2013. március 31., vasárnap

Hamupipő, meg valami drogos kretén

2013-ban Hamupipőke nem is olyan elhagyatott, mint a mesékben. Kicsit trampli, persze ezt nem tudja magáról. Lapos talpúban, metróval megy a bálba, aminek helyszíne valami menő klub kétajtós kidobókkal, meg koktélokkal.
A Herceg drogban úszva fetreng egy bőrkanapén, és nem tudja, Hamupipőke tényleg valóságos, vagy csak valami infantilis délibáb. Így ennek kiderítése végett odabotorkál hozzá, és megmarkolja amit meg kell. Hamipipő ahelyett, hogy pofon vágná az idióta Herceget, még vigyorog is csücsörített ajkakkal, mert az a divat.
Báli ruhákról természetesen szó sincs. Csupán az ezüst szín egyezik. Hamipipőkén egy mini van, meg valami melltartóféleség, amire a kitüntetett rang, a ,,Bitch" szó van neon betűkkel nyomtatva. A

Herceg köldökig kigombolt ingben feszít mind a 40 kilójával. Még Hamupipő súlyán is túl.
 Na szóval eljön az éjfél, és Hamupipő úgy dönt meglép, túl lapos a buli. Herceg szív még egy utolsó csíkot a koszos mosdóban, majd nője után ered, hogy megkapja jussát.
Másnap nem lesz semmiféle cipőpróbálós-hercehurca. Este mindketten megkapták, amire vágytak. A gyűrű meg csak maradjon ott, ahol eddig volt.
Hamupipő piros melegítőben termeszkedik ölében egy laptoppal, és tölti fel a partyképeket. Már alig emlékszik Herceg arcára. Nem lehetett olyan fontos, ha nem jut eszébe maradéktalanul minden vonás.

Hát Hamupipőkék, és Hercegek, csak gratulálni tudok az életetekhez.... :P

2013. március 30., szombat

A borsó meg a héja

   A hasadon fekszel. Homlokodon a bőr ráncokba szalad, ahogy gondolkodsz. A papíron lassan elhatalmasodnak a számok, radírod morzsája már a földre is lehullott. Odakintről beszűrődik valami tompa zaj. Főzés. Vagy sütés, biztosan nem lehet tudni. A függönyöket össze kellene rántani már, de nem akarod elhagyni helyedet. Túl kényelmes ez a meleg kuckó, amit kialakítottunk... mi ketten.
    A belső démonom nyújtózkodva fekszik kanapéján. Megetettük. Nem éhes. Néha ugyan belecsippent egy tál elraktározott ,,egymásraszámításra" de nem követelőzik. Beéri annyival, hogy lábam a tiéden nyugszik, hogy szád olykor rátalál az enyémre váratlanul. Halkan mormog. Vagy talán dorombol?
Nincs tervezgetés, csak meglepett pillanatok, csodás buszok, amik elhoznak hozzám téged, édes telefonhívások, amikbe néha belekiabálsz, mert a széltől nem hallani mit beszélsz.
    Látja ezt rajtunk más is? Vagy csak nekem olyan tökéletesek ezek a pillanatok. Azt hiszem adok még neked néhány percet, aztán melléd kucorodom. Túl távol vagyok, bár ha kinyújtom a kezem, még a tarkód is elérem.
Minden porcikámmal hozzád akarok simulni, hogy olyanok legyünk mint Forrest Gump meg Jenny. Mint a ,,borsó meg a héja".
    A holmid szerte hever a padlón, a szőnyegen, az asztalon. Itt van a helyed. Itt volt mindig is.


