2018. szeptember 15., szombat

Az elmúlt egy év fejlécére

Kedves Naplóm... izé... blogom... vagy mi... olvasóm!

A mondanivalóm valamikor gyerekkoromban kezdődött el, amikor megtanultam kérni és köszönni, csúnyám beszélni meg verselni. Azóta pedig be nem áll a szám, beszélek és filozofálok, megoldok dolgokat, hatékonykodom. Ennek ellenére hosszú hónapoknak, csaknem egy évnek kellett eltelnie addig, míg újra billentyűzetet ragadtam. Kereshetném ennek az okát, és még ti is kérdezhetnétek, de nem tudnék válaszolni. Azt éreztem, hogy jobb a nagy világban élni, mint a blog virtuális falain belül. És a boldogságomat is inkább megtanultam elmesélni másoknak. Ez új barátságokat hozott és régieket törölt el, boldoggá tett engem és másokat. Megtanultam, hogy jobb kimondani, hogy "szeretek", mint leírni azt. És most nem azt mondom, hogy nem istentelenül hiányzott a Buborék, mert DE. Minden nap eszembe jutott, a telefonomban csak gyűltek a jegyzetek, hogy miről szeretnék írni, aztán az élet valahogy mindig másként hozta.

Most éreztem azt, hogy újra be kell köszönnöm. Nem tudom miért, csak egyszerűen jött az indíttatás. Olvastam A. egyik új cikkét a Carrien, és én is újra írni akartam. Annak idején az első bejegyzéshez is ő hozta meg a kedvem.
És most ahogy itt ülök, annyi mindent szeretnék elmesélni, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Lehetne az utolsó bejegyzésemben emlegetett munka csúfos bukásával és a töréssel amit az okozott, hogy a politika mocskosabb, mint gondoltam. Vagy azzal, hogy azóta viszem a hátamon a Tarkaplaccot és boldogan dolgozom le napi 12-14 órát is. Elmesélhetném, hogy L. megkérte a kezem, és négy nap múlva összeházasodunk vagy azt, hogy ennek az örömét nem tudtam már mindenkivel megosztani, akivel szerettem volna.

Furcsa egy gondolat ez a házasság. Hirtelen tudatosul benned, hogy innentől nem leszek "csak" Kovács, Kiss, Lakatos vagy Káposznyák. Hanem ezentúl egy másik ember neve is a tiéd lesz. Magadra veszed, mint egy meleg pulóvert és soha le nem veszed. Ez a másik ember pedig a férjed lesz, a házasság pedig már a tiéd is, nem csak apádé és anyádé. Holnap hazautazunk. Feldíszítjük a helyet, ahol kimondjuk azt a nagybetűs igent, és megesküszünk, hogy boldogak leszünk. Mert egyszerűen így van rendjén. És szeretnék áradozni meg rózsaszíneket beszélni, mert ez van bennem, bármilyen hihetetlen. Napról napra vissza kell fognom magam, hogy ne vigyorogjak minden lépésnél és ne akarjam mindenkire rákiabálni, hogy L. elvesz feleségül.

Igen, ez határozottan a legnagyobb dolog, ami az utóbbi egy évben történt velem.


 Örülök, hogy újra itt vagyok, és örülök, hogy ez a helyet úgy tűnik, sosem tudom elengedni.

Viki - aki ma még Káposznyák