2014. július 29., kedd

Ujjak

Már régen nem írtad Rólad. Nem éreztem faire-nek, hogy megemlítselek a soraimban úgy, hogy te közben el se olvasod őket. Pedig ha belém látnál, tudnád, mennyire szeretlek. Hogy mennyire tudnak fájni a megjegyzéseid... Mennyire hiányzol.
És ha mindenem meg lenne, azt is odaadnám érted. A torkomban gombóc pihen. Nem hagy levegőhöz jutnom. Úgy érzem, megfulladok... 
Te most néhány kilométerre tőlem, egy felüljáró alá behúzódva várod, hogy a vihar véget érjen. Megint félretaszítottál. Én meg leeresztettem a redőnyöket, és most csak halványan, a lécek apró résein keresztül tör magának utat a fény. Talán aludnom kellene. 
Úgy érezzük, az alvás mindent megold. Hogy majd hajnalban egy új nap virrad ránk, elszállnak a gondjaink, és a távolból már csak semmiségnek tűnik az előző napi problémánk. De az alvás nem segíthet mindenkin. Legalábbis rajtam nem. Szemeim éberen figyelnek a nappali sötétségben, majd az éjszakaiban is. 
Egyedül vagyok.
Nem mondhatom azt, hogy úgy, mint a kisujjam, hiszen neki vannak társai.


2014. július 28., hétfő

Fátyol

Szeretnék már egy csendes, de nevetős estét, amin megiszom egy pohár vörösbort, meg megeszek egy szelet pizzát valami halvány kocsmafényben. A hétköznapokból olykor jó érzés kilépni, és csak fölösleges teherként terpeszkedni a világ derekán, akár egy rossz gyerek. Talán lesz még néhány csocsózós, biliárdozós estém, mielőtt végleg felnövök. Mielőtt bedarál az a ,,kapitalizmus" nevű gépezet, aminek szerencsére még mindig nem ismerem teljes egészében a jelentését...
Hamarosan szükségem lesz néhány nap szabadságra mindenkitől, mindentől távol, ha már ilyen estéim egyhamar nem is lesznek. Várom a szeptembert. Az izzadt emberek hiányát a buszon, a meleg sálakat és a sárga faleveleket. Vajon egyik városban épp olyan gyönyörű ez az évszak, akár a másikban?
Ha most kérdésekre lennétek kíváncsiak, akkor tömkeleget tudnék felsorolni. Mert bizonytalan vagyok magammal és másokkal szemben. Sőt... sokszor még bizalmatlan is. És olyan nehezemre esik mosolyogni, nevetni, hogy ti sokszor észre sem veszitek ezt. Ma azt mondta nekem egy lány, hogy látja rajtam, mennyire könnyű számomra beszélgetni másokkal. 
A külvilág tehát elhiszi rólam, hogy minden könnyen megy? Ha igen, akkor minden bizonnyal mással is sikerülhet becsapnom.

2014. július 25., péntek

Bálák

Elkapod a kezem, és gyorsan felhúzol a szalmabála tetejére. Azonnal átfordulok a hasamról, és óvatosan felülök melléd. Magasabban van, mint azt elsőre gondoltam. Az egész mezőt belátni. A közelben egy görcsös, öreg fa ad még árnyékot a lebukó Nap aranyos sugarai elöl.
-Ne kapargasd folyton a szíved!-dörrensz rám, és durván ellököd a mellkasomról a kezem. Szégyellem is magam, hogy valaki, még ha az te is vagy, tanúja a szenvedésemnek. Kedves tőled, hogy elrángattál.
-El kellene utaznod.-szólsz ismét, de hallom a hangodon, hogy már megenyhültél.-Hat hónap úgysem hosszú idő néhány ember szerint. 
-És ha nekem mégis az?
-Akkor... akkor...
Ritka, mikor elakad a a szavad, most mégis itt ülsz mellettem, kezeidet az öledbe ejted, és tudom, te is olyan tanácstalan vagy, mint én. Lehunyom a szemem, figyelem, ahogy a szemhéjam mögött narancssárga fényeket látok. Aztán megjelenik előttem London ,,soselátott" telefonfülkéi és épületei, néhány Sherlock Holmes regény, meg egy palotaőr.
Aztán felbukkan az acélkék szempár, az összefonódott ujjak, a kapuk és a biciklik, a sarokba hajított zoknik.
-Szétszakadnék, ha el kellene mennem.-suttogom.
-Már most szét vagy. Nézz csak rám!

