2015. június 21., vasárnap

Vakarás

Mindannyian azok vagyunk. Azok, akik megszállottan hajszolják a boldogságot. Még a boldogtalanságban is. Mert azt hisszük, valami majd változik az univerzumban. Végre nem bal lábbal ébredünk, nem sózzuk túl a levest, megtanulunk magunkra gondolni, és nem szívből szeretni.
Tegnap azt mondták egy színházi előadásban, hogy a semmi, a minden hiánya. A semmit mindannyian ismerjük, tapasztaljuk. De mikor mondjuk azt, hogy minden, mindenünk meg van, mindent elértünk, és nem vágyunk másra? 
Mostanában gyakran gondolok arra, hogy kár volt ezt az élet dolgot elkezdeni. Talán nem más ez, mint valami poszt-kamaszkor, amit mindenki átél. Nem tudom. De szar itt egyedül annak a bizonyos gödörnek az alján. Senki nem nyújthat segítséget, senki nem mondhatja meg, mi lenne a helyes, mit tegyek. Így itt maradok lent, körmeim alá kosz ragadt. 
Hiszen megpróbáltam én kivakarni magamból a boldogságot, higgyétek el. De van az, hogy egymagunk kevesek vagyunk ehhez a feladathoz. 


2015. június 17., szerda

Tik-tak

Fejemben hangosan kattog egy óra. Tik-tak. Mutatója koponyacsonttól koponyacsontig ér. Sürget. Minden ütleggel azt érzem, elvesztettem egy másodpercet.
Azt mondják, egy élet bármilyen hosszú, a lényeg, mennyit élünk meg belőle, mennyi az elvesztegetett pillanatok és másodpercek száma. 
Az évek során, ahogy haladunke előre, egyre nagyobb kupac gyűlik össze mellettünk. Ebből már nem lehet újrafelhasználni, nem lehet selejtezni vagy archiválni. Egyszerűen csak ott vannak, és már senki a kezünkbe nem adja őket. 
Mikor rápillantok erre a halomra, szeretném tudni, hogy 5,10,15 év múlva mekkorára fog duzzadni... Az életemben megteszek-e majd mindent, amire vágyom, megkapok-e mindent, amit most szeretnék? 
A nőkben emellett az óra mellett ketyeg az a bizonyos biológiai is. Ocsmány egy dolog, de így van. Tervezünk hát, remélünk, és kutatunk. Aztán sokszor csak azt vesszük észre, hogy elmúltunk 35, és még mindig otthon élünk a családdal, nincs gyerekünk, de még csak egy kutyánk sem. És ekkor próbálunk lehajolni legalább néhány évnyi másodpercért, mintha az visszafordíthatná az idő kerekét, de egyszerűen átfolynak a másodpercek az ujjaink között. 
Kapkodás következik, kapuzárási pánik.. Vagy nevezzük ezt bárminek.
A lényeg, hogy sokszor csak hagyjuk magunk mellett elfutni az időt, mint mikor a száguldó kocsi ablaka mellett oda sem hederítünk az elrohanó tájra. Pedig ezeken a tájakon találjuk meg életünk legszebb fáját, legboldogabb pillanatait. Mégis sokszor csak elfordítjuk a fejünket, és kikapcsolunk.
Tik-tak.




2015. június 15., hétfő

Viharom

Emlékszel még arra a játékra, mikor egy vezényszóra haladhattál óriáslépéssel, cigánykerékkel, vagy tyúklépéssel a cél felé? No, én ezzel a tyúklépéssel tettem meg ma az utat hazáig. Tudod...! Egyik lábfejem tettem a másik elé úgy, hogy a sarkam és a másik lábam ujjbegyei összeértek. 
Ritkán kerülünk életünk során igazán nagy nyári zivatarba. Én egy ilyenben áztam ma bőrig. Lábujjaim között éreztem a meleg esővizet, fejemen folyamatosan kopogtak a hatalmas esőcseppek. Úgy éreztem minden egyes cseppel kiüt belőlem a vihar egy-egy gondterhelt gondolatot. A villámok utózöngeként követtek. Akárha a rossz érzések dühösen pislogtak volna vissza rám, míg magam mögött hagyom őket.
Önfeledtem ,,rúgtam" bele a következő mély pocsolyába, ahol a sáros lé egészen a térdemig csapott fel. Majd egy újabb és újabb tócsa lett az áldozatom, úgy éreztem, hogy ez a váratlan eső úgy mossa le rólam a rosszat, mint egy második keresztelkedés.  
Életünk során mindannyian keveredünk kisebb-nagyobb záporokba, viharokba. De már csak mi magunk döntjük el, hogy egy buszmegállóban állva várjuk ki a zuhé végét, vagy belevetjük magunkat az esőfüggönybe, kiélvezve minden villámot, minden mélyre ható mennydörgést. És az is csak rajtunk múlik, hogy kikerüljük a pocsolyákat, vagy sem. Főleg azokat, amelyeknek nem látjuk az alját. Talán a bizonyosság hajt bele minket leggyakrabban. A bizonyosság, hogy reggel még láttuk a tócsa alját, az aszfaltréteget, és a szárazságot. 
Olykor jó egyedül lenni. Azt képzelni, hogy csak mi magunk vagyunk a világon, és megtehetjük azt, hogy nyakig sárosan érünk haza. 
Életemben második alkalommal élveztem ennyire egy vihart. 




