2015. október 31., szombat

2015. október 29., csütörtök

Fehér

A domboldalban még mindig apró, fehér virágok nyílnak, pedig mindjárt itt a november. Reggelente biztosan fáznak-villan át az agyamon, ahogy a busz megáll a pirosnál. De így, délután a fény épp rájuk vetül, megmelengeti őket. 
Egész elevenen el tudom képzelni, hogy ott fekszünk a magas fűben. Ha lehunyom a szemem, érzem a karod súlyát az enyémen, hallom puha légzésed. Biztosan nem is tudnék beszélni hozzád az izgalomtól. Talán csak annyit, hogy az a felhő ott, olyan mint egy elefánt. Az a másik meg, mint az elefánt kedvenc felhője. Mosolyognék és hallgatnám, ahogy magadról mesélsz, ahogy megosztasz velem az életedből néhány fontos részletet. 
Pontosan emlékszem rá, mikor jöttem rá arra, hogy nem engedlek el. Akkor, mikor először vártad velem a villamost, és a gyerekekről beszéltünk. Olyan szívből kacagtam fel, hogy tudtam, nekem melletted a helyem. Akkor engedtem magamba ezt a rengeteg félelmet és feszültséget is. 
Már csak egyet kell aludni. 
Olyan ez, mint a karácsony. Mikor látod, hogy ott az a rengeteg ajándék a fa alatt, de nem érhetsz hozzá, nem bonthatod ki. Csak a neveken futtathatod át a szemed, és akkor hirtelen meglátod, hogy a legnagyobb, legóriásibb ajándékon harsogó nagy betűkkel éppen a Te neved áll. De nem nyúlhatsz hozzá, még. egy. teljes. napig. 
Nézd csak meg az én oldalamat. én feltettem az egyetlen dolgot, amim van: a szívemet. Ez volt az egyetlen értékem. És most csak várom, hogy lelököd-e a mérlegről, vagy sem. Kezdem elhinni, hogy leveszed róla óvatosan, és magadhoz szorítod. Ha egyet alszom, utána végre el merem majd hinni, ígérem...
A szívem meg talán most már biztonságban lesz. Tedd el a kulcsok és a lakatok közé, hogy se te, se én ne találjam meg soha. Cserébe elásom a tiédet valahol távol Spanyolországban, vagy egy puha homokos tengerparton, ahol az ár-apály teliholdkor elönti a felszínt. Ott nem találná meg senki. 
A lámpa zöldre vált, a busz döccen egyet és tovább indul. A kis virágokon hullámban fut át egy hűvös fuvallat, fejeiket jobbra-balra ingatják. Helyeselnek. Látják, hogy jól vagyok. És ők is tudják: már csak néhány óra. 

girl, flowers, and indie kép
Forrás: weheartit.com

2015. október 28., szerda

Azt hiszem inkább úgy gondolok mindenre, hogy én vagyok a 2.0. javított változat.
Kapjátok be!

2015. október 27., kedd

A 26. szám

Olyan, mint mikor ujjaid közé szorítod a pillangó szárnyát: törékeny és könnyen elmorzsolódik, de gyönyörű és elvarázsol. Újra képes vagyok táncolni és énekelni az éjszaka közepén, megmerítkezni ebben a csodában, és lehunyt szemmel a hangodra gondolni.
Mégis örülök, hogy elolvastad. Jobb tisztában lenni azzal, nem játék ez az egész, hanem amolyan szívet melengető, szívet összetörő komolyság. Kémia, fizika meg biológia... Azt hiszem ennek mindnek egyszerre kell működnie, hogy a legerősebb vegyületet megkapjuk. Azt hiszem kipipálhatunk mindent. 
Tudom én, hogy az emberre az évek során odatapadnak az elhangzott szavak, a fájdalmak és a félelmek, de a ragaszkodás, a kíváncsiság és a remény is. Mindaz, ami ott a bordák mögött abban az apró léleknek nevezett élőlényben megfogalmazódik, ha a másikra gondol.  
És van egy pont, mikor túlnő ez az egész rajtunk, és már testtel támaszkodunk neki, úgy görgetjük magunk előtt. 
Jól vagyok. Fellélegeztem. Már arra sem emlékeztem, hogyan is kell. És szeretem a mosolyt, ami bennem bujkál. Szeretem, hogy boldog vagyok. 

couple, love, and fashion kép
Forrás: weheartit.com

2015. október 25., vasárnap

Take me to Neverland!