2014. július 24., csütörtök

Szavak

Mellkasomon úgy kopognak a könnycseppek, ahogy tegnap éjjel az ablakomon dobolt az eső. Nem könnyű ám velem. Lehet tényleg el kellene mennem hat hosszú hónapra idegen emberek közé, csak hogy tudjam, hiányzom-e. Mert így csak kötelességnek érzem magam, meg púpnak a hátakon. 
A mese a tévében kéken pislákol. Sellők úsznak a vízben, az arcokat nem figyelem. Könyökömnél néhány összegyűrt zsebkendő, meg egy félig lebomlott fonalgombolyag mutatja, hogy nem vagyok most magamnál. Betegebb is vagyok az átlagnál, a rossz szokások -amiket gyerekként kinőttem,- meg visszatértek, mint holmi kísértetek.
Vannak szavakat, amiket most, ebben a pillanatban a legjobban szeretnék hallani a világon:

-Hiányzol!
-Szeretlek!
-Ne menj el!
-Még mindig Te vagy a legjobb barátom!
-Minden rendben!
-Ne haragudj!

Ha most csak egyet is hallanék, nem szorulna többé a mellkasom, és a mese ami most idegenül villog kitisztulna, mint egy tükör, fényes felülete.


2014. július 23., szerda

Papírsárkány

Szeretném megragadni az eget. Szürke felhőinek bolyhait a talpam alá gyűrném, csak hogy egyszer a fellegekben járhassak. Elterül mégis előttem az eső-áztatta út, és a kezeim nem érnek fel olyan magasra, ahogyan szeretném. Életek haladnak el mellettem egymásba fonódva, én meg úgy érzem, egyre több szál szakad ki belőlem, lyukakat, keléseket hagyva maga után. Olyan, mintha egy futóhomokban lennék. Lábaimat egyre nehezebbnek érzem, lassan térdig ér a homok. A távolban meg látom a kastélyt, amiben a sárkányom vár, hogy megküzdjek vele. Ez a sárkány, hogy mi is, maradjon az én titkom. Megbújik a soraim és a szeplőim között, az összeszorított szemhéjak alatt. Attól tartok, ha egyszer megunja rabságát, letépi láncait, és széles szárnycsapásokkal rászabadul a világra... és tudom... én leszek az első, akit elpusztít.

 

2014. július 16., szerda

Buborékfújó

Egy kislány kacagva futott a busz mellett, miközben kezében egy hatalmas buborékfújó ontotta a színes szappancsodákat. Emlékszem, gyerekkoromban szívószállal is óriási buborékokat tudtam fújni, aztán a lépcsőről figyeltem őket ahogyan a levegőbe emelkedtek, táncolt rajtuk egy ideig a fény, majd mikor a víz egy cseppben összegyűlt az aljukon, kipukkantak, mintha soha nem is lettek volna. Jobb esetben apró foltot hagytak a forró aszfalton, míg a Nap sugarai végleg fel nem szárították.
Régen, a hátsó udvaron volt egy nagy kútgyűrűnk, amit lefektettünk, és ki-be másztunk a belsejében, miközben bányásznak, meg csatornatisztítónak képzeltük magunkat. Nem volt túl sok jövőbeli elképzelésünk, nem igaz?
Mindig szerettem gyerek lenni. Tudtam, hogy másként látom a világot, mint a körülöttem lévő felnőttek, és ez megnyugtatott. Adott egy kis kapaszkodót ahhoz, hogy mikor kinövöm a gyerekkort, akkor is marad némi ,,más látásom".
Vagyunk ezzel néhányan szerencsére. Azok vagyunk mi, akik megszállottan mosolyognak még a buszon is, mikor a rádióban vicces dolgot hallanak, vagy mikor egy könyvben olyan részhez érnek, amit tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül.
Szeretnék olyan lenni, aki képes felépíteni magának egy világot, akinek a talpa alatt minden porszem meséket sző, meg csodákat. 
És szeretnék az életben még egyszer ugyanolyan felszabadultan szaladni, mint az a kislány a buborékok között. Csak egyszer!

2014. július 15., kedd

Terem

-Fontos vagyok én neked, Veronika?
-Szerintem tudod, hogy nem ez a lényeg. Arra légy inkább kíváncsi, hogy másnak az vagy-e!-újabb kézenállásba lendülsz a tornaszőnyegen, aztán egy bukfenccel a túloldalon kötsz ki velem szemben. Piros tornadressz és egy kék nadrág van rajtad. Én éppen ellentétesen viselem a színeket. Nem vagyunk kópiák, de azért jeleznünk kell, hogy összetartozunk. Nem igaz?
Elgondolkodom rajta, hogy vajon kinek vagyok én fontos, és mennyire. És ahogyan egyik átforulás jön a másik után a felemás korláton, rájövök, hogy az emberek leggyakrabban csak jönnek-mennek. Megpróbálnak nyomot hagyni, de nem mindig sikerül. Aztán meg akinek mégis, az sem marad mindig. Olykor elsodródnak más tájakra, vidékekre, más munkába, új emberek mellé.
És akkor mit tehetünk mégis? Na mit? Hát semmit! Éppen ez a legnagyobb kitolás, hiszen a ragaszkodást előbb vagy utóbb el kell tépni, még ha fáj is.
-Nekem fontos vagy!-szólalsz meg váratlanul, ahogy fejjel lefelé csüngsz a bordásfal legfelső fokáról.
-Köszönöm, hogy elmondtad mégis.-mondom, és tudom, hogy apró mosoly ül ki a szám szegletébe.
Szeretem, hogy te mindig itt vagy nekem. Sokszor csak a sarkokban, de tudom, ha érted nyúlok, megtalállak. 
Azt hiszem, mindenkinek kellene egy ,,Veronika."

