2014. szeptember 29., hétfő

,,The doors..."

Ahogy a város kis szűk sikátorához érek, te már egy régi, zöld szemetes tetején ülsz. Körbenézek. A máskor világos, virágokkal teli utcarész most kihalt. Sehol senki. De a falak tele vannak ajtókkal. Néhányra ki van rakva egy-egy ,,Ne zavarjanak!" tábla, mások pedig félig nyitva várnak rám. 
-Válassz, Vörös!-nevetsz fel, és nagy robajjal leugrasz a szeméttárolóról.
dark tumblr - Buscar con GoogleKörbefordulok, és igyekszem kiszúrni magamnak a legoptimálisabb ajtót. De mégis mi alapján választunk, hogy kinek az életébe szeretnénk belépni? Bemegyünk azokon az ajtókon, amelyek bárki számára nyitva vannak, vagy bosszúságot okozva rátörünk valakire? 
Persze, könnyebb lenne becsusszanni a réseken, mégis megállok egy nagy, robosztus ajtó előtt, amin több lakat, és lánc van.
-Azt ne válaszd!
-Miért ne?
-Csak... úgy.-szólsz zavartan.
-Veronika, kérlek...-sóhajtok fáradtan. Néha unom a rébuszaidat.
-Az te magad vagy. Nem léphetsz be, és kész. Arra csak más képes.
Döbbenten állok néhány másodpercig. Az Én ajtóm. Én vagyok. Megnézem alaposabban. Vastag vörösfenyőből készült, biztonsági lánc, és lakatok tömkelege mellett egy nehéz, oroszlánfejű kopogtató várja, hogy bezörgessenek. Középen egy kis kémlelőnyílás van. Lábujjhegyre állok, és benézek. A lyukon keresztül élénk, kék szem néz vissza rám, mire hátrahőkölök, és csaknem fenékre esem.
-Csak válassz egy másikat!-mondod, és próbálod magadra ölteni a könnyedség álarcát.
A mellettem lévő ajtóhoz rontok, letépem a kilincsen éktelenkedő táblát és bebukdácsolok... Lesz ami lesz...

2014. szeptember 28., vasárnap

,,Big" és New York

A Sex és New York négy -általában- szinglije olyan, mintha egyetlen nő különböző arcát mutatná be. Charlotte, aki mindig vágyik a romantikára, és hisz a nagy Ő-ben, Samantha, aki kurvásan céltudatos, Miranda, aki akaratosan kötődik dolgokhoz, és túl merev, és Carrie, aki csak úgy sodródik az élettel.
Mindannyian ilyenek vagyunk. Csak mindenkiben több van az egyik nőből, mint a másikból.
A minap azt mondtam, hogy a sorozatban olyan dolgok történnek meg, amelyek a valóságban nem szoktak. Mindez természetesen irracionális, extrém körülmények között. De a Carrie által vetett sorok, amik a rovatában megjelennek, rejtenek némi igazságot.

sex and the cityNéhány perce néztem meg egy részt, miközben törökülésben ültél az ágy mellett. Néztem, hogy vihogsz az olyan részeken, melyek inkább illenek mesébe, mint a valóságba. Én meg a sötétben eldörzsöltem a kézfejemmel néhány könnycseppet, mert a képkockák mögé láttam. Láttam azt, milyen magányosak is tudunk lenni. Mekkora csökönyösséggel vagyunk képesek elzárkózni a világ elől, és hogy a férfi, aki mellett ki kell kötnünk, az orrunk előtt hever.


Mert mindenkinek van egy Mr. Big-je. De csak egyetlenegy.  

