2016. szeptember 14., szerda

Újságírás a'la hiénák a köbön

A Szex és New York sztárja, Carry leül a számítógép elé, és újabb meg újabb cikkeket ír barátnőkről, pasikról meg félresikerült szerelmekről. Ebből természetesen úgy meg tud élni, hogy soha nem jár be a szerkesztőségbe, és szekrényeket tölt meg Manolo cipőkkel. Az újságírás tehát leányálom, ami minden ember vágya. Hiszen egy-egy bögre kávé mellett nyugodtan pötyörészve dőzsölhetünk a pénzben...
Na és itt ér bilibe a kezünk, ahogy mondani szokás. Ugyanis a szakma krémje sem így szerzi a fizetését. Légkondi nélküli, zsúfolt és cigarettaszagú helyiségekben, napi 12 órát át püfölik a számítógépet, félóránként telefonálnak, és a többség közel sem arról ír, amiről szeretne. Az újságírókat nem jelentik be az államnak, hatásvadász címeket várnak tőlük, és senki nem kérdezi meg, hogy miről akarnak írni. Megkapják a témát egy reggeli ,,lebaszós" értekezleten, aztán mehet mindenki a dolgára, akár tetszik, akár nem. 
Tapasztalatom szerint a Carry-féle újságíró típus nem létezik. Vagy csak elbújtak előlem? Nem is tudom. Mindenesetre én is szeretnék így dolgozni. Tudom azonban, mennyi nehézséggel jár, és ha most kérdezné meg tőlem valaki, hogy újra ezt a szakmát választanám-e, erősen elgondolkodnék a válaszon. Senki nem világosít fel minket ugyanis pályánk kezdetén, hogy egy nagy szívás lesz az egész, és rossz esetben még az írástól is elveszik a kedvünket. Nem mesélnek az ügyeletes hetekről, amikor éjszaka, és hajnalban is fel kell kelni egy-egy hívásra. Nem mondják el, hogy a szerkesztők zsarnokok - persze tisztelet a néhány kivételnek - , akiknek egyszerűen képtelenség megfelelni, és akik úgy húznak át bekezdéseket az írásokban, mintha abban nem az ember szíve-lelke lenne benne valójában. 
Persze mondhatjátok, hogy már megint túl ironikus vagyok, de az én kezem már beleért a fentebb említett bilibe, így most megint kereshetem a számomra megalkotott tökéletes állást, amiben úgy írhatok, ahogyan nekem jól esik, olyan témákról, amik érdekelnek, és nem kell hiénaként ráugranom az emberekre. Ez nem én vagyok. Nem kell más, csak egy szép nagy íróasztal, jó panoráma, meg finom kávé. Na meg a normális munkatársak sem ártanának meg...
A sok-sok megírt cikkem ellenére is úgy érzem, van még dolgom az írással. De mi van ha nem az újságírással, hanem csak magával az írással? Akkor én most munkakeresési válságban vagyok, vagy mi? Lehet nekem is el kéne indulnom Itáliába, mint Robertsnek, és akkor varázsütésre minden megoldódna. Megtudnám, mire vagyok hivatott, hogy miért kellett ennyit kínlódnom ezzel az író-dologgal, és leszel-e valaha olyan író, aki mindig is akartam lenni?
Néha azért a fejem a falba verném, amiért sosem elég az, amim van, mert tékozló vagyok, és mindig kapaszkodnék egyre feljebb, holott meg kellene elégni azzal ami van, és élni vígan. 
Ennek ellenére csak születnek bennem az új ötletek, és sokszor már csak hátráltatásnak érzem, hogy sosem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, amire vittem. Pedig büszkének kellene lennem a diplomáimra, meg hogy jó helyeken dolgoztam és hogy azt a szakmámban tehettem meg, hogy saját lakásunk van L.-lel és hogy jó városban élek, na meg hogy el tudom mondani értelmesen, hogy mit is akarok másoktól, mégis mindig van valami nyomasztó hiányérzet. Talán elmúlik egyszer. Talán nem. Az is megeshet, hogy megbarátkozom a dologgal, és építkezem belőle. 
Az viszont biztos, hogy a Szex és New York utolsó évadához értem ismét, így már csak rövid ideig fájhat a szívem valami olyan után, ami talán nem is létezik...

food, desk, and donuts kép

2016. szeptember 1., csütörtök

Dobd el a telefonod!

