2014. október 31., péntek

Ajtó a Holdba

A szavak olykor úgy csapódnak le, akár a jódkristályok a kémcső szélén. Távol vagyok most mindentől. Lábamnál néhány fonalgombolyag tekergőzik, akár az életem. Az asztali lámpa fénye csak a szobám egy szeletét világítja be. Árnyak futnak szét a padlón, törnek meg a szőnyegen és a bútorokon.
Ha a Holdból most ajtó nyílna, gondolkodás nélkül belépnék. Képekkel tölteném meg a belsejét, ujjbegyemmel festenék a falaira, de nem csak ,,arany és ezüst színekkel".Lábam alatt meleg fű sarjadni zölden, lábujjaimat belefúrnám, sehol nem volnának sarkok.
Az égen csillagok helyet lampionok lógnának narancs és vörös fénnyel, egy feneketlen asztalfiókban könyvek ezrei bújnának el. De én magam soha el nem rejtőznék többé. A napszemüvegem összetörném, egész nap csak kényelmes ruhákban járnék, hajamat a fejem tetejére tornyoznám, mint Lunaris királynője.
Az én égitestem külseje kráterekkel lenne tele, hogy soha senki ne akarja elvenni tőlem. Ha a Holdban laknék, talán lenne egy nagy ablakom. Esténként beállnék elé és lenéznék a világra, hogy emlékeztessem magam, miért is térjek vissza többé.
És ami a saját Holdamban a legfontosabb:
Senkit, soha be nem engednék. 

A csodás kép forrása: itt

2014. október 30., csütörtök

Látszat

Furcsa a viszonyunk mások boldogságával szemben. Hiszen nem ismerjük a négy fal között játszódó jelenteket, az őszinte, vagy őszintétlen csókokat és öleléseket. 
Hair <3Bonyolító tényező, hogy mi magunk választjuk meg, mit is rakunk ki a kirakatba. Hogy világgá kürtöljük-e mikor boldogok vagyunk, és hét lakat alatt őrizzük-e, mikor boldogtalanok. A mosolyról mindenki szívesen beszél. De mi van a könyökhajlatokba fojtott zokogásokkal, vagy az elharapott mondatokkal?
Egy képet úgy komponálunk meg, ahogy csak szeretnénk. Azt üzenünk vele, amire csak vágyunk. De mi van azokkal az el nem készített fotókkal, amik a boldogtalanságot őrzik?
Mi nők, és férfiak mind ugyanolyanok vagyunk: Látszatemberek.
A kíváncsiság hajt minket, hogy vajon van-e valaki, aki irigyli az életünket, aki vágyja a miénket. Enélkül a tudat nélkül talán nem is lehetünk maradéktalanul boldogok. És aki ennek ellenkezőjét állítja? Az talán még magának is hazudik, mert jó emberként akarja számon tartani magát. 
Pedig nincsenek jó emberek. Talán soha nem is voltak. 
Nézegetem az interneten tornyosuló képeket, amik mosolyokat őriznek, máskor életképeket. De a többségben nincs tűz, és a képeimen bennem sincs, tudom. 
Az illúzióba, a tökéletesség látszatába való kapaszkodás ez, semmi több. És miért ne tennénk ezt mindannyian?

2014. október 28., kedd

Vedd el! Vidd el!

Felhajtom kabátom gallérját, kezeimet zsebre vágom, és csak sétálok át a dércsípte, lehullott falevelek és fűszálak között. A hidegben érzem úgy, hogy élek. 
Tudod... olyan istenigazából, mikor a fejed búbjától a lábad ujjáig minden porcikádat érzed. A hideg megmozgat, és feléleszti a haldokló sejteket. A fáradtság és az álom ilyenkor tűnő szeszélynek látszik. Élvezettel figyelem, hogy a tüdőmből távozó langymeleg levegő apró felhőként töri előttem az utat.
Pedig ezek a gyönyörű napok ugyanígy kezdődnének el nélkülem is, akkor is, ha nem lélegeznék, ha szemeim nem rebbennének meg a hajnal fényeiben. Szeretnék nyomot hagyni magam után, mint a kutya lába a betonban, amit friss öntés után hagy egy sétálóutcai járdán. Vágyom arra, hogy néhány embernek jussak eszébe egy rozsdaszínű pulóverről, egy sorozatról, néhány kósza gondolatról. 
Talán tényleg csak úgy érdemes élni, hogy törekszünk arra, váljunk valakivé, legyünk nélkülözhetetlenek.
Mostanában egyre inkább önmagam vagyok. Csak azt teszem meg, amihez kedvem van. Nem gondolok arra, hogy vannak kötelességeim. Így úgy élhetek, mint Veronika. Mert Veronikának lenni a legjobb lehet ezen a világon.
A fölöttem magasodó diófáról lehull egy dió, a földön koppan, majd gurul lefelé a lejtős kövesúton egészen bakancsom orráig. Én meg figyelem egy ideig. Felvegyem? És ahogy nézem tökéletlen gömbölyű felszínét, a ráncaiban ülő őszt, lehajolok érte, és a zsebembe teszem. 
Mindent akarok, ami csak az enyém lehet. És el is fogom venni!
🍄