2014. szeptember 26., péntek

Szavak

-Meg kell tanulnod bocsánatot kérni.-mondom neked, de te vonsz egyet a válladon, és reszeled tovább a már így is tökéletes körmeidet.
-Veronika...!
-Most mit akarsz? Mit mondjak? Tudok bocsánatot kérni.- a reszelő a combodon csattan.
-Nem arról beszélek, mikor valakit meglöksz az utcán séta közben, és motyogsz valamit azért, hogy ne higgyenek bunkónak. Az csak egy odavetett ,,sajnálom", vagy ,,bocs". Nem olyan, amit őszintén megbánsz.
Summer breeze-A bocsánatkérés az bocsánatkérés. Nem?-látom rajtad, hogy egyre ingerültebb vagy, de úgy érzem, ilyen téren olyan vagy, akár egy kisgyerek. Ha nem értetem meg veled ennek fontosságát, sosem tanulod meg.
-Nem ugyanolyan. Mint ahogyan az sem, hogy hogyan mondod azt: szeretlek.
-Oké...-fújtatsz egy nagyot.-Sajnálom hogy elhanyagoltalak. Jó? Így már elégedett vagy?-kérdezed fáradtan, és vékony pír önti el az arcodat... Tehát tényleg bánod.
Nekem nem is kell több. Már nem is haragszom rád. Sosem voltam haragtartó, és nem most akarom elkezdeni. Inkább élvezem a társaságod, azt, hogy nem vagyunk külön-külön egyedül.
Mindannyiunknak meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, és megbocsátani. Tudom.



2014. szeptember 23., kedd

Mi van a szekrényben?

Mindenkinek vannak titkai. Egyeseknek porosodó csontváz a szekrényben, másnak morzsa a szőnyeg alatt, és néhányan szeretik a fiókba tolni. Egy azonban az összesben egy és ugyanaz. Az, hogy rejtegetjük. Hiszen ki szereti kiteregetni a szennyesét a kerítésére, hogy aztán minden arra járó idegen, szomszéd és utazó lássa és hallja, hogy melyek a ,,csúnya" foltok az életünkben?
http://fellica.tumblr.com
Olyan ez, mint a beszáradt vér, miután elvágod a kezed. Kimosod a törölközőt, amivel elállítottad a vérzést, de arra a vacak textildarabra soha nem fogsz tudni ugyanolyan szemmel nézni, mint azelőtt. Mert minden alkalommal, mikor előkerül, érezni fogod a húsodba vágó pengét. Éppen így nem tudják elfelejtetni magukat a titok. Azok mindig ott lapulnak, még ha elrejtve is. Zsigereinkben érezzük, hogy valami hibádzik. 
Vannak azonban titkok, lopott csókok, ölelések, kedves szavak, amik később kiderülnek, és a legkevésbé sem bánjuk, hogy kikerültek a kirakatba. Néhány titkot pedig csak azért rejtegetünk, mert félünk megosztani másokkal. Nem akarjuk, hogy ellopják tőlünk a pillanatokat. Ezek a titkok a legédesebbek egész életünk során.

2014. szeptember 21., vasárnap

Csak élni vágyom. Úgy, ahogyan mindig is álmodtam.
Nem vagyok most önmagam. Elvesztem valahol út közben. 
A tükörképemen nem én vagyok. Az a valaki, aki visszanéz rám, most zavarodott, szomorú és tehetetlen. Talán egy kiadós sírás, vagy egy napnyi nevetés lenne az, ami helyrepofoz. Nem tudom. Életemben most először vágyom arra, hogy olyan helyen legyek, ahol senki nem ismer.
add a caption

2014. szeptember 20., szombat

Zsivaj

Ma zene füleimnek a hovatartozás puha zsivaja. Emberek nyüzsögnek körülöttem, miközben beszélgetnek, nevetnek és lökdösődnek. Én meg a ,,szívemhez szorítom a testem", mint Beck és a többiek. Mert nekem néha csak ennyi jut, máskor meg a világ odafentről, a felhők közül. Baj, hogy szeretnék mindig lebegni? Hogy sosem akarnék szomorú, megbántott, irigy lenni?
A kifakuló színek ellen felveszem a napszemüvegem. Így végre minden az ősz meleg narancsának árnyalataiban tündököl. 
Leülök a kovácsoltvas padra, ami a tér közepén áll, miközben te egy parókákat áruló üzlet kirakatát nézegeted és az általad megígért utolsó cigarettát szívod. 
girl white weheartit - Google-søkÉs ekkor az ölembe pottyan egy virág. Finom, piros szirmai vannak. Keresem a forrását, de sehol nem találom. Egy ideig mosolyogva tekergetem zöld szárát az ujjaim között, aztán zsebtükrömbe teszem, míg haza nem érek.
Hátrahajtom a fejem, és élvezem, ahogy ennek az indiánnyárnak a Napja süti az arcomat. Jó volna láthatatlannak lenni. Hazáig követni az embereket. Az ágyukba feküdni. A könyveiket olvasni. Velük filmet nézni, kávét főzni, tűznél melegedni... Az életüket élni.

