2016. szeptember 14., szerda

Újságírás a'la hiénák a köbön

A Szex és New York sztárja, Carry leül a számítógép elé, és újabb meg újabb cikkeket ír barátnőkről, pasikról meg félresikerült szerelmekről. Ebből természetesen úgy meg tud élni, hogy soha nem jár be a szerkesztőségbe, és szekrényeket tölt meg Manolo cipőkkel. Az újságírás tehát leányálom, ami minden ember vágya. Hiszen egy-egy bögre kávé mellett nyugodtan pötyörészve dőzsölhetünk a pénzben...
Na és itt ér bilibe a kezünk, ahogy mondani szokás. Ugyanis a szakma krémje sem így szerzi a fizetését. Légkondi nélküli, zsúfolt és cigarettaszagú helyiségekben, napi 12 órát át püfölik a számítógépet, félóránként telefonálnak, és a többség közel sem arról ír, amiről szeretne. Az újságírókat nem jelentik be az államnak, hatásvadász címeket várnak tőlük, és senki nem kérdezi meg, hogy miről akarnak írni. Megkapják a témát egy reggeli ,,lebaszós" értekezleten, aztán mehet mindenki a dolgára, akár tetszik, akár nem. 
Tapasztalatom szerint a Carry-féle újságíró típus nem létezik. Vagy csak elbújtak előlem? Nem is tudom. Mindenesetre én is szeretnék így dolgozni. Tudom azonban, mennyi nehézséggel jár, és ha most kérdezné meg tőlem valaki, hogy újra ezt a szakmát választanám-e, erősen elgondolkodnék a válaszon. Senki nem világosít fel minket ugyanis pályánk kezdetén, hogy egy nagy szívás lesz az egész, és rossz esetben még az írástól is elveszik a kedvünket. Nem mesélnek az ügyeletes hetekről, amikor éjszaka, és hajnalban is fel kell kelni egy-egy hívásra. Nem mondják el, hogy a szerkesztők zsarnokok - persze tisztelet a néhány kivételnek - , akiknek egyszerűen képtelenség megfelelni, és akik úgy húznak át bekezdéseket az írásokban, mintha abban nem az ember szíve-lelke lenne benne valójában. 
Persze mondhatjátok, hogy már megint túl ironikus vagyok, de az én kezem már beleért a fentebb említett bilibe, így most megint kereshetem a számomra megalkotott tökéletes állást, amiben úgy írhatok, ahogyan nekem jól esik, olyan témákról, amik érdekelnek, és nem kell hiénaként ráugranom az emberekre. Ez nem én vagyok. Nem kell más, csak egy szép nagy íróasztal, jó panoráma, meg finom kávé. Na meg a normális munkatársak sem ártanának meg...
A sok-sok megírt cikkem ellenére is úgy érzem, van még dolgom az írással. De mi van ha nem az újságírással, hanem csak magával az írással? Akkor én most munkakeresési válságban vagyok, vagy mi? Lehet nekem is el kéne indulnom Itáliába, mint Robertsnek, és akkor varázsütésre minden megoldódna. Megtudnám, mire vagyok hivatott, hogy miért kellett ennyit kínlódnom ezzel az író-dologgal, és leszel-e valaha olyan író, aki mindig is akartam lenni?
Néha azért a fejem a falba verném, amiért sosem elég az, amim van, mert tékozló vagyok, és mindig kapaszkodnék egyre feljebb, holott meg kellene elégni azzal ami van, és élni vígan. 
Ennek ellenére csak születnek bennem az új ötletek, és sokszor már csak hátráltatásnak érzem, hogy sosem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, amire vittem. Pedig büszkének kellene lennem a diplomáimra, meg hogy jó helyeken dolgoztam és hogy azt a szakmámban tehettem meg, hogy saját lakásunk van L.-lel és hogy jó városban élek, na meg hogy el tudom mondani értelmesen, hogy mit is akarok másoktól, mégis mindig van valami nyomasztó hiányérzet. Talán elmúlik egyszer. Talán nem. Az is megeshet, hogy megbarátkozom a dologgal, és építkezem belőle. 
Az viszont biztos, hogy a Szex és New York utolsó évadához értem ismét, így már csak rövid ideig fájhat a szívem valami olyan után, ami talán nem is létezik...

food, desk, and donuts kép

3 megjegyzés:

  1. Hm. Mondjuk rá, hogy pályaelhagyó vagyok, mert engem kiábrándított az, amiről írsz. Mármint az, hogy milyenek a körülmények, engem végérvényesen eltántorított az újságírástól, de megmaradtam az írásnál, kedvtelésből csinálom, így szeretem csinálni.
    Én megbarátkoztam a dologgal (sorsommal), és abból építkezem, ami van. Hol rosszul, hol jól, de nem panaszkodom. Úgy gondolom, sosem leszek 100%-ig elégedett, viszont jó helyen vagyok, és nem csak vegetálok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is ebben reménykedem, hogy ez fog történni velem. :D Egyelőre a partra vetett hal szindrómától szenvedek, és keresem az új hivatásomat. :D De az mindenesetre sokat elárul, hogy nem csak én gondolkodom így a szakmáról.

      Törlés
    2. Mi anno negyvenen kezdtük a csoportot suliban. Abból jó, ha öten maradtak a szakmában, és azoknak is több, mint a fele küszködik. Sokakat a gyakornoki idő tántorított el, mert az írás közelébe se kerültek.
      Biztos vagyok benne, hogy idővel megtalálod a számodra megfelelőt! :)

      Törlés