,,Néha nem a szó kell... Nem a beszélgetés, nem az írás. A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Rád."
(Csitáry Hock Tamás)

2013. március 29., péntek

Torz mosoly

    Csak ülsz bent egy színes szobában, mondjuk pirosban, narancsban, vagy zöldben, mindegy. Lábad magad alá húzva bögrét szorongatsz, szól például egy régi Sinatra, vagy Guns 'n' Roses, vagy valami. Az sem fontos. Lábaidból igyekszel kiűzni a hideget, az ujjaidból már sikerült.
    A Sors fanyarul mosolyog rád torz ajkával a túlsó sarokból. Nem mer közelebb merészkedni hozzád, de folyton sutyorog, megelőzve minden önálló gondolatod.
    Illetve csak igyekszik, de te hirtelen az arcába köpsz. Merészen, meggondolatlanul, de helyesen. Lerúgod magadról a plédet, pont a sors lába elé veted. Éppen úgy, mint ő szokta a lehetőséget.          
    Kitárod az ablakot. A mínuszok suhogva áramlanak be a szobába, meglebegtetve ruhádat és hajadat. Az ujjbegyed ismét fagyott lesz, már alig érzed, mire ismét bezárkózol a világ elől. Csak megmutattad magad. Hogy ne higgyél, eltűntél nyomtalan.
    Ahogy visszafordulsz, papírok hevernek szanaszét. Amint sorra szeded őket össze, és simítod ki rajta a ráncokat, mondatokat találsz. A saját kézírásodat. Lehetőségek, sorsfordulók és válaszutak vannak rajtuk, amiket addig a szent pillanatig, nem is vettél észre.
    A Sors megunta a várakozást. Már ő is nyúzott, unott és kedvetlen. Már nincs kedve szemétkedni sem. Az ajtóban áll, talán már csak néhány pillanatod van, hogy egyetlen papírfecnit megragadj, és a toporgó Sorsnak add.
    Az ablak kivágódik, a szél süvöltve tép a poszterekbe és cibálja ki kezedből egy híján mindegyik lapot. Egy maradt. Az, amelyikre éppen most gondolsz.
    A Sors előrelép, torz ajka, mosolyra rándul valamiféle groteszk megnyugtatásként.
,,Már épp ideje volt...!"

2013. március 27., szerda

Kávé... mert nem is mindig keserű

    „Fekete, mint az ördög, forró akár a pokol, tiszta, mint egy angyal, édes, mint a szerelem”
     A kávézacc kesernyés illatáról eszembe jut valamiféle gyerekkori emlék. Mikor a kotyogós kávéfőző tetejét alig bírtam lecsavarni, aztán mikor végre sikerült, ki kellett borítanom az elhasznált, mélyfekete, elázott kávémaradványt. Következő lépés a forró víz volt. Sokszor égetett, de megcsináltam. Hamarabb készen voltam így. Lekaptam a felső polcról a kávétartót, és másfél-két kanállal belelapátoltam a szürke fémbe. Még mindig ugyanott találnád meg, ha bejönnél hozzánk.
    Erőfeszítések közepette csavartam rá a kávéfőzőre a tetejét. Nem volt szabad csöpögnie. Én meg utána álltam a gáztűzhely mellett, merengve figyeltem, hogy nem túl sok idő elteltével kesernyés lé kezd csöpögni a kis pohárba, amit alátettem.
    Hangosan, pukkadozva adott életjelet. Mint aki beszélget.
    Az illat betöltött mindent.
    Csak egy emlék. Egy illatról, egy egész mozdulatsorról. Miért éppen ez jutott az eszembe? Miért nem az, hogy ízlett-e az az elkészült kávé, vagy sem?
Az apróságokban lelep örömem. Azokat raktározom el mai napig. Egy vizespohárnyi tejeskávét kikanalazva a nagyinál;
itthon ücsörögve, miközben a postaládába begyömöszölt szórólapokat olvasgatjuk anyával.
    Bármilyen keserű is... tényleg összehozza az embereket! :)

