2016. április 28., csütörtök

,,Más"-nak lenni

Mindig vannak ,,olyan" lányok. A villamosmegállókban, a buszokon, a gyorséttermekben és a koncerteken. Ők azok, akiket rögtön észre lehet venni. Sőt kötelező is, hiszen ez a céljuk! Ebből táplálkoznak, mint egy húsevő baktérium valami humanizált fajtája. 
De ami megnyugtató számomra, hogy mindig vannak ,,más" lányok is. Akik kitűzőket hordanak, tornacipőt, és hangosan hallgatják a zenét a zebránál. Ők azok, akik sosem illeszkednek be maradéktalanul. Sem egy iskolában, sem egy munkahelyen. Mindig van valami, ami visszafogja őket, meggátolja azt, hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek. Ők azok, akik gyakran benne ragadnak a barát-zónában, vagy az elfelejtett barátnők széles kategóriájában.
Mondhatnám, hogy az a szép az életben, hogy ennyire különbözőek vagyunk. De nem lennék teljesen őszinte, hiszen a nehézséget és épp ez okozza. Hogy nem fogadjuk el a ,,más" viselkedést, azt, hogy valaki lehet eltérő akár külsőben, akár viselkedésben. 
Valamikor szerettem volna nem ,,más" lenni, hanem ,,olyan". Egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnt a valóságnál. Aztán idővel rájöttem, hogy magam miatt kell változatlannak maradnom, hiszen ellenkező esetben már nem az lennék, akit az a maréknyi ember megszeretett. 
Persze nem mondom, hogy nem szeretnék én is a tipikus ,,kócosan és pólóban is szexi" lenni, vagy olyan, akinek nincs gondja az önértékeléssel, de azt hiszem a tündérkeresztanya megelégelte az állandó kívánságrohamaimat és makacskodik egy kicsit. A kívánság tehát függőben marad... egyelőre legalábbis.



holland roden, teen wolf, and lydia martin kép

2016. április 25., hétfő

Érintések

Ott pihent a kezed az enyém alatt. Narancssárga körmeimmel a bőrödet kapargattam, miközben egyik cikket olvastad a másik alá. Talán észre sem vetted, hogy azokban a simogatásokban benne volt az ,,együtt megöregedni" meg a ,,három gyerek, kis nyúl, kertes ház" is. Azt mondják, hogy a nők mindig, mindent megterveznek előre, de nekem kicsit mindig felvirul a szívem, mikor te mesélsz arról, mi lesz velünk. Hogy majd a gyerekeknek elmondjuk majd, milyen volt 30 négyzetméteren élni, apró konyhában nevetve főzni, fürdőszobaablakból lesni a szomszédokat. 
A hétköznapokban, mikor nem vagyunk együtt, akkor is együtt vagyunk. Egyre többször veszem észre, hogy a történeteimbe már te is beleszövődsz, elmondom a barátoknak, te mit gondolsz erről, vagy arról. Beszámolok a közös sütizésekről, az odaégett kávéról a mekiben meg a parkban ücsörgésről tini módra. 
Néha, csak úgy magamban köszönetet mondok mindezért. Mert azt hittem, ilyen csak a romantikus könyvekben létezik, meg a ,,hálivúdi" filmekben. De veled minden jó. Még a veszekedések után elrebegett ,,sajnálomok" is.
A legjobb pedig az egészben ez a bizonyosság, hogy te meg én mindig itt leszünk egymásnak. Akkor is, ha a boldogtalanság bekopogtat, mi meg véletlenül beengedjük, még akkor is. Mert így, ahogy a kezed a kezem alatt van, azt érzem, bármi sikerülhet, amit mi eltervezünk. 


2016. április 17., vasárnap

Cserepek

Reggelente átfordulok a te oldaladra, mikor munkába indulsz. A párnába tömött tollak még őrzik a tested melegét és az illatodat. Magamba szívok mindent, mert gyakran azt érzem, legszívesebben a bőröd alá bújnék. Különös érzés ez. Mintha a mellkas nem bírná el a terhelést. Csak feszül és feszül, az ember meg azt hinné, hogy a nagy nyomástól majd egyszer csak megreped, mint a kuglóf teteje  asütőben. 
Őrzöm magamban ezt a hat hónapnyi boldogságot. Úgy röppent el ez az idő, hogy észre sem vettük. Közben meg mindkettőnknek gyökereiben változott meg az élete, és most valahogy, mintha egy közös cserépbe átültetve igyekeznénk alkalmazkodni a környezetünkhöz: a mi kettőnk közös életéhez. 

2016. április 5., kedd

Még mindig hiányérzetem támad, ha egy versben nincs rím, de néhány kivétel azért akad. A mondanivaló sokat számít. Ma ezt találtam:

 József Attila a párnára hajtja a fejét
Fáradtnak lenni 
Halálosan fáradtnak 
Hogy már csak a halál tudjon pihentetni 
Hogy már minden párna legyen 
Egy mohos kő 
Vagy esőtől felpuffadt avar 
Vagy akár egy szivacsosra korhadt vasúti talpfa 
És ezen a párnán aludni végre egy keveset 
És olyan mély álomba merülni 
Hogy még az éjszakai gyors füttye se keltsen fel 
És aludni 
És időnként egy nagyot nyújtózkodni a karunkkal 
Párhuzamosan és szabályosan 
Mint két izmos vassín

2016. április 1., péntek

01

Nyakig merültem a mindennapi boldogságba. Hangosan dúdolok és idétlenül táncolok, tudom-nézzétek el nekem. Lehet tényleg a nyári időszámítás teszi, ahogy A. is leírta, vagy talán csak az, hogy most érzem, jó helyen vagyok, jó időben. Csak néhány apróságon változtatnék: az apró konyhapulton, a fekete szemeteszsákot cibáló szeles időjáráson, a munkahelyi elégedetlenségen, a kevés időn.
Minden mást megtartanék, mert a boldogság megragadta a kezemet, vonszol magam után, szinte elesek a gyorsasága mellett. 
Kacagva hajtom hátra a fejem és élvezem a napsütést, hogy néhány óra múlva hazamegyek hozzá és a karjai közé von, megsimogatja az arcom és azt mondja, én vagyok a legszebb a világon. Mert amikor ezt mondja, csaknem tényleg elhiszem, hogy az ő szemének tükrében valóban én vagyok. Ahogy ő az enyémben. 
Gyakran csak nézem a mindennapok rohanásában, hogy nevet, vagy olvas, sétál felém egy zebra túloldaláról, és feldereng előttem az öt hónappal ezelőtti néhány első, amikor még egymáshoz sem mertünk érni. Amikor repeső szívvel sétáltam felé a Petőfi-szobor tövében, vagy vártam, hogy írjon. És még ma is különös, leíratatlan boldogsággal gondolok arra, hogy ő már az enyém, és ha nem rontok el mindent, akkor már az is marad. 
Furcsa nem? Az életemet már el sem tudom képzelni nélküle. Nehéz arra gondolni, hogy néhány hónappal ezelőtt még csak nem is tudtunk egymásról, most meg költöztünk, és kisnyulat keresünk, átutaztuk az országot és ujjakat összefonva nézzük az elsuhanó tájat. Nem választanék én már helyette senkit. Összeillik a két kirakós darab. Ragasszuk ténylegesen őket össze, tegyük ki a falra, rakjuk keretbe, hogy soha el ne választhassa senki.

love, hands, and couple kép