2015. június 9., kedd

Múzsa

Manapság már nem találkozunk múzsákkal az utcákon. A nők csak mennek előre, felszegett állal, táskáikban nincsenek verseskötetek. A mai ,,múzsák" száján elkenődik a rúzs, mint bohóc arcán a festék. Torz máz ez, semmi más. Csak valami humán-vakolat. A szemek mögött nem láthatunk meg rímképeket, metaforákat, hasonlatokat... A mosolyok nem őszinték, a szavak hamisak, a mozdulatok tervezettek. Mintha mindenki ugyanolyan akarna lenni. A múzsák pedig szép lassan kivesztek. 
Talán nem akarunk tudatosan másokhoz idomulni... Na de tudat alatt? Hm? Ha most magunkba nézünk, nem úgy érezzük, hogy mindig szeretnénk valakinek megfelelni, vagy csak egyszerűen beilleszkedni egy közösségbe?
A választ sejtem. Én magam is ilyen vagyok. És épp emiatt haltak ki végleg a Lédák és a Csinszkák, bármennyire fáj is ezt bevallani.
És az írók többsége is csak magáról ír, és ha valaki szembe jön velük mégis az utcán, akiben látnak egy kis szikrát, azt sem írják le, mert nem érzik őszintének. Maradnak hát a kitalált Annák, Odettek és Cecíliák.
De néhányan mindig maradunk, akik olvasnak a régi múzsákról, elolvassák a hozzájuk írt leveleket, és titokban azt várják, hogy egyszer ők maguk is megihletnek egy írót. 


2015. június 3., szerda

Körülmények

Keserűnek érzem magam, mint a szétharapott pirula gyógyszerízét. Kicsit ismét eltévedtem. És tudom, hogy a kényszerített utam végén valahol ott lesz az a tisztás, amire annyira vágyom, de most...most csak megvadult bozótos vesz körül. Mérges tüskéikkel a bokrok a combomba marnak, mint megveszett kutyák. Én meg szabadulnék esztelenül. 
Nem jó ez így, tudom.
Talpam alatt sértőn csikorognak a kavicsok.
Mikor süllyed már a talpam puha, meleg homokba?
Időnként az ember úgy érzi, elmenne egy helyre, ahol nem ismer senkit. Ahol nem beszélik a nyelvét, ahol hagynánk levegőhöz jutni, és nem mindig csak akarnának tőle valamit. 
Én most Franciaországba mennék, ahol nem értenék mást, csak hogy: Te amo!
És olvasnék valami lila falú házban, lelkiismeret furdalás nélkül, az újságokat a kukába dobnám, a telefonomat... azt hiszem magammal sem vinném.
Mert ebben a sötét, és meleg ,,dzsungelben" itt, csak izzadok az erőfeszítéstől, hogy végre kiérjek vissza a boldogságba.
Néha elveszítjük. Nem igaz? 
Olykor egy ,,nem szeretlekkel", ,,egy nincs itt helyeddel", vagy egy ,,nem költözünkkel" veszítjük el. Mindannyiunknak megvannak a magunk nehézségeink, de...
Na jó, bevallom, itt valami olyasmit szerettem volna írni, hogy ,,mindig csak rajtunk múlik a saját boldogságunk". De ez hazugság lenne. Mert sokszor nem mi vagyunk a boldogságunk kovácsa, hanem a körülmények.
És a körülmények sosem kérdezik, hogy ,,jó-e neked így?"