A nyár érkezett, majd angolosan távozott is. Már csak a lábnyomát érezzük. Életem nagy részében a szeptembert teli iskolatáskával, színes ceruzákkal meg jegyzetfüzetekkel kezdtem meg. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy nem nézem a tanévnyitó kezdetét, vagy nem ülök a Neptun előtt korán reggel, mint akit agyonvertek. Kicsit szokatlan érzés, de lassan közelebb kell éreznem magamhoz azt, hogy gyerekeknek való színes-mintás cuccokat nézzek. Már csak a korom miatt is...
D.-vel ezt alaposan meg is beszéltük. Mármint, hogy milyen furcsa, hogy egyre több ismerősünk megy férjhez, vagy szül gyereket. Sőt olyan is van, aki már óvodába engedi a sajátját. Ha megkérdeznétek, én szeretném-e ezt, nem hazudnék nektek. Ez itt, nem a hazugságok helye. De úgy érzem, majd minden jön szépen sorban, amikor itt az ideje. Addig meg jó szórakozás felháborodni, hogy ez meg az férjhez ment. 
D.-nek azt is elmondtam, hogy szerintem a Facebook-on csak olyan dolgokat osztanak meg az emberek, amik boldogságot okoznak nekik. Persze, hogy nem kürtölik világgá, ha zátonyra fut a korán megkötött házasságuk, vagy hogy Petike még mindig becsinál a pelenkájába, pedig négy éves. 
Aztán a másik dolog, hogy egyfajta kényszernek érezzük ezt a közösségi-témát. Minden örömünket meg akarjuk osztani. Becsekkolni az összes étteremből és fesztiválról, megmutatni minden új ruhánkat, azt, ha a párunk romantikus gesztussal vár minket haza a munkából.
El kell mondanom (és itt nagy, neon betűket használnék, ha tudnék), hogy én úgyis boldog vagyok, hogy nem teregetek ki mindent. Azok, akik igazán fontosak nekem, úgyis tudják, ha valamitől boldog vagyok, és azt is, ha valami bánt. Utálom a neten fenntartott kapcsolatokat, hogy kötelező megválaszolni a chat-üzeneteket, hogy egész nap pittyegne a telefon, ha nem némítanám le, és hogy megharagszanak rám az emberek azért, mert nem azt lesem folyton: írnak-e nekem.
Én szeretném a neten kívül élni az életemet. Persze nem azt mondom, hogy nem esik jól szétnézni, kivel mi az újság, de nem akarom, hogy ez meghatározza, milyen a hangulatom. Nem terrorizálom magam szándékosan, ugyanis nem vagyok mazochista. Nem szabad beleesni abba a hibába, hogy függővé tesszük magunkat a like-októl és a megosztásoktól. 
Ki kell élvezni egy-egy reggeli kávét, vagy finom ebédet, ki kell kapcsolni az agyunkat a moziban és a randikon, el kell felejteni a Facebook-ot, míg szalonnát sütünk a családdal! Fesztiválozni, koncertezni, vagy színházba járni pedig végképp telefon nélkül kell!
Élvezzük hát a pillanatokat, mert az évek higgyétek el, szaladnak ám, mintha egy véget nem érő maratonon vennénk részt! Mi meg csak fáradunk és fáradunk, aztán időnként csak egy mogyorós csoki meg egy energiaszelet szed ki minket a pácból. 
Ezt a szeptembert szeretném eredményesen tölteni. Nem nézni a telefont, tudni nemet mondani, ha úgy tartja kedvem. Ígérem, egyszer megtanulok önzőnek lenni, és csak magamért csinálni dolgokat, mindenféle agyalás nélkül. Nem stresszelek majd, nem idegeskedem annyit, és nem fog felzaklatni, ha néhány nap magányra van szükségem.
Tegyél te is így! Idézd fel, milyen jó volt a többi emberrel és gyerekkel lenni a játszótéren, az óvoda udvarán, vagy az osztályteremben. Telefon nélkül...!
girl, school, and coffee kép