2017. március 31., péntek

Lélegzet

A vonat éles sikoltással fékezett le az állomáson, hogy kiokádja magából az embereket. Szépen sorban, egyiket a másik után. Köztük engem is. A város már abban a szokatlan fényben fürdött, ami a nappal és az éjszaka közötti vékony határon húzódik. Ez a különös szürkület az, ami az emberben képes meghozni az elhatározásokat. Ahogy sétáltam hazafelé, rájöttem, bármennyire is menekülnék már kézzel-lábbal ebből a városban, valahol a szívem mélyén még mindig a magaménak érzem az összes repedésével és romos játszóterével együtt.
Akkor fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy túl sokat akarok egyszerre, túl sok változást, túl sok eredményt. Sosem voltam az a türelmes fajta, pedig az eszem tudja, hogy meg kell tanulnom nyugodtabban élni, hogy szabadon örülhessek ezeknek a langymeleg estéknek, a csendes ajtón belépéseknek meg jóleső munka utáni csókoknak.
A rügyező fák alatt sétálva vettem néhány mély levegőt, és megbeszéltem magammal, hogy lelassítok. 24 éves vagyok. Nem negyven, nem ötven. Bármennyire is érzem, hogy sürget az idő az élet minden területén, meg kell tanulnom türelmesnek lenni, mert ha nem teszem, csak azt fogom elérni vele, hogy egy-kettőre szétmorzsolódok.
Meg fog várni a lakáshitel, az egy-két gyerek, meg a kis üzlet, ami majd egyszer két embert fog jelenteni. Lépésről-lépésre kell haladnom, akkor talán kézben tudom majd tartani az eseményeket. Szeretném, ha holnap reggel már minden úgy lenne, ahogy megálmodom, de el kell fogadnom, hogy minden változásért tenni kell, minden terv csak akkor válik valóra, ha megfontoltan formáljuk meg kívül-belül.
Addig is majd minden este megiszok egy pohár teát, miközben teleírom ötletekkel a hatalmas füzetet, ami most a jövőnket jelenti. És ha megkérdezi majd valaki, mint akarok az élettől, csak annyit fogok válaszolni: élni akarom azt, amit kapok. Ennyit.

girl, sea, and dress kép

2017. március 3., péntek

Bor és chips

A borospohár negyedjére telik meg újra édes vörössel. A lábamnál lerúgott cipő, mellettem gyűrött zacskóban még néhány összetört chips hever. A mai felüléseket holnapra halasztottam, a jógáról nem is beszélve. A szar napok oltárán áldozni kell... némi koleszterint, káromkodást, meg alkoholt... hát én is így teszek. Míg elfogy a következő pohárral, átgondolom, mi az, ami most megtölti a fejem. A lista végtelenül hosszú a leendő lakáshiteltől kezdve városokon, barátok át egészen egy leendő családik. A felnőtt-játék nem szórakoztat, kérem vissza a gyerekkoromat! Azt, amikor még szabadon ülhettem délutánonként a kollégiumi dohányzóban, és miközben mások kilélegzett füstjét szívtam be, világmegváltó terveket szövögettem. Hát hol van ebből most bármi is? Hol maradt el a tinédzserkori énem, aki annyira szeretett volna kitűnni a többiek közül? Hol van az a lány, aki hajnalonként éberen olvasta a gagyi romantikus könyveket, miközben arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő maga ír ilyeneket? Azt hiszem valahol a sok mellékúton szétdarabolódtam, és már csak az maradt meg, hogy milyennek kell lennem felnőttként.Valahogy most még nehéz elképzelnem, hogy nem fogok nagyobb hibát elkövetni, hogy a nagy alakulásban nem leszek-e csak részlete annak, aki valóban lenni akarok?Most biztosan azt gondolod, hogy ezen mindenki átmegy, de engedd meg nekem most az egyszer, hogy legyek annyira önző: ne érdekeljen. Túl sokszor voltam már kiszolgáltatott ahhoz, hogy ne tudjam: néha csak magamra kell gondolni.
Az élet persze megy a panaszkodásommal és anélkül is, és igyekszem arra törekedni, hogy mosolyogjak akkor is, ha "átmegy rajtam a fűnyíró".  Miközben a számba dobok egy darab chipset, átgondolom azt, ami ma átsuhant rajtam a napsütésben. Tettem egyik magassarkúba bújtatott lábam a másik után, és arra gondoltam, hogy körülöttem majdnem mindenki alacsonyabb, mint én vagyok. Ez régen annyira zavart, hogy csak lapos talpút húztam. Ma már büszkén lépdeltem majd 180 cm magasan... Ezeknek a változásoknak azért örülök. Ezeket már a felnőttlét hozta magával, és megannyi hasonló van még. Jobban el tudom már fogadni magam, mint ezelőtt bármikor. Ebben valószínűleg L.-nek is benne van a keze. Főleg azzal a radikális követelésével, hogy fejezzem be a bókjai visszautasítását. Az önbizalomhiányt eltemettem magamban, és csak akkor engedem előkaparni magát, mikor nincs más körülöttem. Nem kell látni senkinek a nyomorom. A hisztikről meg nem is beszélve.
Azt hiszem mérlegre kell tennem lassan, hogy mi az, amiről képes vagyok lemondani, és mi az, amiről nem. Néhány dolgot nem vihetek magammal az örökkévalóságig, bármennyire is szeretném. Olyan hátizsákok ezek, amelyek alatt olykor megroppanok.
De hiszek abban, hogy erős vagyok. Hogy képes vagyok annál többre, mint amit most teszek, mint ahogy most élek és gondolkodom. Azt mondják az ember akarata határtalan. Hát ezt fogom kiragasztani az agyam legfelső polcára, ahol mindig láthatom, mikor nem bízom magamban.

girl, hair, and photography kép