Egy kislány kacagva futott a busz mellett, miközben kezében egy hatalmas buborékfújó ontotta a színes szappancsodákat. Emlékszem, gyerekkoromban szívószállal is óriási buborékokat tudtam fújni, aztán a lépcsőről figyeltem őket ahogyan a levegőbe emelkedtek, táncolt rajtuk egy ideig a fény, majd mikor a víz egy cseppben összegyűlt az aljukon, kipukkantak, mintha soha nem is lettek volna. Jobb esetben apró foltot hagytak a forró aszfalton, míg a Nap sugarai végleg fel nem szárították.
Régen, a hátsó udvaron volt egy nagy kútgyűrűnk, amit lefektettünk, és ki-be másztunk a belsejében, miközben bányásznak, meg csatornatisztítónak képzeltük magunkat. Nem volt túl sok jövőbeli elképzelésünk, nem igaz?
Mindig szerettem gyerek lenni. Tudtam, hogy másként látom a világot, mint a körülöttem lévő felnőttek, és ez megnyugtatott. Adott egy kis kapaszkodót ahhoz, hogy mikor kinövöm a gyerekkort, akkor is marad némi ,,más látásom".
Vagyunk ezzel néhányan szerencsére. Azok vagyunk mi, akik megszállottan mosolyognak még a buszon is, mikor a rádióban vicces dolgot hallanak, vagy mikor egy könyvben olyan részhez érnek, amit tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül.
Szeretnék olyan lenni, aki képes felépíteni magának egy világot, akinek a talpa alatt minden porszem meséket sző, meg csodákat.
És szeretnék az életben még egyszer ugyanolyan felszabadultan szaladni, mint az a kislány a buborékok között. Csak egyszer!