Annyi mindent tudnék, és szeretnék rólad írni. De még mindig félve merem kimondani a neved. olyan könnyen elröppenhet még ez az egész. Kinyitod a markod, nekem pedig majd muszáj visszalépni a földre. Önző dolog, hogy ez ellen foggal-körömmel ragaszkodnék. Jó veled. 
Azt mondod, miközben csóválod a fejed, hogy alig ismerjük egymást. De mindketten tudjuk, hogy többet tudunk a másikról, mint aminek egy átlagos helyzetben lennie kellene.
Megint a Do I Wanna Know megy. Azt hiszem ismétlésre kellene állítanom, mert már mindig te jutsz róla az eszembe. 
Vannak helyzetek, történések az életünk során, amire mindig emlékezni akarunk. Legszívesebben átlátszó üveg mögé tennénk, hogy minden alkalommal megnézhessük magunknak, mikor boldogok akarunk lenni. Mióta téged ismerlek, ezt érzem folyamatosan. Mintha valami irreálisan szép álomban lennék. Nem akarok változtatni rajta.
Pici mosoly lapul a szám szegletében. Valahogy odakerült időközben. Nem tudom, és nem is akarom levakarni.
Furcsa érzés, hogy azt akarom: megismerj, és az is, hogy szívesen mesélek neked magamról. Máskor inkább vagyok jó hallgatóság, mint jó mesélő. Írásban könnyen megy persze, de attól még a szavakkal gyakran hadilábon állok. Te jó mesélő, és jó hallgatóság vagy, akár tudod, akár nem.
Nem vetted észre, hogy írtam rólad, mert jól elrejtettelek a soraim között. Minden szó mögött tudom, hogy ki és miért van ott. Gyakran szándékosan vagyok nyilvánvaló, máskor ha szeretném, egyszerre elrejtem, amit akarok.
Azt kívánom, hogy ezt most elolvasd. Direkt nem mutatnám meg, de a sors hátha megint idezavar.
.
.
.
.

neverland, peter pan, and moon image

2015. október 20., kedd

Egy

Úgy roppantom szét a szavakat, mint a keserű pirulát. Aztán nyelek egyet, korty víz a pohárban. Nem akarok már azzal foglalkozni, ki mit ír, vagy gondol, mégis azért fáj ez szívtájékon. Sajog, mintha megperzselnének. Az emberek nem tudják, hogy kell bánni az emlékekkel. Becsülni és mosolyogni kell rajtuk, nem megmérgezni. És nem üzenet-bombaként rádobni az egykor szeretett személyekre. Csak mert nem mondom, még fáj az egész. Hallgatok, csak megcsóválom a fejem, és bezárok még egy ablakot. Én már ajtót akarok nyitni, befejeztem az ablakokkal. Túl sokszor ragasztottam össze eltört üveget, túl sokszor kötöttem össze a pókhálószerű hajszálrepedéseket. 
Megtanultam, hogy nem lehetek kicsinyes. Azokkal különösen nem, akik fontosak számomra. Mindig őszinte voltam. Gyakran túlságosan is. Aztán ha már nem mondtam el mindent, ami számomra fontos, akkor megijedt a környezetem. Pedig egyszerűen csak azt vártam, ki nyitja szét először az ajkait és a fogait, hogy aztán a nyelvével megformázza: Hogy vagy? Boldogulsz?
Sokan a fal felé fordulnak, mások elmélyülten nézik a cipőjüket, vagy a körmeiket. Néhányan engem néznek, de nem szólnak. Furcsa érzés ennyi ál-kedvességben létezni. 
Aztán mikor a hátsó sorból valaki előlép és a vállamra teszi a kezét, azt hiszem mégis megérte. Mert ha ezek között az ,,idegenek" között legalább egy olyan van, aki mégis megszólal a végén, akkor minden torokszorító érzés elfelejthető. 

