2017. augusztus 22., kedd

Nyúl meg őz

Valamikor ma hajnalban arra ébredtem, hogy sírok. Egyszer csak kinyitottam a szemem és éreztem, hogy a mellkasom majd átszakad. A rémálmokból gyakran nehéz kiszakadni. nekem is. Egyszerűen nem tudom, hol vagyok és miért. Fordulok egyik faltól a másikig, hogy találjak végre valami ismerőset, de a lakásnak ezt az egy szobáját, ahol alszunk, még mindig nem érzem a magaménak. Talán azért, mert csak aludni járunk oda, nappal bevetetlenül hever ott az ágynemű, fényt fest rá a Nap a redőny leengedett lécein keresztül. Végre találtam egy ismerőst. Téged. Megfogtam a kezed, és a vállamba töröltem a szemem. Egyre messzebb sodródtam az álomtól, miközben néztem ki a fejem felett a nyitott ablakon. Még nem hallottam a piaci árusok nyüzsgését, pedig már sötétben elkezdenek kipakolni az asztalokra.
Nem mertem megnézni, mennyi az idő, de még égett a lefekvéskor meggyújtott gyertya a tartójában. Szóval maximum két-három órát aludtam. Égett a szemem a fáradtságtól. Felmerült bennem mégis, hogy halkan kimászok az ágyból és átmegyek a másik szobába. Ha lett volna egy szál cigim, talán még azt is elszívom. Aztán mégis maradtam. Felkeltettelek téged, és engedtem, hogy megvigasztalj, miközben két mondat közben visszaaludtál.
Most így, napfényben idegennek hat az a félelem, amit éjjel éreztem. Mintha nem is engem ragadott volna meg. És ha kérdeznéd, nem is mesélném el most sem, olyan szörnyű volt. Talán túl sok Kinget olvastam már, megtöltette a fejem mindenfélével. Mégis ahogy ott feküdtem még néhány mozdulatlannak tűnő percig, eszembe jutott, hogy minden vágyam, hogy újra írjak. Nem tudom, hogyan kezdjek neki. Mint valami gyerekcipő, amibe hiába erőltetem, nem megy bele a lábam. Talán ez a tehetetlen frusztráltság az oka, hogy nem alszom jól. Egyik nap mozdul a másik után, gyakran a dátumot sem tudom. Néha egyedül vagyok, de nem sokszor. Lefoglalom magam.  Dolgozok, olvasok, sétálok. Minden napban megpróbálok helyet teremteni a tanulásnak meg az írásnak, de valahogy nem megy. Úgy érzem, mintha erőltetném csak a dolgot. Vagy mintha egy fájós fogat készülnék kihúzatni. Pedig pontosan tudom, hogy csak a kezdet nehéz. Az első lépések afelé, hogy visszatérjek magamhoz. A rosszul átaludt éjszakák ezek miatt a felismerések miatt olyan becsesek. Az, hogy már én nem én vagyok, napfényben nem olyan ijesztő. És jellememből fakadóan engem meg kell riasztani. Mint valami kibaszott nyulat, vagy egy őzet, ami az autó fényszórójába kerül.


2017. július 28., péntek

álmatlanság

Éjszakánként hosszú órákon át kint vagyok az erkélyen. Az utcai lámpák pontszerű fényei szentjánosbogarakként pettyezik az eget. Alattam az autók jönnek-mennek, néha megszakítja monoton zúgásukat egy régi, rozsdás busz zötykölődése. Éjfél után azonban már alig van mozgás. A levegő nyári éjjelek illatától lesz terhes és magában hordoz valami könnyed elektromosságot, amitől az embernek félrever a szíve. Jó eséllyel Kosztolányi is gyönyörűségét lelte benne, miközben kávé okozta álmatlanságával vívott csatát. Aztán fél négykor megérkeznek a piacra az első teherautók és ládaszámra kerül a földre barack meg málna. A negyedelt dinnyéket az asztalra teszik a munkások, hogy hamar fogyjanak. Ilyenkor felállok és egy félig vízzel teli befőttes üvegbe dobom a csontig égett cigicsikket. Sisteregve alszik ki a parázs. Észre sem vetem, hogy abba az egy szálba bele sem szívtam. Csak lélegzem be a mentolt ezzel a friss, hajnali levegővel és boldog vagyok. Sokszor nem is kell ennél több.


