ki akarom élvezni, hogy élek, és eldöntöttem, hogy erre időt akarok szakítani: írni vágyom, olvasni és alkotni. Megtanulni rendesen főzni, kirándulni, elmenni (Veled) nyugatra. Arra vágyom, hogy maradéktalanul boldog legyek.
,,Lélek vagyok, élni szeretnék."

2015. november 28., szombat

Magyarázat

couple, love, and boy képEgyszer megkérdezted tőlem, hogy miért vagyok ,,ópiummaradék a fogakon". Ez egy régi versem egyik apró sora, amiben benne van az, amit hosszú éveken keresztül éreztem: hogy fel-felvillantam az emberek életében élvezetfoszlányként, de soha nem hagytam túl mély nyomot. Csak valami maradék félét, amin később koncként lehet marakodni. 
Nem félek tőled. Nem tartok attól, hogy összetörsz, mert egyszerűen látom, ahogy rám nézel. Vigyázol rám. Nálad már nem akarok ópiummaradék lenni. Inkább a vized... a levegőd...
Úgy viselkedünk, mint mikor építik fel az amerikai házakat. Tudod, azt amiket nem tégláról téglára raknak, hanem egy-két nap alatt felhúzzák a falait. No, mi ugyanezt csináljuk a kettőnk dolgaival. A különbség annyi, hogy nem vagyunk olyan ingatagok, mint azok a házak. 
Jó veled. És tényleg az van, hogy sokszor nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy szeretlek, pedig én magam is érzem, hogy azt, ami bennem van, nem tudom szavakba formálni. Talán nem is lehetséges. Szeretek arra gondolni, hogy mikor a fejedet a vállgödrömbe ejted, te is valami ilyesmit érzel, és hogy ez a mély szerelem úgy tükröződik benned is vissza, mint a Nagyerdő tavának vizén az őszi napsütés. 

Mennyi örömet tud okozni egy sapka, vagy egy póló szövetébe ragadt illatfoszlány. Menthetetlenül szerelmes vagyok! :)

love, tea, and couple kép

2015. november 26., csütörtök

11.25.-re

Vannak napok, amik végére elfáradunk. Kimerülünk és elkedvetlenedünk, aztán nem is vágyunk másra, mint hogy megszeretgessenek minket. Mégis meg tudunk lepődni azon: van, aki így is szeret minket. Csupamosoly nélkül is. Megértést kapunk és támogatást, és néhány óra múlva ott ülünk egy hazafelé tartó buszon, és a saját ingüket szagolgatjuk, mert őrzi a másik illatát. És kinézve az ablakon nem győzünk köszönetet mondani és egy puha sál mögött mosolyogni, hogy igen: a nap végére mégis boldogabbá tettek minket. 

love, couple, and boy kép

2015. november 24., kedd

Oszlopok és tervek

girl, hair, and flowers képMa azt mondták nekem, hogy az alkotás egy függőség, és én mosolyogva bólogattam: ez bizony így van. Legyen valaki szobrász, festő, fotós, építész, író... Mindenkiben ugyanaz az örökmozgó gépezet dolgozik, Mindannyian maradandót akarnak alkotni azért, hogy ne felejtsék el őket. 
Kicsit meg van ez bennem is. De ott motoszkál az érzés, hogy egyszerű életet akarok, amibe belefér egy-egy forrócsoki, játék néhány apró gyerekkel, meg reggelente a gőzölgő kávé erős illata. 
Azt hiszem mindannyian vágyunk arra, hogy maradandóak legyünk, ha nem is sok ember számára, de legalább egy maréknyi csoportnak, akik azért szeretnek minket, amilyenek vagyunk, vagy amiért képesek vagyunk véghezvinni azt, amit.
Ha most megkérdeznéd tőlem, hogy mégis hol kap szerepet az életemben a munka, most azt kellene válaszolnom, hogy az időm nagy részét az teszi ki, de a gondolataim gyakran egészen máshol járnak. Talán női tulajdonság, hogy egyszerre több dolgot is elvégzek. Például, hogy cikket írok, meg azon gondolkodom, mit kell vásárolnom a holnap esti vacsorához. Na meg ezalatt az idő alatt megeszek egy fél csomag vaníliás karikát, mert bár el kellene kezdenem diétázni, mégsem vagyok hajlandó megvonni magamtól a napi cukor/csoki/csipsz adagomat.
Ha viszont azt kérdeznéd, hogy öt év múlva hol szeretnék tartani, azt még neked sem merném elárulni kedves olvasóm, mert attól félek elillanna, és beleveszne ebben az éjszakai, sötét ködbe, ami egyik percről a másikra ereszkedik le, mint egy takaró. Azt viszont meg merem súgni, hogy írni szeretnék. Forró teát iszogatva, vért izzadva egy történet felett, miközben csendben valami jól ismert zene szól. 
Azt viszont Neked, és csak Neked üzenem, Kedves, hogy te most is, és öt év múlva is az életem része leszel, mint egy tartóoszlop, ami nem enged összerogyni. 