2015. október 17., szombat

Kondenzcsíkok

A langymeleg aszfalton fekszem. Ritka, de az októberi napsugarak felmelegítették annyira, hogy onnan nézzem az eget. Senki nem jár már az utcán, elmúlt hajnal 6 óra, de még egyedül vagyok.  A legtöbben már munkába indultak, mások pedig lehúzott redőnyeik mögött alusszák álmukat. Kitárom a karjaimat magam mellett, mintha repülnék. 
Lehunyom a szemem, és hallgatom ahogy a szél csendesen duruzsol. Jó most itt lenni. Ha kérdeznéd, hogy miért, nem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen érzem, hogy valami jó közeleg. Olyan mélyen gyűrűzik bennem a tudat, hogy alig merem elhinni. Lehet, hogy ez csak bizakodás, vagy hit, de nem akarom forszírozni, mert jó. És nekem ennyi elég. 

Minden sallang nélküli szerelemre vágyom. Arra, amitől az embernek folyton forró a szája, amitől nem tud értelmesen gondolkodni sem. Amitől csak dadogunk, még a fejünkben is. Szeretjük magunkat megvédeni a csalódásoktól, de időről időre mégis megszeretünk valakit. Gyakran észre sem vesszük a folyamatot. Egyszerűen csak a legerősebb bizonyosság tudjuk, hogy ott vagyunk, ahol, és akivel éppen lennünk kell. 
Persze lehet fejtegetni, hogy honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő az a nagy Ő, akiről a mesék szólnak. Hát sehonnan. Pont ez az, ami miatt elrettenünk, és nem akarunk mozdulni a másik felé. A túlzott félelem pedig idővel magányossá tesz minket. Ki kell nyitnunk tehát az ajtókat ahhoz, hogy merjenek hozzánk közelíteni. 

És ahogy most újra kinyitom a szemem, látom odafent, hogy két repülő párhuzamos kondenzcsíkot húz. Fej fej mellett haladnak. Felnevetek. Először csak csendben, majd felülök és csak kacagok. Ha most látna valaki, azt hihetné, megtébolyodtam. Megtörlöm pulóverem ujjával a szemem sarkát. Kérdezd csak meg, hogy most boldog vagyok-e. Már majdnem hihetően el tudnám mondani, hogy: 
igen, az vagyok. Már csak egy kicsit verne félre a szívem. 

pale grunge | Tumblr

2015. október 15., csütörtök

Szívek fölé

Különös, hogy idővel megtanulunk együtt élni azzal a gyomorszorító érzéssel, amit akkor érzünk, mikor eszünkbe jut, mennyi mindenkit, és kiket veszítettünk el már életünk során. Idővel alkalmazkodunk hozzá, és már nem jön ránk folyton a sírás, mikor meghallunk egy dalt, megnézünk egy sorozatot, vagy látunk egy ismerős mosolyt. Elegek lesznek a megmaradó jó emlékek,  és édesdeden vigyázunk rájuk, el ne illanjanak. A rosszak pedig idővel csak mennek tovább, nem ragadnak meg bennünk hosszan.
Minden fájdalommal átitatott elválásból megtanulunk valamit. egy apróságot, vagy épp ellenkezőleg: valami észveszejtően nagy dolgot, amit utána évekig magunkban hordozunk. Óvatosabbak leszünk, és elgondolkodunk azon: valóban létezik-e az a mindent felemésztő, örök érvényű szerelem, vagy csak a kémia szórakozik velünk, és stimulálja az agy bizonyos részeit? Aztán mikor elunja magát, egyszerűen kikerül a keringésből, az idegvégződésekből és receptorokból, majd ott hagy minket összezavarodva? Ilyenkor a tükörbe nézve olyannak látjuk magunkat, mint egy kicsavart felmosórongyot. 
Az emberek azt hiszik, hogy mindig csak annak rossz, akit egyedül hagynak. Pedig annak is ugyanolyan nehéz, aki megteszi az utolsó lépéseket. Mintha egy szakadékba ugranánk, aminek nem tudjuk, hol is lesz az alja. Vajon csak néhány méter mélységű, vagy évekig csak zuhanunk benne...?
És idővel fakul bennünk valami fontos, ami kicsit mindenkinek az életet jelenti. Idővel ezt vagy kiszínez más, vagy nem. Köztes megoldás nincs. 