2014. október 26., vasárnap

Le kell néha győzni a félelmünket... az én esetemben a fényképezőgéppel szembenit. Erre jók a legjobb barátok. :)


2014. október 25., szombat

Kópia

Kezemet forró falú utazóbögre melegíti. Még a műanyagon keresztül is érzem az édes narancs illatot. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és hallgatom a fülemben ordító zenekart. A vonatomat várom. Az imént mondta be egy tájszólásos férfi, hogy 40 percet késik.
-Mint minden az életünkből!-
Éppen a kávéautomatánál állsz dudorászva várod, hogy a forrócsokid készen legyen. Fejeden sapka, hajad aranyszínnel bújik ki alóla. Kevesen tudják, hogy az alteregóm vagy, és nem az ikertestvérem. Mikor gyerek voltam, sokszor eszembe jutott, mi van akkor, ha mondjuk Skóciában él egy ugyanolyan lány mint én vagyok? Ő is vörös hajú, szeplős, kék szemű, az átlagnál magasabb... és ő is pontosan így pötyög a billentyűkön most, mint ahogyan én. Vajon összehoz minket az élet legalább csak egyetlen pillanatra?
Szeretem az hinni, hogy a jó embereket egymás útjára veti a sors. Hogy nincsenek véletlen találkozások, elpazarolt órák és évek, hogy minden szónak súlya van. 
Talán-de csak talán!- naiv is vagyok. De te, Veronika még inkább. Ahogy közeledsz felém, hogy mellém ülj, minden rád pillantó emberre rámosolyogsz. Imádod őket. Rajongsz értük. És a várakozó férfiak és nők visszanevetnek rád. Még az a hajléktalan is, aki mindig csúnya szavakat kiabál a lányokra, és folyton misére siet. 
Kár, hogy nincs bennem belőled egy kicsivel több. Több emberszeretet, elfogadás, kedvesség. Én vagyok a te negatív változatot. Fekete-fehér eredet.

now we're strangers

2014. október 23., csütörtök

A tökéletlen a tökéletes?

Különös érzés, hogy mennyire ellenszenvesnek is tudjuk ítélni, ha valaki a tökéletességre törekszik. Arra a tökéletességre gondolok, mikor az embernek minden haja szála a helyén van, akinek mindig gyönyörű a sminkje, és soha nem ejt ki egy rossz szót sem a száján. 
A szépségünk a tökéletlenségünkben és a hibáinkban rejlik. Vagy csak ezzel hitegetnek minket? Persze, tudom, tudom, hogy Hamupipőke sem érvényesült volna a hercegnél, ha nem úgy néz ki, ahogy. 
Hiszen első soron sajnos az alapján ítélnek meg minket. Annak, aki nem ismer, morcosnak tűnhetek. Vagy akár még arrogánsnak is. Pedig csak azért, mert nem mosolygok folyton, vagy nem barátkozom minden mellém keveredővel, még nem jelenti azt, hogy ne is szeretném, ha valakivel egy hullámhosszra kerülök.
Tegnap álltam a korlátnál, alattam verset olvastak velem egykorúak, mások csak nézték a pódiumra állítottakat. És akkor úgy éreztem, szeretem az embereket. Még ha tökéletlenek is. Sőt! Talán éppen a hibákat szeretem bennük annyira. 


