2013. január 31., csütörtök

Definiálhatatlan fogalom

Nehéz olyan erősnek maradni mindig, mint amilyen mutatod magad. Nehéz összeszedetten, mindenféle panasz és zokszó nélkül bírni a mindennapokat. Terhes dolog mosolyogni, nevetni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig belül összeszorul benned valami. Görcsbe rándul és nem enged. minduntalan előtör, akkor, mikor már alig tudod tartani magad előtt a pajzsodat.
Fura ez.
Nehéz.
Keserű.
Bonyolult.

Felcsapott bennem a szeretetéhség. A vágy az ölelés után, ujjak cirógatása után. Már az is ad egy kis boldogságparazsat, ha szép szót kapok. Ha gondolnak rám, beszélnek hozzám. Nem vágyom sokra. Nem vagyok nagyravágyó, telhetetlen, nehéz eset. Csak nem tudok egyedül boldogulni.

Fura egy dolog a magány.
A fogalom persze tisztázott. Enciklopédiák ezrei írták már le, mi is az. Pedig nem lehet definiálni, nincsenek rá szavak. Nem lehet leírni, milyen az, mikor tömegben sincs semmid, és senkid. Hogy emberek százainak zsivajában is egyedül érzed magad, és nem találod a helyed. Ki nem érzett már ilyet?
Azt hiszem, elkapott egy érzés, hogy más életét jobban szeretném, mint a sajátomat. Bárkiét. Mindegy, csak ezt a használatlanságot, ne érezném. Ezt a feleslegességet, ezt a fojtogató félelmet az egyedülléttől. Csak boldog akarok lenni, akit nem érdekel semmi, egy Senki, aki mosolyog, mert jól esik, akinek nem kell magyarázkodni, akinek elég a semmi, aki nem akar építeni. Csak ember akarok lenni. önző, tékozló,kárörvendő, egyedül boldoguló.  Mindegy, csak ne az, akit a nevem takar.

,,Vak akarok lenni ízt és szagot nem ismerő
Érzéketlen néma erdőkerülő

Olajos tó vagyok korom rokkant ideálja"
Az nem igazi tündérmese, amiben részeg a herceg, a királykisasszony meg ronda. Sokan el vannak tévedve, hogy mi is kell egy nőnek. Hogy mi is a romantika. Az biztos nem, hogy ,,Nice shoes... wanna fuck?!" Ugyan, kérem.. -.- Nincs nő, aki nem vágyik a gyengédségre, vagy a törődésre. Olyan nem létezik, aki csak a rossz fiús durvaságot, a nemtörődömséget vagy a ,,leszarom" hozzáállást szereti. Nem. A képlet egyszerű. Minden nő ugyanolyan. Ugyanarra vágyik. A lányregények nem hiába voltak népszerűek.



2013. január 24., csütörtök

Kávé-íz csöpögő reggeleken

Talán tényleg igaz, hogy a reggelek tele vannak lehetőséggel. Az agyad pörögni kezd, mit kezdj az új nappal, miközben a kávé keserű íze tölti meg a torkodat, ujjaid között lassan hamuvá válik a cigaretta. Térdeden az aktuális könyv vagy tanulnivaló...
Visszaemlékszel, hogy mikor még gyerek voltál, a nagyinál kanalazva ittad a tejes-kávét. Aztán az évek során a tej is egyre kisebb arányban került bele a fekete koffein-löketbe. Sokszor pedig már nem is csak azért iszod, hogy túl éld a fáradt órákat, hanem csak a hangulat kedvéért. Hogy kiállhatsz valamilyen indokkal a lépcsőre vagy egy parkolóba, miközben a csésze melegíti csupasz ujjaidat. Ilyenkor lehet megejteni a legjobb beszélgetéseket.

Mit is csináljak?
Olyan rövid az a 24 óra. Alig lehet kezdeni valamit vele. Jobb lenne, ha nem lenne szükségünk az alvásra, hiszen annyi értékes dolgot kihagyunk miatta: a felkelő Nap narancsos fényét a havon, az olvadás hangos csepegését a lyukas ereszből, a csendet, amiben napközben nem lehet részünk.
A kávéd lassan elfogyott, csak valami sötét maszatot hagyott a fehér csésze alján, de az ízét még tisztán érzed a nyelveden. A cigarettád elnyomva hever a hamutálban a többi ,,halott" között.
A reggel is lassan délbe fordul ahogy az ablak előtt ülsz, de szereted. Mert tudod, hogy érdemes élni akkor is ha nehéz, ha mögötted fekszik egy kikövezett út, az elejét már nem is látod, és előtted csak akadályok vannak, kavicsok meg sóder. Nagy munka áll előtted. A te feladatod, hogy építsd tovább az utat. Még ha nem látod értelmét, akkor is. Mert ezért élsz, ezért vallod magad embernek. És a reggelek mindig új kihívást, nehézséget, örömet okoznak.
Csak fogadd tárt karokkal, ne rázd le magadról, mint valami ócska terhet, mert egyedül így élheted túl...