De megjelenik közben az izgatott várakozás, ami magában hordozza a boldogságnak a lehetőségét. Gyakran a legváratlanabb helyzetekben: egy zebra túloldalán, egy panellakás ablakában, a villamosra várakozva látjuk meg, és érezzük, hogy: igen, talán -de csak talán- Ő az. Azzal a bizonyos nagy, harsogó betűvel, amit az ember önkéntesen vés a szíve felé.
.

2015. október 11., vasárnap

Sorok között

Nem tudom játszani ezeket a játszmákat. Nem értek a flörthöz, nem ismerem a lányok szabályait, például, hogy kivel hogyan kell beszélni, összenézni, megérinteni. Nem tudom a hajamat úgy csavargatni, hogy az mindenkinek odavonzza a szemét, és nem hordok magassarkút sem. Egyszerűen mindig csak azt teszem, ami jól esik. Aztán sokszor megütöm a bokámat, mert félreértik az egyszerű kedvességet.
Mikor valaki veszi a fáradtságot és beszélget velem kicsit, sok dolgot megtudhat róla, ha őszintén érdeklődik. Többek között, hogy sosem hazudok, mert képtelen vagyok arra, hogy jól csináljam,  így teljesen felesleges. Nem mellesleg pedig másnap még csak nem is tudok tükörbe nézni, így attól sosem kell félned, hogy becsaplak. Az őszinteség mégis sokszor hátrányt jelent, mert nem maradok  a végén sem rejtélyes, sem titokzatos. Csak egy egyszerű Vörös. Ami nem is baj, ha van, aki ezt elfogadja és szereti.
Újra és újra rájövök, hogy érintés- és párkapcsolatfüggő vagyok, hogy nehezen nyílok meg az emberek előtt, és sokszor félreismerem őket. Na meg, hogy kilóra megvásárolható vagyok a szép szavakkal.
És minden hétvégén rádöbbenek, milyen furcsa is az egyedüllét, és mennyire hasznosak a puha takarók. A negyedik csokit bontom fel két nap alatt, és boldogan harapok bele minden alkalommal. Már csak egy ócska romantikus film hiányozna a teljes képhez: szeretethiányos csaj hever a kanapén egy teljes hétvégén keresztül, Julia Roberts ,,önmegtalálós" filmjein nyáladzik, és kócosan hallgatja a legjobb zenéket. De ezt értsd a jó értelmében: hogy igyekszem boldog lenni akkor is, ha egyedül ücsörgök.

Ez a blog egy óriási segítség annak, aki meg akar ,,hódítani". Mert bár nagy része csak az én vibráló képzelőerőm eredménye, mégis megannyi titokkal és kívánsággal van tele.

Gyere közelebb. Ez az! Ismerj meg bátran, de csak óvatosan. Ne ijessz el!


Untitled


2015. október 9., péntek

Beszélgetések

Harmadjára ébredek arra, hogy beszélgetek... Aztán mikor magamhoz térek, felkapcsolom a villanyt és körbenézek. De sehol senki. Állok még néhány másodpercet a kapcsolónál és nézem a gyűrött lepedőt. Csak az én testem nyomát viseli. Odamegyek, leülök. A sok párna között végigsimítok az ágyon. Nincs nyoma a test-melegnek. Tényleg egyedül vagyok. Bekapcsolom a tévét és nézni kezdek valami bugyuta sorozatot, de a hangot leveszem. Nagy, kék fény teríti be a teret, mint egy óriási madár szárnyai. Lassan újra elálmosodom. Már nem gondolok a másik oldalra. Szempilláim az arcomat súrolják. Még utoljára arra gondolok: gyűlölöm ezt a nagy ágyat, és hogy milyen jó volt, mikor kisebb helyen aludtam. Olyankor homlokomat mindig a hideg falnak támasztottam addig, míg az álom el nem mosta a világot.