2015. november 22., vasárnap

Teák

Figyeltek? Nagyon helyes! Foglaljatok csak helyet, főzök egy teát. Feketét vagy gyümölcsöset? Áh, jó választás. Remélem kényelmes a széketek! Nem, nem, maradhat a cipő egész nyugodtan, úgyis azt mondják, mocskos a fantáziám, így annak már úgyis mindegy. 
A vendégszeretetemért cserébe csak annyit kérek, mondjátok el, milyennek láttok! Csak a kíváncsiság űz, de biztosan mindenki szemében más-más alakot öltök. A villamoson a lány csak az orrkarikámat nézte, a kedves felszolgáló a teaházban pedig a hajamat. De vajon ki mit lát az arcomon, mikor Rád gondolok, Édes? Vajon tudják, hogy milyen szerelmes vagyok? És azt, hogy az életem során soha nem voltam ennyire boldog? 
Néhány hete a fejemre olvasták, hogy bunkó vagyok. De az a helyzet, hogy ezt még csak magamra sem tudom venni, mert tudom: nem bunkó vagyok, hanem gyakran nyersen őszinte. És valamikor néhány éve megfogadtam, hogy mindig megmondom, ha valami aggaszt vagy bánt, mert nem akarom éjszakánként a plafonra meredve emészteni magam apróságok miatt.
Neked is mindig elárulom majd, ha félek valamitől, ígérem. 
Cukorral vagy mézzel kéritek? Én? Hiszen jól tudjátok, hogy többnyire mindkettőt teszek a saját bögrémbe. Furcsa érzés azért itt beszélni magamban, mintha tényleg ülne itt velem szemben néhány fejemben létező énem. Azt mondják, időnként mindenki beszél magában. Olykor én is, és jól esik elmesélni nektek, hogy milyen volt az elmúlt egy nap, és hogy mennyire irreálisan izgatottan várom a holnapot. 
Nyálas, romantikus dalok járnak a fejemben, és látom magam kívülről, hogy valami érthetetlenül levakarhatatlan mosoly feszül az arcomon, és mantraként csak annyit hajtok: hihetetlen.
Jó érzés, hogy újra van kedvem élni: alkotni, írni és olvasni. Erőt érzek magamban ahhoz, hogy építsem az életem. Sosem szerettem főzni sem, de az elmúlt hetekben ráébredtem, hogy csak az alanyomat kellett megtalálni hozzá, és csiribí-csiribá: máris lapozgatom a recepteket, meg átforgatom a fűszereket a boltban. 

Tényleg hálás vagyok!

És most igyátok meg a teátokat!

love, couple, and boy kép

2015. november 18., szerda

Hajnalok

kiss, love, and couple kép,,A szerelem mindenkit elkábít, zavarba ejt, a szerelem bora mindenkit megrészegít."(Faríd Ad-Dín Attár)

Reggelente néhány percig csak fekszem nyitott szemmel a hátamon, és nézem a plafont, ahogy a redőny résein átütő fény mintákat rajzol rá. Gondolkodom, és hagyom, hogy minden, amit érzek, átjárjon egészen. Ilyenkor azt veszem észre, hogy lábujjaim meggörbülnek és mosolyognom kell. Hajnalban a legtisztább bennem minden. A város zajától, a munka stresszétől és a megfelelni vágyástól mentesen hangosan kimondom újra azt a szót. Azt a ,,szeretlek"-et, mert nem tudom megállni. Egyszerűen kikívánkozik, és talán már elmondtam százszor is meg ezerszer is, mióta ismerlek, de úgy érzem, nem tudom elmondani, hogy mennyire, hogy milyen nagyon és végtelenül. 
Azt mondják, az embernek sok szerelme lehet életében, de csak egy olyan, ami végül kitart az utolsó lélegzetig. 
A legmélyebb bizonyossággal tudom, hogy veled akarom leélni az életem. Furcsa nem? Mármint, hogy még csak néhány hete, mégis mintha ezer éve ismernénk egymást. Azt mondták, hogy ilyen az, mikor megtaláljuk a másik felünket. Egész vagyok veled. 

