Kezemet forró falú utazóbögre melegíti. Még a műanyagon keresztül is érzem az édes narancs illatot. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és hallgatom a fülemben ordító zenekart. A vonatomat várom. Az imént mondta be egy tájszólásos férfi, hogy 40 percet késik.
Éppen a kávéautomatánál állsz dudorászva várod, hogy a forrócsokid készen legyen. Fejeden sapka, hajad aranyszínnel bújik ki alóla. Kevesen tudják, hogy az alteregóm vagy, és nem az ikertestvérem. Mikor gyerek voltam, sokszor eszembe jutott, mi van akkor, ha mondjuk Skóciában él egy ugyanolyan lány mint én vagyok? Ő is vörös hajú, szeplős, kék szemű, az átlagnál magasabb... és ő is pontosan így pötyög a billentyűkön most, mint ahogyan én. Vajon összehoz minket az élet legalább csak egyetlen pillanatra?
Szeretem az hinni, hogy a jó embereket egymás útjára veti a sors. Hogy nincsenek véletlen találkozások, elpazarolt órák és évek, hogy minden szónak súlya van.
Talán-de csak talán!- naiv is vagyok. De te, Veronika még inkább. Ahogy közeledsz felém, hogy mellém ülj, minden rád pillantó emberre rámosolyogsz. Imádod őket. Rajongsz értük. És a várakozó férfiak és nők visszanevetnek rád. Még az a hajléktalan is, aki mindig csúnya szavakat kiabál a lányokra, és folyton misére siet.
Kár, hogy nincs bennem belőled egy kicsivel több. Több emberszeretet, elfogadás, kedvesség. Én vagyok a te negatív változatot. Fekete-fehér eredet.
