2017. március 3., péntek

Bor és chips

A borospohár negyedjére telik meg újra édes vörössel. A lábamnál lerúgott cipő, mellettem gyűrött zacskóban még néhány összetört chips hever. A mai felüléseket holnapra halasztottam, a jógáról nem is beszélve. A szar napok oltárán áldozni kell... némi koleszterint, káromkodást, meg alkoholt... hát én is így teszek. Míg elfogy a következő pohárral, átgondolom, mi az, ami most megtölti a fejem. A lista végtelenül hosszú a leendő lakáshiteltől kezdve városokon, barátok át egészen egy leendő családik. A felnőtt-játék nem szórakoztat, kérem vissza a gyerekkoromat! Azt, amikor még szabadon ülhettem délutánonként a kollégiumi dohányzóban, és miközben mások kilélegzett füstjét szívtam be, világmegváltó terveket szövögettem. Hát hol van ebből most bármi is? Hol maradt el a tinédzserkori énem, aki annyira szeretett volna kitűnni a többiek közül? Hol van az a lány, aki hajnalonként éberen olvasta a gagyi romantikus könyveket, miközben arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő maga ír ilyeneket? Azt hiszem valahol a sok mellékúton szétdarabolódtam, és már csak az maradt meg, hogy milyennek kell lennem felnőttként.Valahogy most még nehéz elképzelnem, hogy nem fogok nagyobb hibát elkövetni, hogy a nagy alakulásban nem leszek-e csak részlete annak, aki valóban lenni akarok?Most biztosan azt gondolod, hogy ezen mindenki átmegy, de engedd meg nekem most az egyszer, hogy legyek annyira önző: ne érdekeljen. Túl sokszor voltam már kiszolgáltatott ahhoz, hogy ne tudjam: néha csak magamra kell gondolni.
Az élet persze megy a panaszkodásommal és anélkül is, és igyekszem arra törekedni, hogy mosolyogjak akkor is, ha "átmegy rajtam a fűnyíró".  Miközben a számba dobok egy darab chipset, átgondolom azt, ami ma átsuhant rajtam a napsütésben. Tettem egyik magassarkúba bújtatott lábam a másik után, és arra gondoltam, hogy körülöttem majdnem mindenki alacsonyabb, mint én vagyok. Ez régen annyira zavart, hogy csak lapos talpút húztam. Ma már büszkén lépdeltem majd 180 cm magasan... Ezeknek a változásoknak azért örülök. Ezeket már a felnőttlét hozta magával, és megannyi hasonló van még. Jobban el tudom már fogadni magam, mint ezelőtt bármikor. Ebben valószínűleg L.-nek is benne van a keze. Főleg azzal a radikális követelésével, hogy fejezzem be a bókjai visszautasítását. Az önbizalomhiányt eltemettem magamban, és csak akkor engedem előkaparni magát, mikor nincs más körülöttem. Nem kell látni senkinek a nyomorom. A hisztikről meg nem is beszélve.
Azt hiszem mérlegre kell tennem lassan, hogy mi az, amiről képes vagyok lemondani, és mi az, amiről nem. Néhány dolgot nem vihetek magammal az örökkévalóságig, bármennyire is szeretném. Olyan hátizsákok ezek, amelyek alatt olykor megroppanok.
De hiszek abban, hogy erős vagyok. Hogy képes vagyok annál többre, mint amit most teszek, mint ahogy most élek és gondolkodom. Azt mondják az ember akarata határtalan. Hát ezt fogom kiragasztani az agyam legfelső polcára, ahol mindig láthatom, mikor nem bízom magamban.

girl, hair, and photography kép