2013. március 26., kedd

Train

    Levegőbe fagyott szavak, párás csönd és hallgatás. Csak kifújt levegőd gőzszerű képződménye látszik olykor-olykor a lámpafényben. A tehervonat szele arcomba fújja a hajam.
    Olyan a szemed, mint egy pohár jég. Kék. Mikor a fény különös szögből esik rá, akkor szürke. Mint az acél. Éppen annyira tud kemény is lenni az a tekintet. Azonban most finom lágy, szelíd...
    Aztán mondok valami butaságot, szemed sarka ráncba szalad, ajkaid begörbülnek. Szeretlek nevetni látni. A kifújt levegőd nagyobb párafelhőt képez most, hogy végre beszélni kezdesz.
    Úgy érzem magam, mint egy eszkimó. Te is azt állítod, éppen olyan vagyok, ahogy a fejemre van húzva a piros kapucni.
    Fogod a kezem, ujjaid a kesztyűm alatt ontják a meleget a bőrömre. Akár egy kis kazán.
    Megjön a vonat, és ahogy látom magam visszatükröződni a koszos fülkék ablakán, ismét elcsodálkozom. Az arcom most kipirult a sápatagság helyett, és nem a hidegtől. Szemeim nem tompák, mint máskor, mosolyom árkot váj az arcomra.
    Gondtalanság.
    Ezt érzem most. Meg szeretetet, és nyugalmat, meg ilyen egyéb szentimentális dolgokat. 
    Félhomályos fülkét keresek a vagonban, ahol elbújhatunk a kíváncsi tekintetek elöl. Fejemet a vállgödrödbe ejtem és úgy érzem, igazán élek. Kezeim zsibbadva kezdenek el melegedni, nehezen engedik a hideget.
    Nevetek. Te is. Hogy min, azt nem tudom. Csak a mellkasomban eluralkodó, boldogan feszítő érzésre tudom összpontosítani. A vérem kedves lüktetésére feléd.

2013. március 23., szombat

Érdekek és tövisek

Mint tövisek a köröm alatt, annyira tudnak bosszantani olykor az emberek. A hálátlanok különösképpen. A visszatérő ál-depressziósok szintúgy. Nagyon jó hogy nem ismertek, és nem láttok a fejembe! Nem tetszene amit látnotok kellene odabent. Kaotikus összevisszaság, félgondolatok, néha ocsmány megvetés, és ...nos, igen, gyűlölködés is.
Ezúton megszegem a fogadalmam, és ismét írok, pedig nem akartam, hogy más élje az Én életem. A gondolataimat, meg az ötleteimet. Mindegy is. Most még talán utoljára megpróbálkozom vele.

Mostanság az sem érdekel, hogy kívülálló vagyok. Igyekszem a megvetésre koncentrálni. Jobban érzem magam tőle.
Tudok én duzzogni, majd megmutatom nektek. Képes vagyok nem szólni hozzátok, ledobni a cuccaimat, hogy mindenki rám figyeljen, miért vagyok bosszús. Tudom én szemét lenni, rohadék, és még csak bűntudatom sem lesz. Túl sok lett bennem az elnézés. Na meg az ,,elnézést"!
Rá kell vennem magam, hogy járjam egyedül az útjaimat. Segítség nélkül. Emberek nélkül. És csak azokat fogom ,,megtartani", akikre mindig számíthatok. Mindenki mást sallangként fogok lenyesni magamról, nem gondolva a bánatukra. Ha igazán kedvelnek, akkor kapni fognak utánam. Ha nem, hát nem. Nem akarok változni. Ebben. Kell elég másban. Meg kell még tanulnom, hogyan egyek fesztelen, hogyan bántsak meg másokat, és tapossam el az előttem állókat. Meg kell keményednem. Fel kell szegnem az államat, és nem nézni másfelé, csak amerre az érdekem diktálja!


U.i.: Ki lehet húzni egy dolgot a Bakancslistámról. Voltam vért adni. :)

2013. március 14., csütörtök

Tövisek


Szeretnék gőgös lenni, nyegle, érzéketlen, és semleges. Olyan, aki ellen tud állni a szép szavaknak, az ígéreteknek, meg a sarki cukrászdának. Vágytam arra a kaktuszra. Már tudtam, milyen lesz a cserepe. Színes, a teteje fodros, nagy gombokkal meg virágokkal. Egész kicsit szerettem volna. Ami az én kezem alatt cseperedik, bizonyosságul, hogy életben tudok tartani legalább egy növényt. Ha mást nem is...

