Olyan a szemed, mint egy pohár jég. Kék. Mikor a fény különös szögből esik rá, akkor szürke. Mint az acél. Éppen annyira tud kemény is lenni az a tekintet. Azonban most finom lágy, szelíd...Aztán mondok valami butaságot, szemed sarka ráncba szalad, ajkaid begörbülnek. Szeretlek nevetni látni. A kifújt levegőd nagyobb párafelhőt képez most, hogy végre beszélni kezdesz.
Úgy érzem magam, mint egy eszkimó. Te is azt állítod, éppen olyan vagyok, ahogy a fejemre van húzva a piros kapucni.
Fogod a kezem, ujjaid a kesztyűm alatt ontják a meleget a bőrömre. Akár egy kis kazán.
Megjön a vonat, és ahogy látom magam visszatükröződni a koszos fülkék ablakán, ismét elcsodálkozom. Az arcom most kipirult a sápatagság helyett, és nem a hidegtől. Szemeim nem tompák, mint máskor, mosolyom árkot váj az arcomra.Gondtalanság.
Ezt érzem most. Meg szeretetet, és nyugalmat, meg ilyen egyéb szentimentális dolgokat.
Félhomályos fülkét keresek a vagonban, ahol elbújhatunk a kíváncsi tekintetek elöl. Fejemet a vállgödrödbe ejtem és úgy érzem, igazán élek. Kezeim zsibbadva kezdenek el melegedni, nehezen engedik a hideget.
Nevetek. Te is. Hogy min, azt nem tudom. Csak a mellkasomban eluralkodó, boldogan feszítő érzésre tudom összpontosítani. A vérem kedves lüktetésére feléd.
