Különös érzés, hogy mennyire ellenszenvesnek is tudjuk ítélni, ha valaki a tökéletességre törekszik. Arra a tökéletességre gondolok, mikor az embernek minden haja szála a helyén van, akinek mindig gyönyörű a sminkje, és soha nem ejt ki egy rossz szót sem a száján.
A szépségünk a tökéletlenségünkben és a hibáinkban rejlik. Vagy csak ezzel hitegetnek minket? Persze, tudom, tudom, hogy Hamupipőke sem érvényesült volna a hercegnél, ha nem úgy néz ki, ahogy.
Hiszen első soron sajnos az alapján ítélnek meg minket. Annak, aki nem ismer, morcosnak tűnhetek. Vagy akár még arrogánsnak is. Pedig csak azért, mert nem mosolygok folyton, vagy nem barátkozom minden mellém keveredővel, még nem jelenti azt, hogy ne is szeretném, ha valakivel egy hullámhosszra kerülök.
Tegnap álltam a korlátnál, alattam verset olvastak velem egykorúak, mások csak nézték a pódiumra állítottakat. És akkor úgy éreztem, szeretem az embereket. Még ha tökéletlenek is. Sőt! Talán éppen a hibákat szeretem bennük annyira.
