2016. október 24., hétfő

Szívütés

Csókolni a vaksötétben, tenyerem alatt érezni forró húsodat. Egy ölelés, ujjak egymásba fűződése. Az utcák már hidegek, cipőink alatt recsegnek a száraz falevelek, és két csók között az aszfalt fehérre festett sávjain egyensúlyozunk, próbálunk egymástól távol kerülne, aztán újra megtalálni a másikat. Még szédülünk az első csókoktól. Ujjaimmal a mellettünk futó sövénybe tépek, leveleit morzsolom izgatottságomban. Akkor még nem is tudom, hogy ezek az első csókok végtelen sok felé vezetnek. Egyszer csak elkapod a kezem, megpördítesz, mintha valahol halkan Sinatra szólna, és homlokod az enyémnek támasztod. Tudom, milyen új ez neked, hiszen elárultad. És ha nem mondtál volna semmit, akkor is rájövök, mert mindent elmesél, ahogy rám nézel, ahogy felém nyúlsz és megcsókolsz. A számban érzem az illatod, megszokom lassan, hogy mindig körbeleng. Tőlünk néhány méterre autó kanyarodik be a sarkon, mire szétrebbenünk, és te az út jobb, és a bal oldalára ugrok. Megvárjuk, hogy elmenjen, és ismét a csíkokra állunk. Mondtam már, hogy azóta minden sávjelzésről te jutsz eszembe? Furcsa nem? Talán már nem is emlékszel erre az apró részletre, de bennem úgy él, mintha tegnap történt volna. Mintha azok az első csókok csak egy pillanattal korábban csattantak volna el, pedig már eltelt egy év. Most már nem félek, hogy elveszítelek. Csak néha ver mellé a szívem. 
Forrás: Fortepan

2016. október 17., hétfő

Talpak

Minden panelháznak meg van a maga jellegzetes illata. Van, ahol állandó rántott hús, máshol dohos pince-szag terjeng. És bármilyen furcsa, ezekhez az illatokhoz idővel hozzátársítjuk a szerelem, a család és az otthon fogalmát. Az ünnepeket, a nevetéseket, de a csalódásokat és a vitákat is. Azt gondolnánk, egy emeletes házban nem lehet olyan meghitten élni, mint egy nagy kerttel,udvarral rendelkező házban. Pedig lehet. Csak rajtunk múlik, mivé alakítjuk azt a néhány tíz négyzetmétert. Mi döntjük el, rakunk-e ki a falra boldog pillanatokat megörökítő fotókat, veszünk-e virágot a vázákba, gyújtunk-e gyertyát esténként, és főzünk-e az apró konyhában. Minden, amit velünk történik, a mi kezünk által válik formálhatóvá. Van, hogy éveken át alakítjuk, aztán dobjuk ki a szemétbe, máskor pedig néhány hónap elteltével azt érezzük: hogy tudtunk eddig máshogyan élni?
Reggelente a redőny lukacsos résein át a padló deszkáira vetülő fényben arra gondolunk, hogy milyen természetesen ez, ez a könnyű érzés, mikor munkába indulunk, mégsem érezzük azt terhesnek, mert otthon, meg a szívben és a lélekben minden rendben van. Mint egy hatalmas kirakós, amiben minden szabálytalan darab a helyén van. Olyan ez. Talán még meg is lepődünk azon, mennyire nyálasnak érezzük magunkat, amiért ilyen szentimentális gondolataink vannak reggel 6:21-kor. Mégis mosollyal az arcunkon indulunk fogat mosni, és azon gondolkodunk, télen majd venni kell egy puha szőnyeget a talpunk alá.
Napközben meg ábrándozunk, milyen jó is lesz meginni egy nagy bögre teát, vagy egy erős kávét, miközben gagyi sorozatokat nézünk, meg a Paprika Tv-n próbálunk megtanulni főzni, pedig tudjuk, hogy Jamie Oliver tudása akkor sem szállna belénk, ha éjjel-nappal a konyhában nyüzsögnénk. Mégis jó eltervezni, mit készítünk majd legközelebb egy átlagos vasárnapon, ami ezzel már nem is lesz annyira átlagos!
Egyik nap pedig a saját anyánknak meséljük, hogy kinőttünk a bulizásból, és már nem vágyunk arra a kellemes bizsergésre, amit a részegség okoz. Ehelyett drága éttermekbe járunk, moziba meg múzeumba. Persze a fehérbor a hűtőben van, de már kell két hét is, hogy egy teljes üveggel megigyunk. Felnőttünk? Vagy egyszerűen a körülményeink változtak, és ehhez alkalmazkodva mi magunk is? Miért lett fontosabb egy ruhaszárító vásárlása, mint egy feszes farmeréé? Miért akarunk festményeket meg függönyöket venni, hiszen régen még csak rá sem néztünk ezekre? Nehéz ezekre választ találni, de mind tudjuk azért a szívünk mélyén, hogy az emberek terelik egymást ilyen jó irányba. Együtt találjuk meg a számunkra kikövezett, vérrel, verejtékkel itatott utat, hogy aztán visszanézve már csak ne egy, hanem két pár láb talpainak nyomát láthassuk.