Reggel ugyanúgy ébredek, ahogy lefeküdtem. Kezem az egyik párna alatt van, a lábam kilóg a takaró alól. Fázom, és valahogy nem akaródzik elindítani a reggelt. Hallgatom egy ideig az ébresztő zaját, aztán nagyot sóhajtva ugrok talpra. 
Egy ismerősöm azt mondta, hogy mikor párkapcsolatban él, sokkal jobban alszik. Az én esetemben az ébredés is könnyebben megy. De most, így friss ,,szingliként" legszívesebben a fejemre rántanám a takarót, és hallgatnék valami ,,boldogító" zenét, vagy olvasnék. 

A hétvégére nem is tervezek mást. Most először egy hónapja, szeretnék kicsit azzal foglalkozni, hogy rendet teszek a lelkemben. Újra előveszem a félkész írásomat, befejezek néhány ajándékot és elkezdem nézni azokat a sorozatokat, amiket felírtam egy post it-re tegnap este. 
Aztán nincs más dolgom, mint várni azt, hogy újra tudjak álmodni, ne csak ilyen furcsán elszaladó alvó-periódusaim legyenek. 

Az az egy vigasztal, hogy bár egyedül vagyok, mégis mindig van valaki, akinek van hozzám jó szava. És szeretem azt, hogy meghallgathatok másokat, még ha csak egy tea vagy kávé erejéig is.

.

2015. október 8., csütörtök

Tegnap nem tudtam mosolyogni. Egyetlen. Egyszer. Sem. És az a legidegesítőbb az egészben, hogy az emberek körülöttem próbáltak meggyőzni arról, hogy neeeeem, dehogy vagyok ÉN szomorú meg ideges. Alapjában véve, aki engem ismer, az mindig vidám embernek lát. De vannak napok, mikor én is a bal lábamat teszem le reggel először a földre, és onnantól kezdve egész nap azt kívánom, hogy bár lenne már vége annak a 24 órának.  
Ilyenkor kapom a kérdést, hogy ,,No és miért nem mosolyogsz?"
Azt hiszem minden emberben van egy ,,sötét" oldal, ami ilyenkor legszívesebben eltörné a kérdező orrát. Mert mi magunk is tudjuk, hogy ez csak udvariaskodás, és csak kevesen kérdezik meg őszintén úgy, hogy a válaszra is kíváncsiak. 
Tegnap másra sem vágytam, csak egy nagy ölelésre, hogy valaki azt mondja: ez a szar nap is elmúlik egyszer. Éjszakánként körberakom magam párnákkal, így bármerre fordulok, oda tudok bújni valamihez. Kicsit szánalmas a dolog, de higgyétek el: beválik. Mert munka után, mikor hazaértem és lefeküdtem úgy éreztem, nem is lett volna az a nap olyan vészes, ha én magam nem teszem azzá. Csak olykor gyenge vagyok, és engedem átfolyni a dolgokat az ujjaim között. Aztán meg kapkodhatok fel mindent a földről, és kérhetem a bocsánatokat azért, mert megbántottam a számomra fontos embereket. Nem akarok én tökéletes lenni, hiszen mindenkinek nem felelhetünk meg- tartja a mondás. De azért jó lenne úgy járni-kelni a hétköznapokon, hogy valaki majd megveregeti a hátamat és azt mondja: itt vagyok, hogy a tökéletlenségeimet elnézi és szemet huny felettük.
Kicsit tótágast állt bennem megint minden. Úgy érzem magam, mintha valami összetákolt hullámvasúton ülnék, és egyszer felvisz, aztán le. Közben meg bármerre fordulok, hiába keresem: nincs biztonsági öv, így kifehéredett ujjpercekkel szorítom az ülésem szélét, hogy ki ne zuhanjak. 
Ma már igyekszem, hogy újra én legyek az, aki felkel, dolgozik, bevásárol, hazamegy. És ne az az idegen, aki tegnap voltam. Tényleg kellene egy ölelés.