2017. július 25., kedd

Dunántúli királyleányka

Az ember lánya egyik pillanatban a szilvapálinkák hazájának lakosa, majd a másik pillanatban rántott sajtos cheeseburgert zabál egy utcafesztiválon 300 km-rel távolabb. Így lettem én a családom "Dunántúli királyleánykája". Bizony, akárcsak a félédes BB fehér a konyhapulton. Sokadik ezen a néven, de talán az egyetlen ilyen gyökerekkel. Az elmúlt heteket tiniként éltem át. Újra Tokio Hotel-t hallgattam, mert akárki akármit mond, még mindig imádom, és a fürdőkádban nézegettem a Pinterest csodáit. Valahogy a levegőváltozás visszafordított kicsit a régi önmagam felé, aki bágyatagon, álmodozva tudott ülni órákon át a szabad levegőn, miközben nem csinált semmit. Illetve csinált: fejben tervezte a könyveit szépen sorban. Egyiket a másik után.
A különbség az, hogy most már nyugodtan, bűntudat nélkül nyakalom be a királyleánykát a fürdőkádban ülve, miközben ízlelgetem, milyen is lenne újra megpróbálni könyvet írni. Talán végre be is fejezhetnék egyet. Az otthoni munka egyik óriási előnye, hogy a magam tempójában haladhatok és nem kell órákat unatkozva töltenem a számítógép előtt, hanem végezhetem a dolgom, és marad időm másra is. Mindig erre vágytam. Nem is értem azokat, akik ragaszkodnak a hivatalos értelemben vett munkahelyekhez. Hiszen ma, a huszonegyedik században nyakig ülve, már lehetőség van arra, hogy akár városokat áthidalva tudjanak emberek együtt dolgozni.
Azt hiszem kijelenthetem, hogy nekem jót tesz nem emberek között lenni. Egyszerűen jó érzés, hogy nem cseppenek bele idétlen vitákba és nézeteltérésekbe, nem kell magamra erőltetnem a kedvességet, ha az nem jön szívből és nem fontos, hogy már reggel nyolckor egy íróasztal fölé görnyedjek.
Nevezhettek bátran antiszociálisnak, mert egyszerűen már megszűntek azok az idők, amikor érdekeljen. Valahogy levedlettem azt a sok alaptalan komplexust, amit a kamaszkor hormonbombája robbantott rám. Még emlékszem, ahogy egy régi fotelben ülve a Viva elé voltam ragadva, és hogy alig vártam, hogy megkapjam másolt CD-n a kedvenc zenekarom új albumát. Most már letölthetem N-core-on. Ha-ha.
Kicsit hihetetlen még, hogy sínre került minden, amit L-lel elterveztünk. Most már egy tágas, napfényes lakásban élhetünk, ami zajos ugyan, de egyszerűen imádnivaló, elindulhat végre a Horgolmány, mint webshop, és mellé szuper munkám van, amiben rengeteg lehetőséget látok. Persze ne gondold, hogy nem maradtak félelmeim, hiszen minden nap van miért szorongani kicsit. De megfogadtam, mikor elköltöztünk, hogy feleslegesen nem fogok idegeskedni. Azt mondják, árt a szépségnek, hát miért kockáztatnék?
Van még fél pohár rizlingnapokon szerzett pohárnyi leánykám, azt hiszem azt most megiszom. És talán butítom magam egy epizód Family Guy-jal, vagy egyszerűen olvasok egy kis Harry Potter-t. Mondom, hogy "tiniskedek"!

2017. július 10., hétfő

Hello, Veszprém!

