Vannak napok, amik végére elfáradunk. Kimerülünk és elkedvetlenedünk, aztán nem is vágyunk másra, mint hogy megszeretgessenek minket. Mégis meg tudunk lepődni azon: van, aki így is szeret minket. Csupamosoly nélkül is. Megértést kapunk és támogatást, és néhány óra múlva ott ülünk egy hazafelé tartó buszon, és a saját ingüket szagolgatjuk, mert őrzi a másik illatát. És kinézve az ablakon nem győzünk köszönetet mondani és egy puha sál mögött mosolyogni, hogy igen: a nap végére mégis boldogabbá tettek minket.