2013. március 12., kedd

Ujjpercek mozgatórugója

Én, mint fiatal és bohó főiskolai hallgató, gyakran arra vetemedem, hogy felvegyek, számomra teljesen érdektelen tantárgyakat, mint pédául előző félévben a Finn nyelvet. A tanár és néhány rajzos hallgató roppant mód utált minket, amiért csoportba tömörülve röhögtünk, mint az őrültek.
Nos, most találtam egy kedvemre való tárgyat-és még csak nem is kötelező-: a Határon túli magyar lírát.
Minden kedden rájövök délre, hogy akkor lesz belőlem jó író, ha ilyen mondatfoszlányok fognak belőlem születni, mint a ,,mélyhűtött álmok", ,,bedeszkázott szökőkutak" vagy ,,térdek katapultja".
Persze, drága olvasóm, nem biztos hogy ezt kiragadva így a szövegkörnyezetből teljesen érthető, de mégis valamit súgnak. Valami kis rejtélyt. Amit meg kell fejteni. Ki kell bogozni a görcsöket, hogy megláthassuk az értelmet.
És minden alkalommal mosolyogva jövök ki, mert a tanár azt mondja, hogy jó az orgánumom, vagy, hogy másokat arra sarkall, olyan ,,jó" kiselőadást csináljanak, mint amilyet én...
És az valamiért megnyugtat, hogy ha olyan tehetségem nincs is az írásban, mint Kányádi Sándornak, vagy Áprily Lajosnak, de meglátom a szépet. Vérben, gőzben és szétvert koponyákban, átrágott húson, és bájon. Mindenen, amin kell. Egyszerűen. Nem értem, más miért nem látja.
A legtöbb szinonimát ismerő voltam a csoportomban. Büszke voltam aznap. Mert láttam az elismerést egy idős szempárban, még ha csak egy pillanatra is... 

2013. március 8., péntek

Szív-bemarás

Csupasz kezek érnek egymáshoz. Bőr a boldogsághoz. A zárlatos kütyü benned újra verni kezd egy ritmusra... Tütümm-tütümm...
Lábremegés, ,,torokbangombóc"-érzés, majd lecsókolt kábulat. Vegytiszta eufória alkoholos delírium nélkül. Úgy üt be, hogy fel sem tűnik addig, míg a másik szíve nem lesz a Te katétered.
És egy borgőzös estén, mikor erre magadtól rádöbbensz, rájössz arra is, ha a katétert eltávolítanák, nem kérnél transzplantációt. Önként kapcsolnád le magad.
Kócos reggeleken, maszatos hajnalokon vagy teliholdas éjszakákon hallgatod az édes szuszogást , egy másik ketyere tiédnél szabályosabb ritmusát.
Az ajkaid pedig mosolyra húzódnak, szemeid csillagok lesznek a nappalba nyúló sötétségben.
Az első lépés volt. Így tanultál meg élni!

,,-Azt hiszed, hogy a szerelem és a szív csak egy diagram?
- Láttál te már szívet? Olyan, mint egy vérbe burkolt ököl."