2014. szeptember 19., péntek

Korlátnál

Görcsös bennem az élni akarás. A vágy azután, hogy emlékekkel töltsem meg magam, gyakran szinte elviselhetetlen. És toporzékolnék szívem szerint, mint egy gyerek, hiszen sokszor csak kell mellém valaki, hogy legyen bátorságom, kedvem és lendületem ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket.
Azt hiszem, nálam néhány évvel később ütött be a szórakozni vágyás, mint úgy általában az én korosztályomba tartozóknál. Vagy ez egyfajta idő előtti kapuzárási pánik? Hm?
De most megint úgy érzem, elrohan mellettem az élet, tele lehetőségekkel, én meg egyre csak nézem az elsuhanó árnyakat, mint mikor éjjel, lekapcsolt fényszórókkal haladunk az autópályán. A szalagkorlátok körbefonnak, mintha a határaim volnának, és csak remélni tudom, hogy a karambol, ami elkerülhetetlen, nem zúz össze.
Hiányoztok. Mind, akik valaha elhaladtatok mellettem, vállt vállnak vetve nevetve, vagy sírva. És most is az egyetlen vigaszom az a kis barátom, akinek a szavait mosolyogva fogadom, mert neki is szüksége van a ,,random party-kra". Tudom, sokszor nem becsülöm meg azt, akim és amim van, de az egyetlen kifogásom hagy legyen az, hogy próbálok helyt állni az életben, hogy bolondulásig, vakon szeretek és bízok, na meg hogy egy napom csupán 24 órából áll... pedig vannak napok, amiknek sosem akarnék véget vetni.

2014. szeptember 17., szerda

Az a Kóbor Grimbusz...

Szeretem ezt a kellemes bizsergést. Ezt az izgalmat, mielőtt elindulok itthonról az egyetem nyüzsgésébe. Azt hiszem jót fog tenni a környezetváltozás, bár ezzel a rengeteg emberrel nem tudom, hogyan fogok ,,kibékülni".
Mindenfelé érdekes emberek... Azt hiszem erre szokás mondani, hogy kisvárosi lány a nagyvárosban. Vagy nem? Hiszen mindenre nagy szemeket meresztgetek, pedig nem is lakom Debrecentől messze. Mégis benne van az újdonság varázsa.
http://data2.whicdn.com/images/82049631/large.jpgÉs minden alkalommal, mikor a villamos megáll előttem, az jut eszembe, ahogy Harry Potter előtt megáll a Kóbr Grimbusz, mikor a padkán ül. És ezen mindig nevetnem kell... 
Egyszer csak megszokom, hogy már nem a nyolcas busz miatt kell ácsorognom. És a jó emberek megtalálják egymást. Bizonyítja ezt az, hogy vannak barátságok, amelyek sosem avulnak el. Csak beporosodnak, aztán az első nagytakarításnál úgy eltűnik minden szemcse, mintha soha nem is lett volna.
Tudom... Zavarosak a gondolataim. De most én magam is az vagyok, így nézzétek el! Az pedig, hgy szétszórtabb vagyok az átlagnál... mégis kit lep meg? :)

,,Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán. Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja."

(J.K.Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly)


2014. szeptember 14., vasárnap

Falevelek

Szeretem ezeket a vasárnap délutánokat. Az őszi, hűvös levegő lassan mozgatja a függönyömet, miközben én néhány könyvet pakolgatok a polcaimon.
-Vennem kellene egy újabb szekrényt. -morgok, de közben mosolyogva nézem legújabb szerzeményeimet. 
A világ tele van csodákkal. És az ilyen ,,burokban" töltött órák segítenek elengedni azokat a dolgokat, amik keserűséget okoznak, és felszabadítják a helyet az olyanoknak, amelyek melegséggel töltenek el.
Néhány arany színű falevelet végigsimítok, miközben óvatosan két lap közé teszem őket. Majd tavasszal megnézem, hogyan teleltek ki, miként száradtak ki az örökkévalóságnak.
Te pedig időközben befejezed a kötött sálat, amit még tavaly kezdtem el. Ilyenek vagyunk mi. Véghezvisszük azt, amit a másik sokáig csak halogat, vagy nem mer megtenni. Azt hiszem te sokszor könyörtelenebb is vagy, mint én. Máskor pedig empatikusabb. Többször kellene rád hallgatnom, tudom. Mégis az ember a saját hibáiból tanul. 
A fejeden lévő fejhallgatódból egy The Civil Wars szám dallamát hallom. Szeretem elnézni, hogy nyugodt vagy. 
Az ősz eddig még minden évben változást hozott magával. Remélem az idei mindkettőnk számára boldogságot, szeretetet, megértést tartogat. Mert tényleg csak így érdemes élni.