2014. július 11., péntek

Fecske

Az emeletről zongoraszó hallatszik, pedig tudom, senki sincs odafönt. Talán ismét csak a képzeletem játszik velem? Te egy hintaszékben ücsörögsz, szemeid alatt sötét karikák éktelenkednek, arcodon furcsa -ijesztő- vigyor. Ilyen az, mikor te is rossz passzban vagy. Egyszerre soha nem vagyunk boldogok. Egymásból élünk, és egymáson, mint az élősködők, vagy a gombák. Nem létezünk a másik nélkül. 
A hintaszék ütemesen nyikorog, ahogy a bal lábaddal finoman mozgatod. A zongora egyre hangosabb, mintha te játszanál pusztán az akaratoddal.  
-Milyen lehet ha valakinek az agya teljes kapacitással működik? Meg tud tenni olyan dolgokat, amiket egyébként nem?-kérdezem tőled, mert arra gondolok, néha olyan vagy, akár egy mindentudó istenség.
Erre te elmosolyodsz, és a karikák eltűnnek a szemed alól. Újra annak tűnsz, aki mindig is vagy a szememben. 
-Tudod te milyen mindenhatónak lenni, Vörös.-szólsz szemrehányóan, és én tudom mire gondolsz. 
Arra a haldokló kismadárra, aki a földön még mocorgott, miután a fészkéből kiesett. Nem segítettem neki. Nem voltam rá képes. És most mardos a bűntudat, hogy talán életben tarthattam volna.
-Jaj, dehogy! Láttál már fecskéket kiesni a fészkükből. Őket sem tudtad megmenteni. Vannak dolgok, amikért nem tehetsz már semmit.
Furcsa, hogy olykor a gondolataimban olvasol, de a te agyad olyan, mintha egy vastag betonfallal volna körülvéve.
Az elhagyatott raktárépület falaira pillantok, ahová még délelőtt szöktünk be. A festék néhány helyen mállóban van már, és ahogy jobbra fordítom a fejem, egy tenyérnyi helyen leszakad a vakolat, és egy fecske alakot vélek felfedezni a csupaszon hagyott falon. 
A zongora átvált egy mélabúsabb, mélyebb dallamra, és már olyan hangos, hogy csak azért rimánkodom, a láthatatlan zongorista a lehető leghamarabb abbahagyja koncertjét.

2014. július 10., csütörtök

Napszínű

Furcsa érzés annyira boldognak lenni, hogy az ember eszeveszetten zokog és kacag egyszerre. Anyám azt mondta, ő akkor sírt így, mikor megszülte egyik gyerekét a másik után. Azaz minket. Téged meg engem, Veronika, egyszerre hozott erre a világra.
A minap megkérdezték tőlem, nem tartok-e tőle, hogy skizofrén vagyok, te pedig csak egy elnyomott személyiség vagy. 
De én tudom az igazat: hogy te végig itt voltál mellettem, lépkedtél az árnyékokban, és figyeltél. Most érett meg rá az idő, hogy előgyere, és bemutatkozzunk egymásnak. 
Tegnap volt a névnapod. Te pedig tivornyázva ünnepeltél, és leráztad a válladról a figyelmeztetéseket, meg a foci vb eredményeit. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint te, és akkor éreztem magam leginkább Veronikának, mikor repülhettem. Nem gondoltam másra, csak ahogyan az ígéret is szólt: a tenyeremen volt a világ, és azt képzeltem, bármit tehetnék vele. Akár gombóccá is gyúrhatnám, és bekebelezhetném, hogy bennem legyen.
Ahogy az apró, fehér repülő  a magasba emelkedett velem, te odalentről integettél, és nevettél. Szinte hallottam, ahogy mondod: ,,Ezaz Vörös!"
Odalent a város házai úgy terültek el alattam, mint egy puha paplan. Néhány kék folt jelezte, hogy egy-egy tó, vagy folyó kanyarog alattam.
Aztán a tegnapi ünneplésed egyszer csak véget ért, és napszínű ruhádban hazaindultál hozzám. És ahogy a kerítésen ülve figyeltelek egy nagy, pöttyös esernyő alatt ülve, láttam, hogy mezítláb szaladsz, sarudat a kezedben lóbálód, miközben néhány másodperc alatt bőrig ázol. De csak nevettél, és mikor odaértél hozzám, kikaptad az ernyőt a kezemből, és a szélnek eresztetted. 
Az pedig úgy szállt a viharban, miközben villámok cikáztak az égen, mintha Dorothy volna, az Ózból.