wildfire | via Tumblr

2014. október 20., hétfő

Hálózati

Az eső vékony függönyként tapad az ablakra. Ujjaimmal összekötöm a legördülő cseppeket, olyan, mint az erek halovány hálózata. A tüdőmből kiszakadó levegővételek időről időre bepárásítják az üveget egy folton, én pedig betűket, mintákat rajzolok bele. 
Fejemben verssorok futnak több hangsávon. Rejtett asszociációk kergetik egymást, meg álmokon átívelő alliterációk.
Olyan régen vetettem már papírra ezeket. Akár, mint születésre váró formátlan alakok, kézen fogva egymást láncot alkotnak bennem. 
Odakintről a szél átbújik az ablakkeret repedésein, hajszálaimat felfelé fújják, amerre gyakran a fantáziám szárnyal. Melegem van. Meztelen talpam a parkettának nyomom, homlokomat az üvegnek. Mintha lázam volna... Hátamon végigcikázik a hideg, nem hagy pihennem. Érzem, hogy arcomon lázrózsák gyúlnak, kezem elvonási tünetként remeg. 
Annyira hiányzik, hogy írjak. Csak szavakat véssek egymás után, értelmesen, vagy értelmetlenül, nem fontos. Csak távozzon belőlem ez a sok felgyülemlett mondanivaló!
Azt hiszem ti is a lapjaimon lesztek, ha egyszer ujjaim újra tollat fognak. Mert nincs is szebb annál, mint az életízű, életszerű alakok.

add a caption

Mellettem

Lábujjakat görcsbe feszíteni... majd kiengedni... ismét görcsbe feszíteni... ismét kiengedni.
Mellettem a takaró alatt halkan szuszogod az álmaidat. Szempilláid tüskés árnyakat vetnek az arcodra, ajkaid lágyan szétnyílva. Sokszor magamra kell parancsolnom, hogy most hagyjalak. Így ilyenkor a lábujjak görcsbe feszülnek... majd elernyednek.
A hajnal lilás fénye betolakodik a redőny lyukacsain, én meg hallgatom az óra mély kattogását, vele együtt számolom a másodperceket. Várom, hogy felébredj, hogy marasztalj, magadhoz húzz. Mindent akarok egyszerre, mégis számat egyszerű mosolyra feszítem, és csak abban bízom, hogy a pirkadat első sugaraival kiolvasod belőlem, mennyire szeretlek.
Mert ilyen egyszerű ez. 
Az oldalamra gördülök, karodat lassan, centiméterről centiméterre mozdítom, míg végül az ölelésedbe nem simulok. Aludni akarok még egy kicsit. Mert a legjobb álmok akkor érnek utol, ha itt vagy mellettem.


És most itt vagy mellettem!

add a caption 

2014. október 17., péntek

Rozsda


Shoes

A kamera forgott, én meg csak a sárga, és rozsdavörös faleveleket tudtam nézni, ahogy egymáson hevernek, mint elégedett szeretők. Idén alig vettem észre őket. Átgázoltam rajtuk, mintha ott sem volnának. De most végre megláttam őket. Olyan igazi, szívet-melengető módon. 
És ahogy mentem volna tovább a dolgomra, egyszer csak megtorpantam. Elfelejtettem észre venni a szépet. Így a nap hátralévő óráiban nyitott szemmel jártam. Megérintettem a régi tulipános láda oldalába vésett faragásokat, füzetembe rejtettem néhány falevelet, megcsodáltam a kopott betűjű írógépet. Elfelejtettem, milyen kivételes helyzetben vagyok sokszor, és nem becsültem meg kellőképpen. 
Ez az, mikor az ember felnő? Akkor már soha többé nem lehetek gyerek, aki mindent örömmel tapasztal meg?
-Tessék Vörös!- zsebembe gyömöszölsz most néhány gesztenyét.-Még akkor szedtem, mikor csukott szemmel jártál.
-Szóval észre vetted?
-Csak az nem vette, aki nem ismer.-mosolyogsz, miközben rágyújtasz egy cigarettára. Hideg van. A leheleted és a füst megkülönböztethetetlen egymástól.
Én is fejemre húzom a kapucnimat, és lassan sétálok melletted. Talán egy ideig néznek kellene téged, és megtanulnom, hogyan is kell zsigerekből, jól élni...


2014. október 8., szerda

Csokipapír

Wish i had one...