Most már meg kell tanulnom lelassítani. Mély levegőt venni, majd lassan kifújni, mint ahogyan a botcsinálta jógaoktató mutatja a videójában. Látnom kell a szépséget, amin mostanában mostanában mindig továbbléptem. Voltak fontosabb dolgok annál, mint hogy egyszerűen csak gyönyörködjek valamiben. És sok bennem ez a rengeteg görcs is, mint a megfelelni vágyás, meg hogy igazi felnőttnek nézzenek. Pedig még így is botladozom néha. Szó szerint, meg képletesen egyaránt.
Megtörtént ugyanis, hogy egy az egyben átbútoroztunk keletről nyugatra, az Alföldről a Dunántúlra. A sík szántóföldeket felváltották a lankák, a hegyek, a dombok, meg a fenyők. A szilvapálinka persze maradt, jó helye lett az új hűtőben is.
A megszokott tárgyaink már megtalálták a helyüket. Az újak még keresik ugyan, de türelmes vagyok. Élvezem, hogy végre itthonról dolgozhatok, de azért felmegy bennem a pumpa, mikor már a századik ember is azt kérdezi, nem félek-e attól, hogy nehezen fogok új ismerősöket találni magamnak.... Persze, hogy félek, de attól nem lesz jobb, ha folyton kérdezgetik. Légyszi, legalább ti ne tegyétek!
A költözéssel együtt elhatároztam, hogy leküzdöm az alaptalan félelmeimet. Köztük ezt is. Na meg azt, hogy teljesen egyedül fedezzek fel egy várost. Büszkén jelenthetem, hogy a hátamon egy hátitáskával nekiindultam a hétvégén a nagy Veszprémnek, bevettem néhány szűk utcáját, megmásztam a lépcsőit, meg fotóztam mindent, ami csak megtetszett. Furcsa, de jó érzés volt, mintha legalábbis egy óriási dolgot vittem volna végbe. Talán nekem az is volt...
Itt, a "királynék városában" valahogy az emberek is másak. Kevésbé idegesek, nem tolakodnak, mindenki mosolyog, és szépen köszön. L-lel rá kellett jönnünk, túl sok időt töltöttünk el a reformáció fellegvárában, és kezdtünk már mi magunk is elidegenedni. Nem mondom persze, hogy itt nincsenek bunkók... azok valahogy mindig kinőnek a földből, mint a gyomok...
Keresem még a helyem, és remélem, hogy nem csak amiatt van valami mélyen gyökerező jó érzésem, mert bízom abban, hogy nem hoztunk rossz döntést. Szeretném, hogy tényleg valami nagyszerű, csodálatos dolog küszöbén állunk, aminek a helyszíne immár a város, ami hét dombra épült.


2017. június 22., csütörtök

Költözünk!

Pontosan 10 nap múlva még a széljárás is jó eséllyel megváltozik körülöttem. Vasárnap érkezik egy bazi nagy teherautó, ahová addigra az újságpapírba és kartondobozva csomagolt életünket szépen, apránként bepakoljuk. A szomszédból majd biztos figyelni fogják, ki is megy el az Ibolya utcáról, és néhányan talán még azon is elgondolkodnak, hogy hová költözhetünk.
A félelem mellett most már azon veszem magam észre, hogy egyre izgatottabb vagyok, várom, hogy a futár meghozza a dobozakat, amik segítenek a költözésben, és boldog-boldogtalannak mesélnék a leendő lakásunkról meg arról, hogyan is szeretnék benne élni.
Néhány rossz dolog azonban történt az elmúlt két hétben, ami miatt nem vagyok felhőtlenül nyugodt. sőt. Mintha rossz lapjárásunk lett volna...
L.-nek és édesapámnak is balesete volt. Szerencsére mindenki jól van, de azóta minden éjszaka rosszat álmodok. Álmaimban rendszeresen vagyok kórházban, ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy letörik a fogam, ami nem jelenthet túl jót az Álmoskönyvben. Meg sem akarom inkább nézni... Mégis hiszek benne, hogy minden okkal történik, de nem gondolom, hogy a karmámat kellene megtisztítanom, mint ahogyan azt egy ismerősöm javasolta a minap...
Várom már, hogy dombok között legyünk, hogy otthonról dolgozhassak egy új munkahelynek, várom, hogy a hobbijaim kinőjék magukat, akárcsak a bazsalikom a meleg földből a cserépben. L. úgy viselkedik, mintha nem is lett volna agyrázkódása. Nem emlékszik rá, így nem is ijedt meg úgy, mint én... Most otthon van, pihen és gyógyul, de tűkön ül a költözés miatt. Szeretem, hogy ilyen szenvedéllyel beszél arról, mennyi jó változás is történhet velünk. Ezelőtt néhány hónappal ugyanis egyikünk sem gondolta volna, hogy lakásunk és munkánk is ilyen "könnyen" lesz. (bár az ébren töltött éjszakákat nem veszem ilyenkor számba inkább)
Mostanában csak dédelgetem magamban az álmaimat, az álmainkat. Szövögetem őket, ötletelek, mintha közben fejben egy nagy füzetbe jegyzetelnék. Várom a megfelelő pillanatot, amikor végre mindenbe belevághatok.
Elterveztem, hogy egy laptoppal a kezemben nekivágok majd a nyári délelőttöknek, hogy egy közeli kávézó teraszán, egy kávé mellett dolgozzak, mint egy jó csajos sorozatban... Aztán délben a közeli piacról, padlizsánt meg cukkinit fogok sütni, délután pedig várom haza L.-t, mint egy "jó feleség", hogy aztán együtt doglozhassunk tovább. Este majd egy dinnyés ízű vízipipa mellett kiülünk az erkélyre, bort iszunk és sajtot meg kolbászt eszünk közben, és megbeszéljük az élet nagy kérdéseit, mint ahogyan olyan sokszor megtesszük.
Néha bekapcsol nálam a védekező reflex és még neked sem mesélek ezekről. Néha annyira ridegnek érzem magam, hogy attól félek, nem látsz le teljesen hozzám, hogy mennyire is szeretlek. Védekezek ugyanis a hibák meg a kudarcok ellen, a keserű csalódástól pedig egyenesen irtózom. Ezért nagyobb a szám a kelleténél, és valószínűleg ezt a leendő szomszédok is hamar meg fogják tudni.
Féltem magamat. Téged. Magunkat. Ugyanakkor várom, hogy mit hoz az élet, mert most azt érzem, valami nagy dolognak a küszöbét fogjuk átlépni. Anya tegnap azt mondta, hogy mi együtt egyszer még sokra fogjuk vinni. Legyen igaza!