2013. március 7., csütörtök

Szösszenet

    Az emberi kapcsolatok, meg a szocializáció soha nem voltak az én asztalaim. Azonban olykor rámtör valamiféle vágy, hogy köztük legyek, halljam a zsivajukat, a nevetésüket, a nyílt, ugratásnak szánt hazugságaikat, megnyugtató mondatokat, napok elmesélését.
    Mert esetekben én is tudok normális lenni. Átlagos, zizegő, vagy szomorú. Még ha hihetetlen is.
    Néhány hete, tartottunk egy tréninget a főiskolán. A feladat az volt rajzoljunk egy fát. Én meg elkezdtem telerajzolni levéllel, eltököltem az időt, aztán már mindenki készen volt, és inkább én is hagytam az egészet, rajzoltam egy ovis-feelingű fát. Néhány ággal, nagy lombkoronával, meg a törzsén kéreggel. Mert így lettem tanítva. Nekem ez volt a természetes.Mindenki írt a papírom hátuljára egy szót, vagy mondat, ami eszébe jutott az ,,alkotásomról". Aztán odakerült  sor, hogy ki-ki megnézte a sajátját.
    Én is.
    Nem találtam benne örömet, hogy magányosság, meg szomorúság jutott az eszükbe, mikor megnézték. Mert már hetek óta nem érzem magam annak, végre olyan, mintha fontos lennék, találok magamnak elfoglaltságot. Azt hiszem kezdek kilábalni a téli depresszióból. Írni is többet tudok, érzem, hogy agyam megint megnyílt a világ előtt, igyekszem befogadni minél több ingert. Nem akarok már visszaesni abba a sűrű, ragacsos ingoványba, amitől eltávolodtam végre.
    Ezért nem is gondolok már a fára. Aznap még kisírtam magam miatta, de másnap jól voltam. Mert megértettem, hogy nem húzhatom le magam mindig. Az agyam persze pörög. Kombinál és tekeredik, de még a kezemben a gyeplő. Nem lódult előre a fantáziám.
    Végre a frufrum is visszanő lassan, már be tudom simítania  fülem mögé. A plédem apránként eléri az udvaron a megszokott helyét, ahol majd Moszattal fekhetünk rajta, miközben egy palackot rág.
    Valahogy mostanában eszembe jutnak a decemberi borgőzű, borízű mosolyok. Melegséggel töltenek el az emlékek.
    Tegnap megtaláltam egy magam elöl eldugott Boci táblás csokit, ami ma valószínűleg áldozatomul fog esni. Csak hogy vigyem magamba továbbra is a boldogság-aromát.
    Tegnap feldíszített muffinok vártak, és valahogy érzem, annyi mindent szeretnék csinálni, hogy kevés hozzá az a 24 óra. Az csak 24-szer 60 perc. Kicsivel sem több. Most még van egy kis időm, de nemsokára indulok dolgozni, igyekszem a köhögést minimálisra csökkenteni, és remélem a hígító nem marja ma szét a légcsövemet ... :D

2013. március 5., kedd

Érintés-vágy

Olykor olyan mélyen vágyom a bőr érintésére, hogy képes lennék megzavarodni érte. Érezni selymes puhaságot, izmok szorítását egy ölelésben, hajszálak édes csiklandozását. Felfedezni magamban újra és újra a rajongás lángoszlopát, látni az arcomat izgatottan, kipirultan a várakozástól... Minden percet édes agóniának megélni a legcsodálatosabb jelenség, amit csak ember megtapasztalhat. Nem a szeretkezésre gondoltam, ne érts félre. Arra a színtiszta, egyszerű ölelésre és cirógatásra, ami még egy focimeccs nézése közben is utolér akaratlanul. <3 <3

Bakancslista

Bakancslista:
(,,Amit még meg szeretnék tenni az életben, amit el akarok érni...")

-Piros telefonfülkére nevetni Londonban...
 -Bejárni Franciaországot és Angliát...
-Kézben tartani egy kiadott könyvemet...
-Feldíszíteni istenigazából egy tucat muffint...
-Salakmotorozni, csak hogy tudjam, milyen érzés...
-Terhes hasamat simogatni franciakrémes-evés közben...
-Babcipőt horgolni valakinek ajándékba...
-Panelházban élni, és esőben is megsétáltatni a kutyámat...