2015. november 16., hétfő

...képes meglepni a csavarás szívtájékon. Aztán továbbterjed, mint a borostyán, felkúszik a torkon, lemászik a garaton egészen a gyomor savas belsejébe. 




,,Falon túl a kert. Kertekben bogár, Nyáron szél vagyok, asztalon pohár. Vagy pohár nyoma, fehér abroszon, teríts másikat, rögtön áthozom...."

2015. november 15., vasárnap


Boldog vagyok melletted, és szeretlek. Legszívesebben kikiabálnám a vonat nyitott ablakán, hogy megtudja mindenki...

Életemben először itt akarok lenni, most, mert Veled vagyok. 


2015. november 13., péntek

Reset

Ma azt olvastam, hogy a sóhaj a lélek 'reset' gombja. Nos, én ma számtalanszor indítottam magam újra... Különös, hogy egy-egy nap mennyire meg tud minket törni. Nem igaz?
És ilyenkor csak az éltet, hogy a szemeket lehunyva más helyre röpülhetünk, ölelő karok közé, puha ajkakhoz. 
Bárcsak itt lennél! Vagy én ott! Akár a konyhában, akár a szobában, ahol mindig olyan könnyűnek érzek mindent. Kis menekvés vagy nekem minden alkalommal. Kiút a hétköznapokból, csöndes pihenés. Szeretem hallgatni, ahogy mesélsz, hogy annyit beszélsz, amennyitől boldognak érzem magam. 
Ma sem vágynék másra, csak hogy készíts nekem egy teát. Mézzel, nem cukorral, és közben elmondd, milyen volt a mai napod. Én meg megpuszilnám közben az arcod, és azt mondanám: erős vagy, és bízom benned. Aztán leülnél, mesélnél arról, mi lesz velünk ezután, és én boldogan építgetem a fejemben az otthonunkat, bármilyen furcsa is ez. Tudom azt is, hogy meghallgatnád azt, mennyi igazságtalanság ért ma, és hogy arra vágyom: író legyek. Milyen régen mondtam már ezt ki...! Tegnap délután hangosan is elárultam neked, te meg biztattál, és azt éreztem ezzel megint átszakadt bennem valami kis gát. Mintha megint helyére kattant volna bennem valami. Újra meg újra a megfelelő helyre teszed bennem a puzzle-darabokat. 
Bevallom, félek, hogy elriasztalak...  
Félek attól, hogy túl sok vagyok. Vagy túl kevés. De mikor együtt vagyunk, mindezt elfelejtem. Csak ilyenkor, mikor elválaszt minket néhány város, érzem azt, hogy félek. 
Nehéz volt ma. Nagyon. Jó volna, ha itt lennél, és elvennéd rólam a terheket. Eddig csak te voltál képes erre...