2017. június 1., csütörtök

Nők kontra férfiak

-"Tudod mi vagyok én neked baszd meg? Egy pénztárca!"- a harmadik emeleti szomszédunk, feleségéhez intézett kedves szavai egészen a bejáratig visszhangoztak, majd az egész lépcsőházban tőle zengtek az üres folyosók. Elsőre felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, és megdermedtem két lépcsőfok között. Feszülten figyeltem, hogy hallok-e még valamit, de már csak artikulálatlan szavak jutottak el hozzám.
Idebent, a kis, 28 négyzetméteres lakásunkban már volt időm elgondolkodni ezen a kirohanáson. Furcsa, hogy míg döngetjük a mellkasunka azért, hogy a férfiak és a nők egyenrangúak maradjanak és ugyanannyit dolgozzanak, sokan nem gondolkodnak el azon, mennyi mindent csinál még egy nő, miután egy fárasztó 8 órás munkanap után hazaér. Valószínűleg bevásárol, kitakarít, főz, mos, ellátja a gyereket és a háztartást, majd hazavárja a férjét. Miért csodálkozunk azon még mindig, hogy a temérdek munka utáni teendő kitenne még egy plusz műszakot, és a nők így majdnemhogy természetesnek vehetnék, hogy nem dolgoznak? Ehelyett két csoportra szakadtunk a saját nemünkön belül.
Itt vagyok én, aki imádná a háztartást vezetni, szépíteni az otthont, nevelni a gyereket, és ott vannak azok a nők, akik tűzön vízen át keresztül viszik, hogy a karrierjükben megvalósíthassák önmagukat. Mindkét út járható és jó, de miért dobáljuk meg egymás is? Miért nem elfogadott mindkettő? És miért vannak még mindig olyan férfiak, akik az egész utca tudtára akarják adni, hogy a szemükben a nő nem más, mint aki elkölti a pénzüket.
the stepford wives kép
L.-lel nagy szerencsém van. Amikor a tiszta lakásba hazaérek, és tudom, hogy a szabadnapja jó részét azzal töltötte, hogy levegye a vállamról a terhet, nem tudok elég hálás lenni. A köszönöm sajnos ide kevés, mert nem feltétlenül azért vagyok hálás, mert kitakarított, hanem azért, mert megérti, mennyi feladatom is van.
Beszélhetnénk itt feminizmusról, meg minden egyébről, pedig a képlet sokkal egyszerűbb, mint meztelenül tüntetni egy híd közepén. Nincs két egyforma nő. Van akit ez tesz boldoggá, van akit az. Persze a diszkriminálás ellen valószínűleg én is pucérkodnék, ha szükséges, tüntetnék, elmondanám, milyen is 24 évesen azt érezni: a vezető beosztású férfiak átnéznek rajtunk, mert el sem tudják képzelni, hogy két diplomával lehetnek saját, jó ötleteink, és talán még az ő cégüket is előre tudnánk mozdítani. Ehelyett megkérdezzük, hogy hozhatunk-e egy kávét, mert senki másnak nem jut eszébe, kiszellőztetünk, mert ezt is elfelejti mindenki, és búcsúzáskor szép napot kívánunk. A női gyengédséget nem lehet megtanulni, a férfiak másban erősek.
Az az emeleti szomszédunk is biztos kedves is tud lenni, elviszi a feleségét vacsorázni és megköszöni, ha kimossa a szennyesét. Talán még arra is büszke, ha a nejét előléptetik. Ma délután azonban, miközben a biciklimet raktam a tárolóba, én csak annyit hallottam az életükből, hogy a nő kutyába sincs nézve. Aztán most egy pohár bor mellett azt érzem, szívesen pofon vágnám az ilyen embereket, mert a felesége biztos vagyok benne, hogy most három emelettel feljebb hangtalanul sír a fürdőkádban, miközben a levendulás tusfürdője illata összekeveredik az otthona szagával.
bath, girl, and beautiful kép

