2016. május 20., péntek

A világának közepe

Az a bizonyos zöld szemű szörny olykor-olykor felveszi a mi alakunkat is. Akárcsak a Hétarcú Isten. A szemek, a száj vonala eltorzul, a fogak összecsattannak, a homlok ráncai árkokká válnak. Gyakran saját kíváncsiságunk a hibás, máskor csak nesztelenül közeledik a féltékenység. Jönnek a kérdések, hogy vajon elég jók vagyunk-e, elgondolkodunk azon, egy másik hogyan becézte azt, aki most a miénk, vajon összekeverednek-e az emlékek benne? 
Azt hiszem ide most egy jól bevált módszert kellene leírnom, hogy mivel szorítható vissza a zöldszemű. De sajnos erre még én magam sem jöttem rá. A gyomorgörcsöt néha már fel tudom oldani mindazzal a széppel és megismételhetetlennel, amit ezidáig kaptam. Ha ezekre gondolok, mindig könnyebb... 
Ha mégis mondanom kellene valamit, azt mondanám, hogy jól esik ezekben a percekben érezni a testének melegét, felidézni a körvonalait, hallani a hangját, megcsókolni és elmondani neki, hogy Én úgy szeretem Őt, mint ahogyan egyik korábbi sem tudta. És tudom, hogy Ő is úgy szeret Engem, ahogy soha nem tudtak előtte. 
,,Jó érezni, hogy szeretsz. Nagyon és egyre jobban..." Ez valami régi képeslapról vissza-visszahangzik bennem. Mert most értem igazán, hogy mit is jelent. Mégis a féltékenység, mint a sav, úgy képes keringeni az erekben, meghajtja a szívet és a józan eszet, elfeledteti velünk, hogy kik is vagyunk. Körmeivel megkaparja a koponya csontos falát, belevési a neveket és a számokat, a rossz emlékeket, hogy mikor legközelebb ismét beköszönt, már csak fel kelljen olvasnia. Aztán rajta: hagy fájjon!
Jó lenne elfelejteni minden rosszat egyszer. Minden olyat, ami a ,,korábbijaihoz" kapcsolódik. Bármilyen önző, buta és kicsinyes dolog is, szeretném, hogy csak rám tudjon gondolni. hogy ne jusson eszébe rajtam kívül senki. És bár tudom, hogy ez nem valósulhat meg, jó eljátszani a gondolattal, hogy csak én vagyok, és én is voltam...
... az ő világának közepe. 

love, distance, and world kép

2016. május 16., hétfő

Gyere be!

Rozéfröccsöt inni jeges pohárban, spagettit dobozból enni, megnevettetni egymást, hallgatni és szeretni. Ezekért az estékért érdemes végigcsinálni mindent, átugrani az összes bukkanót, ami az utunkba akad egy-egy hét alatt. Valahogy azt érzem ilyenkor, ahogy lábujjaimat a szőnyeg alá fúrom, hogy feltöltődöm és erőt kapok egy újabb hosszú héthez. Hiszen tudom, hogy néhány nap múlva ugyanígy fogunk itt ülni, karod a karomhoz simul majd, szád megtalálja az enyémet. 
Azt hiszem melletted tanultam meg igazán, mit jelent az idő. Hogy mennyire tud pörögni, ha együtt vagyunk, és hogy megfagynak a mutatók, ha egymástól távol. Pedig többnyire csak néhány villamosmegálló ez a távolság, és mindketten tudjuk, hogy este újra együtt alszunk el, a közös lakásunkban, majd hajnalban egyszerre ugrunk ki az ágyból, ha a nyulunk zajol. 
7 hónap.
Gondolta volna ezt bárki a világon, hogy mi ketten így, végérvényesen összegabalyodunk? Hát mi magunk biztosan nem. És tudom, hogy semmit másként nem csinálnék, mióta megismertelek. Mert minden hibával és fájdalommal együtt ez a legszebb történet, ami velünk csak alakulhatott. És boldogan fogom újra meg újra elmesélni bárkinek, aki kíváncsi rá!
Várlak haza. Ugye most is tudod? A kulcs a zárban rég elfordult, edények a helyükön, a vacsorád a hűtőben. Én meg ücsörgök itt, akár egy katonafeleség, aki a hosszú útról hazatérő férjet várja, és bár látja a körvonalát a hajónak, úgy érzi, a köztük húzódó távolság lassabban halad, mint a lajhár az állatkertben. 
Gyere csak be, várlak, tudod! 
Mindig!
Örökké!