2013. szeptember 24., kedd

Fertő-erdő

Térdig gázolsz már a mában, és úgy érzed, ahogy haladsz beljebb-beljebb, egyre inkább beleragadsz, mint valami posványba. Csak pislogsz, szempillád vöröslő arcod tetejét verdesi. Fáradt vagy, látom. Farzsebedből gyűrött papírfecni lóg ki két sarkával is. Tegnap ráírtad a neved emlékeztetőül, hogy ne felejtsd el, ki vagy. Mégsincs most eszedben, hogy előkapd, megnézd a cirádás betűket. Túl sok az inger, és te nem vagy képes magadra figyelni. Csak emeled egyik bakancsod a másik után, látod hogy sár ragadt rá, undorító fertő, és igyekszel elvonatkoztatni úgy, mint a strandon a sok ember között. Félig-meddig tudod, hogy csak illúzió az egész, és csak arra a nyomorult papírdarabra lenne szükséged, hogy tudd hol vagy, mit kell csinálnod, és legfőképpen, hogy ki is vagy valójában. De kezed csak lóg a tested mellett, nem kutat, nem keres. Csak viszi előre a súlyod ebben a ragacsos ingoványban. De vajon meddig?

2013. szeptember 23., hétfő

Őszben

   Szerelmek szövődnek a padokon távol a zajtól. Megüli a levegőt valami furcsa ősz illat. Talán az avar édeskés szaga, vagy csak egyszerűen a vágyakozás, hogy ilyenkor jó máshol lenni. Ahogy végigballagok a macskakövön, a szemem megakad az egymást görcsösen vagy cirógatva szorító kezeken, az elcsattanó csókokon, a nevetéseken.
   Most az egész világot kicsit távolinak érzem. Mintha részese lennék valaminek, ami nem az enyém.
   Valahogy nem szeretek most a bőrömben lenni. Tudom az okát, de azt nem szeretném leírni. Elégnek bizonyulnak a gondolataim, nem kellenek még a leírt bizonyítékok is hogy jelenleg csődtömeg vagyok.Bakancsommal belerúgok néhány falevélbe. el az utamból!
   Azt hiszem, ki kell mennem a tóhoz és el kell olvasnom néhány könyvet... na meg léleképítő jó tanácsot.



2013. szeptember 20., péntek

Letűnt

Ismét rámtört, hogy úgy szeretnék más korban, más időben élni. Távol a Facebook eseményektől, meg a Like-vadászattól. Visszavágyom a báltermekbe, a suhogós, abroncsos szoknyák közé, a remegő gyertyalángokhoz. Kaphatnék levelet, melyben ez áll: 
 ,,Drága Viktóriám! Elepedek maga után. Nem bírok ki Ön nélkül egy perccel sem tovább. Örökké híve..."
Csak ennyit. Nem többet, csak ezt a néhány szót. Ezt a régi magasztos hangnemet, a levélpapír illatát. 
Legyezővel ülnék színházban vagy operában, lóversenyre járnék, titokban talán még kaszinóba is, és még csak nem is sejteném, mi a biliárd. Udvaroltatnék magamnak, hagy fájjon értem is egy szív, majd engednék, és sétára indulnánk egy párás, fülledt nyári éjszakában.
Milyen lehet, ha már az is kívánatos, ha egy nő bokája kilátszik a szoknya alól? Vagy csak nekem vannak ilyen vágyaim. Azt hiszem ezen hiába rágódom, vagy siránkozom. Maradnak hát a könyvek, meg néhány Radnóti levél hogy tudjam, milyen lehet egy letűnt kor szelleme.


2013. szeptember 16., hétfő

Sarokban

Meleg lehelettel árad belőled néhány szó
Oda nem illő, pazarolt, és kavargó.
Amit te húztál be ebbe a szobába
Mert jobbnak láttad idehányni, mint a kukába
Kattan az öngyújtó, parázslik a cigi vége
Hamu a bakancs mellett kiterítve.
Csak hogy lefoglald magad, ujjperceidet ropogtatod
Bosszantó, hogy számodra ez nem is monoton
Az aggodalom morzsol ráncot a szád szegletébe
Nadrágodról nem létező szemcsét söpörsz félre.
A tenyeredbe vájó köröm útmutató
Az általad dúdolt zene túl mulandó.
Füst ivódik a bőrödbe a falakba, beléd.
Tarts ide egy slukkra még felém.
Csak ne hagyj úgy, mint a félig szívott csikket a hamutálban
Elfelejtve, megégve, mint akinek a füstön kívül nincsen mása.