Untitled

2015. október 5., hétfő

Gyurma


Türelmesen topogok a zebránál. Balra egy bolt nyüzsög hangosan, jobbra egy kerékpáros várakozik, a fülében üvöltő zenét felismerem. Mosolyomat a sálam mögé rejtem. Sokszor csak jó megfigyelőként részt venni a mindennapokban. Látni, ki, hogyan szól a másikhoz, mennyire hajlamos a rosszindulatra, vagy épp arra, hogy jót tegyen. És minden alkalommal elgondolkodom, vajon van-e mindenkinek valaki, akihez esténként hazamehet. Nem csak hétvégeken, vagy ünnepnapokon, hanem a fárasztó, sokórás munka után, mikor másra sem vágyunk, mint kiülni az őszi éjszakába, és a hideg elöl pokrócba burkolózva nézni a város fényeit. Itt csak ritkán látszanak a csillagok. A kis fénypontok most is csak bujkálnak. 
Megrázom magam, mikor a lámpa zöldre vált. Vajon észreveszik mások, hogy nevetek a sál mögött? Hogy jó érzéssel tölt el sétálni kicsit, miközben zsebemben a gesztenyét szorongatom? 
Nem mondom, hogy nem félek attól, ami előttem áll: a sok magányos órától, az egyedül töltött estéktől. De igyekszem hinni abban, amit ma tanácsoltam: hogy minden nehézség próbatétel, vajon hajlandóak vagyunk-e harcolni a saját boldogságunkért, vagy hagyjuk elsuhanni magunk mellett az embereket, akiket talán ha csak néhány pillanatig is, de hozzánk köt az élet. 
Szeretném, ha ez az ősz az enyém lenne a sárga faleveleivel, a szilvás teával meg a ködös hajnalokkal. 
Továbbsétálok. Már a kedvenc kávézómnál járok. Odabent néhány ember beszélget nyugodtan, kint már senki nem iszogat. Túl hideg van. Én is szorosabban bújok meg a kabátban. 
Addig sétálok, míg azt nem érzem, hogy zsibbadnak a lábujjaim. Aztán megállok a legközelebbi megállóban, és felülök egy villamosra. Fejemet az ablaknak döntöm, lehunyom a szemem, és figyelem a körülöttem állók neszezését. Egy nő lapoz a könyvében, egy lány az öngyújtójával játszik. Valahol hátul felkacag egy gyerek. A villamosvezető pénzt ad vissza...
Mindenkinek meg van a maga élete. Az enyém most képlékeny, alakítható. Úgy érzem, mintha egy kisgyerek lennék, aki most vesz először gyurmát a kezébe!

©audrey_cfc 29.09.2015 Write your own love story



2015. október 2., péntek

Dalok

,,Oda vagyok magáért, a fekete hajáért..." 
A zene lágyan, lüktetve kúszik be az ajtók alatt. Különös, milyen váratlan pillanatokban, milyen furcsa helyzetekben mosolygunk a legőszintébben. Mint ma, mikor meghallottam ezt a régi dalt, egy ismeretlen mély baritonján. Azóta csak zümmög a fejemben, és megint rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül romantikus vagyok. Bizony, bizony: gyakran azon az undorítóan giccses módon. Valószínűleg a jelenlegi állapotomon az sem segít, hogy ilyen könyvet olvasok... (Azt hiszem át kellene állnom a krimire.)
Az az egy vigasztal, hogy ezeket a dalokat, a kedvenc filmjeimet más nők is imádják, így talán nem is én vagyok a defektes, hanem mindenki más. 
,,Oda vagyok egészen..."
...attól, hogy ismét kinyitottam a szemem. Hogy látom, mennyi mindenről feledkeztem meg a nagy önsajnálatban, miközben megtanultam dagonyázni a boldogtalanságban. Azt hiszem megint arra vágyom leginkább, hogy mindennek boldog vége legyen, csak közben az út se legyen túl döcögős. 
Szeretnék hangosan kacagni, mosolyogva köszönni, dúdolni, ha boldog vagyok. 
Azt hiszem, nem vagyok túl bonyolult. Ugye drágám, te is látod? Ezek a sorok is mindent elmondanak rólam: túl naivan gondolok az életre. 
De a magamnak tett ígéretemhez híven hagyom, hagy sodródjak az árral.