love, couple, and kiss kép
Forrás: weheartit.com

2015. november 10., kedd

Love in the kitchen

Zakatol, zakatol, zakatol.... Nem, most nem a fejem, hanem a szívem. Furcsa, mennyire tudunk várni arra, hogy eljöjjön egy délután vagy egy hétvége, egy ünnep, vagy egyszerűen az a perc, mikor arcomat a tenyeredbe hajtom.
Ma a buszon leült mellém egy középkorú férfi, és csak bámult ötven percen keresztül, míg be nem értem Debrecenbe. Annyira tolakodó volt és úgy zavart, hogy legszívesebben rámordultam volna. Szóval nem indult kellemesen a reggel. Mégis hallgattam és felhangosítottam a zenét. Elsuhantak mellettem a városok, és csak ma vettem észre, hogy felépült teljesen az a távoli ház, amit három hónappal ezelőtt -az új munkahelyem új napjának hajnalán -szúrtam ki magamnak. Fel sem tűnt, pedig akkor megfogadtam, hogy minden lépést, minden apró változást meg fogok nézni magamnak. Aztán út közben mégis elfelejtettem. Annyi volt a gond és a baj...
Úgy tűnik az elmúlt napokban elengedtem magamtól mindent, ami miatt korábban aggódtam. És valami olyat találtam és kaptam, amire sosem számítottam. Visszhangzol és rezonálsz bennem. Újra meg újra. Már nem is tudok úgy gondolkodni, hogy ne hasíts ki egy darabot a világomból. Jó érzés, hogy akkor is veled vagyok, ha mindketten dolgozunk. Gyorsan a bőrömbe ivódtál.
Azt szajkózzuk hetek óta, hogy hihetetlen az egész. Túl tökéletes, túl harmonikus minden, és az ember automatikusan azt várná, hogy egyszer csak rádöbbenünk:  valami nem működik. De most már kezdek megnyugodni, és elfogadni: valóban ilyen, ha megtaláljuk a másik felünket. Kérdés és feltétel nélküli szeretettel van megtöltve körülöttünk a levegő. 
Kellemes érzés még a hiányod is. Mikor a buszon ülök, és te integetsz, máris érzem, hogy hiányzol, és a szívem kellemesen összefacsarodik, mert tudom, hogy egy-két nap múlva ismét átölelsz és lehajolsz egy-egy csókra, miközben a konyhád közepén ülök egy kisszéken.

love, couple, and boy kép

2015. november 2., hétfő

30. 30. 30.

Azt mondtam neked, hogy végre megtaláltam a helyem. Ezt olyan bizonyossággal merem kijelenteni, mint még soha semmit. Egyszerűen érzem, hogy ez valami más. Valami csodálatos, amire mindig is vártam, amiről csaknem lemondtam... Egésznek és teljesnek érzem magam, mint aki átért egy célegyenesen, ami felé éveken keresztül hiába futott. 
Pont a közepébe. Mint a dartstábla 100 pontos körébe, pont úgy érnek el a szavaid. És talán most sem kellene mosolyogva ülnöm itt, és sóhajtozva gondolni arra, hogy holnap ismét látlak. A legtermészetesebb dolognak érzem a világon, hogy te jársz az eszemben. Nem tudom elmagyarázni, és az a helyzet, hogy nem is akarok benne logikát találni, mert ez minden irreális és gyönyörű pillanatával így tökéletes. 
Sokszor azt veszem észre, hogy a kezem a tiéden pihen, vagy ujjaim a hajad meg az arcod felé iramodnak. Egy leheletnyi tudatosság sincs benne, amolyan ösztönös és visszatarthatatlan késztetés, és még csak arra sem emlékszem, mikor indult el feléd a kezem.
Kimosolyogtál, mikor azt mondtam, legszívesebben a bőröd alá bújnék... mégis szorosabban karoltál ezután. Olyan, mintha egymás tükörképei lennénk, mintha az Univerzum fogott volna egy nagy tükröt, és elénk tette volna, hogy: Tessék! Létezik még egy ugyanilyen ember, mint te. Olyan, aki szeret a falevelekben bokáig gázolni, akinek hasonló nehézségei voltak élete során és aki pont úgy szeret  a sötétben beszélgetni a legtitkosabb álmokról és vágyakról, ahogyan te is.
Örülök, hogy megtaláltál. Sokat gondolkodom azon, hogy szeretném-e azt kívánni, hogy bárcsak történt volna meg előbb. Azt hiszem, hogy nem. Mert úgy vagyok vele, ahogyan te is: mindkettőnknek alakulnia, formálódni kellett az eltelt évek során ahhoz, hogy most itt legyünk. Ha előröl kezdhetném, akkor is mindent épp így csinálnék. Vállalnám a magányos hónapokat, a meg nem értett szavakat, a dühöt és a csalódottságot, a korábbi szerelmeket. Mert tudom jól, hogy mindez azért történt, hogy Hozzád eljussak.  
Mások nem is értik, csak mosolyognak, vagy megveregetik a vállamat. El nem tudom mondani nekik mégsem, hogy milyen boldog vagyok.

kiss, love, and couple kép