2017. május 26., péntek

Várni

Hajnalban nézem a fürdőszobából beszűrődő fényt, és átfordulok feléd az ágyban. Hangosan horkolsz, én meg elgondolkodom rajta, hogy kicsit arrébb forgatlak. Meg is teszem, miután még néhány percig csak azt hallom. Reggel persze majd tagadni fogod, hogy horkolnál, de az a fontos, hogy Én tudom az igazat.
Néha még most is furcsa, hogy engem szeretsz. Mert mindenki azt mondja nekem, hogy milyen jóképű vagy, meg „szép” fiú. Én meg csak mosolygok, mert tudom, hogy tényleg így van. És büszke vagyok rá, mikor ott állsz a Nagytemplom előtt, és vársz a villamosmegállóban, napszemüveggel, borostával, fülhallgatóval.
Emlékszem, mikor sok sok hónappal ezelőtt még csak nézegettem a képeidet, és álmodoztam rólad, mint valami elcseszett tinilány. Aztán ott voltál mellettem, éreztem az illatod, megfoghattam a kezed. És mostanra hallgathatom minden reggel, ahogy békésen álmodsz. Jó ez a bizonyosság. Jó, hogy nem kell kételkednem magunkban. Jó, hogy együtt tervezzük az életünket, meg hogy segítesz amikor kell.
Félek, hogy lesz idő, mikor már nem lehetek önálló, és muszáj elfogadnom a felkínált támaszodat. Hiszen olyan régóta állok a saját lábamon, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell nem így élni. Újra tudom én majd azt tanulni? Hogy fogom bírni? Ez az a félelem, amit a nők túlzott nagy önállósága okoz. Tele vagyunk sztereotípiákkal azok felé, akik nem dolgoznak, és a párjaik tartják el, pedig sosem lehet tudni, kinek miért nem akad egy zsíros munka a horgára.
Félek tőle, hogy elveszettnek érzem majd magam. Amikor ezeket újra meg újra elmondom neked, megnyugtatsz, hogy ne féljek. Bízzak abban, hogy most egy jobb időszak jön, mert megérdemeljük. És én elhiszem neked. Csak ilyenkor, hajnalban félek kicsit. Mikor a város még csendes, de a madarak már csiripelnek, én éberen, nyitott szemekkel nézem magunkat, mintha kívülről szemlélném az egészet. A lakást, az utcát, a munkáinkat, az életünket. És végül mindig rájövök, hogy a sok nehézség ellenére boldogan élünk, boldogabban, mint sokan mások. És ezért hálát kell adnunk. Olyan sokat vártam erre. 
hands, black and white, and couple kép