-Erről a papírról tudnál írni?-kérdezte anyám, miközben a háttérben Bones mutat valami kényesnek ítélt csontot.
-Hát... azt hiszem valamit biztosan.
Egy csokipapír volt az. Apa rejtette el, mielőtt ismét elutazott dolgozni. És ma, mikor az édesség utáni vágyunk a tetőfokára hágott, elnavigálta drága nejét telefonon keresztül a szekrényhez. A ruhák alatt voltak a csokik. Mert ismer minket, és tudja, a legáldatlanabb helyzet az, mikor mi nem tudunk elég cukrot juttatni a szervezetünkbe. Előre látta, hogy ez a pillanat nagyon hamar be fog köszönteni.
Néztem azt a gyűrött csokipapírt, amiből néhány morzsa az ágyra szóródott. Ilyen apróságok mutatják, mennyire is szeretjük egymást. Hogyan, és milyen iszonyú mértékben tudunk a másikról gondoskodni. 
Épp emiatt vagyunk képesek ragaszkodni a tárgyakhoz. Mert valaki olyanra emlékeztetnek minket, akit szeretünk.
Az az egy csokipapír többet mondott el, mint amit a szűkszavú apám kiejt máskor a száján. És azt a csokit jobb szájízzel ettem meg, mint ahogyan azt el tudnám nektek mondani. Mert abban benne volt minden, feltétel nélküli szeretete.

2014. október 7., kedd

Pad


add a caption

Mindannyian leltünk már kincsekre összefirkált padokon. És itt most nem az olyan félmondatokra gondolok, hogy ,,Itt jártam", meg ilyenek, hanem azokra, amelyek valamilyen érzést váltanak ki belőlünk.
Láttunk már néhány sebtében bevésett kezdőbetűt szívvel körülölelve, szurkoló spanyol szavakat egy focicsapatnak, vagy zenekarok istenített neveit. És mikor kedvenc zenénk sorait olvashatjuk, melyet valaki kék filctollal írt fel a padra, akkor magunkban dudorászva folytatjuk a dalt. 
Na meg az időgyorsító gomb, amit hiába nyomkodok, nem működik. Az óra ugyanolyan lassan vánszorog.
Egy vallomás nyomán kiderül, hogy a tanár-diák viszony nem is csak a pornókban létezik, meg hogy valaki a ,,suicid"-ed viccesnek tartja, pedig nem az. 
De vajon a ránk, és belénk vésett szavak eltűnnek az évek során? Nekieshetünk hipóval anélkül, hogy a minket bevonó lakk megsérülne?

És ahogy ezeken a mondatokon gondolkodom, kezembe veszem a tollam, és a füzetem mellé, a fafelületre felírom, hogy ,,Billy Talent". Hogy miért pont egy zenekar nevét? Mert nem akarok magam mögött valami komolyat hagyni. Hátha valakiből ez a név is kivált érzéseket. Egy koncert utánozhatatlan hangulatát talán, vagy estét, mikor csak kiüresedve hallgatta a zenéiket.

2014. október 4., szombat

Ismerkedés, avagy a mumusunk...


✕✕✕

Miért akarjuk mindig a legjobb formánkat adni, ha idegenekről van szó? Miért körülményeskedünk annyit? Talán ha a nyers, igazi valónkat adnánk, nem szereznénk barátokat? Azt hiszem, olyan ez, mint a kutyáknál a beszoktatás. Lassan kell közelíteni, hogy el ne riadjanak.
Túl sok előírás és erőszakos protokoll szerint ismerkedünk. Nem lenne jó vége annak, ha rögtön tudnák rólunk, hogy úgy káromkodunk, akár a kocsisok? Azt hiszem mindenkinek van egy olyan arca, amit csak idegeneknek mutat. Ez az álarc tökéletes, jóindulatú, kedves, emberszerető. Pedig a többségünk szarkasztikus és csökönyös. 
Reggel magunkra festünk a tükör előtt egy mosolyt, ami a nap végére vagy lekopik, vagy rúzzsal és szemfestékkel együtt ledörzsöljük egy darab vattával. 
Szeretném tudni, hogy mit gondolnak rólam azok, akik számomra most még csak vadidegenek. Hogy látják-e rajtam, mennyire szeretnék káromkodni néha, még ha csak azért is, mert jól esik.
Tapogatózva járunk. Mintha kagylóhéjon lépkednénk. Nem akarunk összetörni magunk körül semmit, de magunkat sem. Ilyenkor jó, ha valaki szól hozzánk. Ha azért kezdenek beszélgetést, mert érdeklődnek irántad és az életed felől. 
De vajon arra kíváncsiak-e, amilyenek valójában vagyunk, vagy a maszkra, amit az évek során tökélyre fejlesztünk?