-Ajándékba kapott kaktuszt nevelni évekig, hogy túl is élje a néhol bőséges, máskor kevés vizet...
-Eljutni a Moszkvai Balettre...
-Megnézni egy operaelőadást, és koncertteremben hallani Shubertet, vagy Bachot játszó előadókat...
-Felmászni Császárszállásnál a görbe fákra...
-Megtanulni zongorázni...
-Csak egyszer balettpapucsot húzni a lábamra egy délután erejéig...
-Fenyőfa alatt olvasni egy pokrócon...
-Belemászni a szökőkútba a diplomaosztóm után...
-Vért adni...
-Tetoválni valakire...
-Tetováltatni méééég magamra...
-Macskát fektetni a mellkasomra tévézés közben...
-Kézzel írott levelet kapni...
-Egyszínű karácsonyfát csinálni...
-Megtanulni, hogyan bámuljak meg mindenkit nyíltan :D
-
-
-Na és persze maradtak eltitkolt vágyaim, amik titkosak, sajátok, és melegek...
-A legfontosabb pedig... hogy elmesélhessem... Ezt mind megcsináltam... <3 :)

30 perc

    Hihetetlen, milyen gyorsan meg tud születni egy elhatározás, valami külső okból fakadóan. Van, hogy jó találkozni egy régi ismerőssel, megmosolyogni, hogy semmit nem változott, és megmosolyogni, hogy én igen. Ilyenkor az emlékek összeseprődnek egy halomba, szabadon lehet szemezgetni közülük. Az ember pedig kikap néhány kedveset, mert a rosszak valahogy alulra kerülnek, bármilyen klisészerűen is hangzik.
    Futó ismertségek, múló napok és hónapok, tényleg ez az emberek mottója?
    Nem hiszem...
    Ilyenkor pedig, mikor így szembekerülünk valakivel, akit már nagyon régóta nem láttunk, szeretnénk elmondani minden jót, mindent, amire büszkék vagyunk.
    És ma eldőlt bennem valamiféle elhatározás. Valami megszületett bennem, ami már régen kikívánkozott. Fájdalmas vajúdás volt, évek kellettek hozzá, hogy a szemek kinyíljanak, de ma rájöttem, talán ez volt az utolsó csöpp a pohárban...     
    Vinnem kell valamire. Valamire, amire büszke lehetek, amit ilyen alkalmakkor felmutathatok. Nem akarok csak tengődni, rojtossá válni és tépetté. Én élvezni akarom amit az élet ad, nem a problémáknak adni azt a néhány évemet, amit kaptam.
    Nem.
    Kell nekem valami, amire büszke lehet, és azt mondhatom, ezt én értem el, senki más. Egyedül az én érdemem. És érdekes, hogy milyen gyorsan megszületnek dolgok az agyban.
    Néha elég hozzá röpke 30 perc... :)

                            (,,Kezdjetek el élni, hogy legyen min nevetni...")

2013. március 4., hétfő

Egy elfelejtett másodika

Soha nem is értettem, hogy az emberek hogyan tudják a  számukra ,,kedves" személyek születésnapját elfelejteni... De lám-lám... megtörténik néhanapján ez is, természetesen. Hogy mennyire érzem magam megtaposottnak, vagy csalódottnak, azt most nem szeretném boncolgatni.Lehet tényleg nem valók nekem az emberi kapcsolatok...
De a második X átlépése után, mégis örömmel néztem az értesítéseket, hogy mennyien gondoltak rám szombaton. Még akkor is, ha nem beszéltem velük már nagyon régen, vagy csak köszönőviszonyban vagyunk.
Március 2-án ugyanis a jobb felső sarokban ott díszelgett a nevem, írhatott, aki akart, akinek eszébe jutottam. Tudom, nem nagy dolog, nem is szoktam ,,karnevált" csinálni a születésnapomból, de ezek az apró örömek mindig is kedvesek voltak számomra...


Mostanában nem írok a Lélekbuborékba, mint azt látjátok, de csak azért, mert nincs mit. Egyszerűen minden folyik a maga útján, én pedig belekezdtem néhány novellába cukrászdákról, újságokról és irodákról... Most gondoltam úgy, hogy van kedvem írni valamit. Akármit. És mivel ez a március 2.-téma volt legutóbb terítéken, gondoltam, elmondom.

D. már biztosan fejre áll a sok hülyeségemtől, de szeretem neki elmondani ami nyomja a szívemet. És ő, jó hallgatóságnak bizonyul... <3