2014. szeptember 10., szerda

In Wonderland




Beletúrok hatalmas pulóverem zsebébe, és előveszem a zsebórámat. Már 13 percet késik a nyúl, Csodaország ajtaja pedig egyre csak zsugorodik. Talán át kellene magam préselnem raja addig, míg beférek...
Ismét az órára pillantok, aminek nagymutatója ütemesen jelzi a másodpercek múlását. 
-A nyúl nélkül nem megy.-mondom hangosan, és toppantok egyet a lábammal. -Ilyen ez, ha az ember társasági lény.-sóhajtom, de még saját fülem számára is csak megjátszott a sajnálkozásom. 
A nyulat néhány éve ismerem. És nos, igen... szeretem. Ilyen ez. Csak jött, átugrotta a küszöbömet, és magával hozott Csodaországba.
Most meg várom őt épp úgy, mint mindig, mikor tudom, hamarosan láthatom. És tudom, hogy Csodaország bejárati ajtaja csak jelképes, hiszen azt teszek a saját birodalmammal, amit csak akarok. Mindenkinek meg van a maga ,,országa". Az ugye már más tészta, hogy van-e benne nyúl, királynő, meg zsebóra. 
Összébb húzom magamon a pulóverem, és leülök a most már három centisre zsugorodó tölgyfa ajtó elé. Kis tarisznyámból előveszem a hamuban sült pogácsámat, és elropogtatom. 
Alice in Wonderland | via TumblrVárok. Mert várni érdemes, hiszen a nyúl, a dolgai ellenére egyszer úgyis ideér hozzám, és akkor valahogy... majd csak megnyitjuk azt az ajtót.


2014. szeptember 4., csütörtök

,,Zár az égbolt"


Light

Egy nagy kalapban állok. Tudod, olyanban, aminek kacskaringós az oldala, és egy széles selyemszalag díszíti. De hát látnád is, ha nem a borodat iszogatnád, hanem felém fordulnál
-Kicsit huzatos idefent, nem igaz? -kérdezem, de azért kitárom a karjaimat, és feltápászkodom a paneltető szélére. Lábujjaim hegye a tátongó mélységbe lóg, de én stabilan állok. Úgy érzem, a markomba foghatnám a világot.
-Csak össze ne morzsold!-kacagsz fel a sarokban, majd csuklasz egyet.
-Mondtam már, hogy hátborzongató vagy, mikor kitalálod, mire gondolok? -költői kérdés, nem is számítok válaszra.
-Zár az égbolt. Mint abban a Csík zenekar számban. 
Felnézek az égre, és látom, hogy a felhők gyorsan úsznak el felettünk, majd halomba gyűlnek, és színűk átvált sötétszürkére. Akkor eszembe jut, hogy én fogom érezni először a városban, hogy esik, hiszen a legmagasabb pontján állok.
Mikor gyerek voltam, anyám azt mondta, akkor esik, ha Isten sír. Most meg már sokszor arra gondolok, miért ne sírhatna örömében? Hiszen a rengeteg szörnyűség mellett ragyogó lelkek is vannak idelent. Olyanok, amelyeknél az ember úgy érzi, tiszta kedvesség áramlik felé, semmi kiszámítottság. 
Ekkor megérkezik az első, kövér esőcsepp, ráhullik a kézfejemre, mint egy könnyed csók, és én nem törlöm le. Hagyom, hogy a többi is kövesse azt az egyet, és boldogan ázok el, miközben odalent színes esernyők hadserege tűnik fel, ahogy az emberek igyekeznek fedezékbe húzódni. 
Már te is mellettem állsz, nagyokat húzom a borosüvegből, de mosolyogsz. Aztán egyetlen lépéssel a mélybe veted magad. A tested zuhan néhány másodpercet, aztán eltűnik mintha sosem lett volna. 
-Mindig ezt csinálod, ha részeg vagy...-kacagok fel, és visszalépek a párkányról.