2013. szeptember 11., szerda

Vajúdás

Történt valami összehúzódás nem méh, hanem szívtájékon.
Hiába keresed a placentát. A szülőcsatornád is ép, epidurális érzéstelenítésnek nyoma sincs, mégis megszületett. Mégis ott hever egy újabb erőszakkal vajúdott álom az eddig felgyűlt kupac tetején.
És csak nézed az eget, és esküdni mernék, hogy valami más festette kékre, mint tegnap.
A bögre oldalán lassan lefolyik a fekete méreg egészen a fehér nyomtatópapírig, amin hagytad.
Néha felsír mögötted a hálátlan gyerek: a vágyakozás. Öl beveszed, csak hogy hallgasson, dédelgeted, de tudod, előbb-utóbb visszateszed a többi közé a halomba, mert muszáj. Nem töltheted vele minden idődet.
Eltelik egy nap... kettő...
Újabb fájások. Először csak emlékeztetőül, hogy megint jön ,,valami", aztán percenként érkeznek, végül egy nagy fájdalomgombóc vagy Te... ember. Újabb összehúzódás... ismét nem méh, hanem szívtájékon.
Csapda ez.
Vagy ajándék.
Döntsd el magad.

2013. szeptember 8., vasárnap

Őszi romantika

Lassan térdig gázolok a sárga levelekben ahogy a napszínű kukoricából kiballagok. Néha jó lefotózni az emlékeket. Megörökíteni és szív felett melengetni egy apró zsebben.
Száj a szájon, kéz kezet fog. Béke van ebben a furcsa, megtört nyárban. Ebben a vénasszonyok nyarában, amiben legszebb sétálni míg el nem kopik a láb.
Sál tekeredik a nyak és az áll köré én meg boldogan baktatok a kis utcán, miután hazaengedtelek téged, és még utoljára egyszer visszaintegettél az út túloldaláról. Csak maradjon minden így. Ilyen nyugodt biztonságban, ami körbeleng, és vigyáz rám.
<3

2013. szeptember 5., csütörtök

Fehér a csönd is

Fehér a csönd is a papíron. Ceruzahegyezék a földön, az asztal lapján félkörívben barna foltot hagyott a kávésbögre alja. De a papír makulátlan, hófehér és hallgatag. Most nem rajzolódnak ki sem alakok, sem idők, sem helyek. Csak úgy van, és nem akar bemocskolódni. Mintha szándékosan gúnyolódni. Egyetlen szamárfül, gyűrődés sincs rajta.
A tökéletes semmi.
Az előző oldal még tele van írva, néhol még firkálva is dalszöveggel, rajzolva néhány elcseszett manga-figurával meg báránnyal.
De hogy most miért nem születnek a szavak, azt nem tudom. Kavarognak körülöttem a gondolatok, fantazmagóriák meg képlékeny tünemények, de semmi kontúrral ellátott fogalmazvány. Csak félig-született dolgok ezek.
Lehet a toll nem fog. A meleg lehelettől felolvad a tinta, újra kaparja a lapokat. Talán csak ennyire van most is szükség.
Hol van a tollam ebben a rendetlenségben?

 

2013. szeptember 3., kedd

Tétova részegségben

A szél kiszaggat a kezedből mindent, majd tovább görgeti, mint a westernben az ördögszekeret. Mész még néhány sarkot, igyekszel a lámpafényen kívülre esni, hogy ne lássák az arcodat. Megbotlasz egy gyökér által feltúrt járdarészben, épp csak visszanyered az egyensúlyodat. Mész tovább, körmök mélyednek a tenyérbe félhold alakú nyomot hagyva maguk után. Ez vagy te. Tétova óda. Vagy mi...
Egy Kosztolányi hajnalban részegen, vagy Ady egy pohár bor felett, esetleg Léda egy bál közepén mozdulatlan. Mindegy is. A fejedben kaparászik az Anna Karenina féle vonatzakatolás, hogy mi lesz ezután? De eléred a pályaudvart, a kivetítőn látod, késik a vonatod, de azért majd indul. Gőzösen és párásan, jégvirágosan. Ahogy annak lennie kell.