love, couple, and bed kép

2016. október 10., hétfő

Ősbunkók vagyunk mindannyian

Bármilyen szarkasztikusak vagyunk is, az esetek többségében szeretnénk a legjobb formánkat nyújtani a frissen megismert embereknek. Ez valószínűleg társadalmi konvenció, és az évezredek során alakult ki. Például ma már nem kólinthatok fejbe senkit egy nagy bunkóbal, bezzeg az őskorban! Ott egyetlen suhintás lett volna, aztán a probléma megoldva. 
Ennek ellenére ma már próbálunk mézes-mázosan kedvesek, megértők lenni, pedig a ,,bokánk nem kívánja” az ismerkedési procedúrát. Nem lehetne, hogy inkább csak nézzük egymást, aztán ha kialakul valami, akkor jó, ha meg nem, akkor ne raboljuk egymás idejét? Mert gondold csak végig: mennyi emberrel muszáj megismerkedned egy héten, pedig azoknak csupán a töredéke lesz kedves-ismerős, barátod pedig alig! 
Feleslegesen ölünk bele energiát az emberi kapcsolatok nagy részébe! És egyébként sem a másik valódi személyiségét ismerjük meg, hanem csak azt a vakolatot, amit a világnak mutatnak. És mi is ugyanezt tesszük. Mondom, hogy belénk van nevelve ez az egész…! 
Nézz csak végig az óvodás korú gyerekeken! Ha ők nem szeretnek valakit, akkor azt az illető azonnal tudja! Aztán ahogy cseperedünk, egyre inkább növesztjük a bőrt a képünkre – nem a rossz értelemben – és elveszítjük azt a tulajdonságunkat, hogy őszintén érdekeljenek minket mások.
Persze akadnak pillanatok, mikor a véletlen úgy sodor össze embereket, hogy azokból szerelmek, barátságok alakulnak ki… Ezért megyünk végig az egészen? Nem inkább azért, hogy elfogadjanak, és ne tartsanak minket bogarasnak? Kívülállónak? Lehet, hogy azt mondanák rám sokan, hogy introvertált, azaz befelé forduló vagyok, de én nem így gondolom. Egyszerűen nálam hamarabb telik be az a bizonyos bili, mint a többségnél. Nem szeretem a felszínességet, a hazugságot, vagy a képmutatást. És az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem is bírom elviselni, így ilyenkor előjön belőle egy idő után az ősember. A baj pedig csupán az, hogy a bunkósbotot rég el kellett felejteni és ehelyett megmaradt a nagy semmi a kezünkben: a Facebook ismertségek, a Like-ok meg az üzenetek, amik sosem érnek igazán célba.
Belül azonban mindannyian azok az ősbunkók vagyunk, akik nem szeretnek mindenkit, és gyakran egyedül akarnak lenni. Még akkor is, ha ez ma már kivitelezhetetlen.

coffee, photography, and autumn kép

2016. október 3., hétfő

Elvek és ellenérvek

Esküszöm, a hideg kiráz attól, ha nem lehet saját véleményem... Valószínűleg ez belém kódolt, genetikai hiba, mert nem emlékszem napra, mikor ez ne lett volna a lényem része. Ez magával vonja, hogy sokszor bunkónak gondolnak, pedig én csak akkor is őszinte vagyok akkor is, mikor arra senki nem vágyik. 
Ezt vártam valahogy az újságírástól is: hogy majd bármikor azt mondhatok, amit akarok, aztán lassan ráébredtem, hogy nem csak a szerkesztőségekben, hanem az élet minden területén kussolni kéne. 
bird, girl, and free képErre tökéletes példa, hogy tegnap, hetek óta először végre haza tudtam utazni a családomhoz. Békésen ültem a buszon, mikor is egy ismerős idős néni (kedves is, aranyos is, tehát a ritka fajtából való), helyet foglalt velem szemben, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezett mindenről, amiről ilyenkor szokás: munkáról, lakásról. Aztán váratlanul nekem állította a kérdést, hogy fogok-e szavazni. Én meg hebegtem, mentek az ,,izék", de nem azért mert ne lenne meg erről is a véleményem, hanem mert olyan szürreális és váratlan volt a kérdés, hogy hirtelen csak a fejem kapkodtam.Hiszen hogy lehet ez téma két olyan ember között, akik alig ismerik egymást? Akik csak a buszon beszélnek egymással... Mégis miért kellene nekem megvitatnom valakivel azt, hogy ebben a kényes témában melyik oldalon állok? Ha nem kellett volna leszállnom a következő megállóban (addigra tértem csak magamhoz), elmondtam volna azért neki, mit ferdít el a sajtó és mit nem, valamint, hogy ne akarjon engem senki meggyőzni, mert nem a napraforgó fajtából vagyok. Az észérvek természetesen termékeny talajra hullanak a fejemben, és átgondolok dolgokat, ha kell, de nem hiszem, hogy az élet különböző szegmenseiben meg kellene egymás győznünk bármiről is, ami nincs kapcsolatban a legújabb sütemény recepttel, a pasikkal, vagy a barátokkal. 
Ezért is gondolom, hogy meg kellene tanulnom hallgatni, lehajtani a fejem, nézni megint a cipőm orrát, de egyszerűen képtelen vagyok. A nagy pofám... az fog a sírba vinni, tudom. 
Lehet, hogy a vörös hajú emberek tényleg kicsit hevesebbek, mint az átlag? Ezért vagyunk makacsabbak, nyersebbek és a világszemléletünket tekintve szarkasztikusabbak? Vagy eredhet ez abból is, hogy mindig őszinteségre voltam nevelve, és a szabad választás már egészen totyogó koromtól megilletett engem.
Ha kérdeznétek, azt mondanám, hogy büszke vagyok arra, hogy ilyen nyíltan elmondom, amit el akarok. Pedig tudom, hogy vannak hátulütői. Néha csak azok vannak. De az ember nem tud kifordulni a bőréből, hát miért próbálkozna vele mégis? Jobb elfogadni magunkat ilyennek, aztán a többiekre meg nyugodtan érvényesülhet a ,,vagy megszoksz, vagy megszöksz" elve...