2013. január 21., hétfő

dadogás

Érzem a hangodon, látom, ahogy szemed acélos színnel záródik be előttem. Nem tudsz mit kezdeni velem... Én pedig mondom és mondom a magamét, mintha nem lehetne elzárni bennem a szavakat, aztán jön az önutálat, meg a bűntudat. Már nagyon profi vagyok benne. Igazi kiképzett... Sajnálom, hogy képtelen vagyok a változásra, hogy túl erőszakosan akarom a dolgokat a jó irányba vinni. Talán ezúttal hagyom neked hogy eltéríts, hagyom, hogy elvarázsolj... Nincs már erőm akaratosnak lenni. Fáradt vagyok. Kimerült, és talán még keserű is. Az a fajta, amit csak idős korban lenne szabad érezni. Nem akarom, hogy tudd, mennyire nem tudok nélküled élni, mégis elmondom. Mert úgy vélem, jogod van tudni, mekkora hatalommal bírsz felettem. Nem tudom magam összeszedni nélküled. Túl keserves számomra a kapálózás. Nem értem mi vagyok, hogy ki ez a lány, aki visszanéz rám a tükörből. Túl kicsinek érzem magam. Elhanyagolható résznek a Föld golyón.
Szeretem azt a két mandarint az asztalomon, amiből egy a tiéd, mert tudom, hogy szereted. De talán meg kellene ennem, mert mire a kezedbe veszed, már lehet fonnyadt lesz, és kevésbé lédús. Csupán könyörületességből nyomnám le a torkomon, hogy ne ,,szenvedjen". Talán még a gyomromat is rávenném, hogy csendben fogadja magába. Ez most nem  Babrik-féle boldogság-mandarin. Nem. Szó sincs róla. Még csak nem is hasonlít az én nyomorúságosan tartogatott gyümölcseimre.
Túl zavart vagyok. A gondolataim csaponganak össze-vissza, és most először érzem... Jobb lesz csendben maradni...


2013. január 20., vasárnap

Fantazmagória

Minden áldott alkalommal, mikor egy könyv végére érek, fájó dolog visszacsöppenni a valóságba. Tulajdonképpen széttépem a szavak által felépített világomat. Érzek egyfajta feszültséget, mintha elvesztettem volna valamit, mintha életekből lennék ezentúl kizárva.

Pedig ezek csak történetek... Kitalált fantazmagóriák, elmeszülemények... Csupa hamis, talmi dolog. Mi azonban érzünk egyfajta késztetést, hogy alakítsuk az életünket.
Egy ideig ilyenkor mindig elveszettnek érzem magam. Kóválygok a házban, gondolkodom az olvasottakon, átrágom magam minden történetbeli mozzanaton. Aztán akarok valamiféle kárpótlást. Újabb könyvet olvasni, vagy elérni valami igazán ,,regénybe-illőt". Az inspiráció fontos egy ,,írónövendéknek". Talán még pozitívum is, hogy nem szívlelem elválasztani a fantázia-világot a valóságostól.
De mégis mit tehetnék?
Elvarázsol az egész, széttép, megrág, kiköp, vagy elnyel. Minden pozitív. Nem lehet azt mondani, hogy nem. Ad egyfajta teljességet, amivel viszonylag nehéz gyorsan megbirkózni. Már most azon kattog az agyam, mi legyen a következő... Pedig még fél órája sincs, hogy az utolsó oldalt is ,,megismertem".
Ilyenkor feltámad bennem a vágy, hogy valami olyat alkossak, ami okoz effajta katarzist. Ami képes megszüntetni a világot, majd tégláról téglára húzni fel egy tökéleteset...

,,Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet."
(George R. R. Martin)

2013. január 16., szerda

Szívszalon

Be akarom zárni a szívszalont. A kulcsot elrakni, lenyelni, vagy tudom is én... Úgysem lesz rá szükség. Az utóbbi időben úgyis csak átjáró ház volt. Az emberek jöttek-mentek, iszogattak, nevettek, panaszkodtak a csaposnak, majd nemes egyszerűséggel távoztak... Talán nem is emlékeznek a helyre. Sem a tulajdonosára...
Egyet sajnálok... Hogy ha nem lesz használva, el fogja lepni a rozsda, a pókháló és dohos szag... De már így sem vagyok képes fent tartani. Túl sok a vér, amit az ereimbe pumpál, túl gyorsan ver, ha az ismerős arcot meglátja, túl keserű az egész procedúra. A tulajdonos fáradt... Unott.. Megkeseredett... A kulcs fordul a zárban, az ablakokon össze vannak húzva a függönyök...
Belépés, csak saját felelősségre...

Építs újat egy roncsból. Valami édeset és kedveset. 

2013. január 15., kedd

.csonk.

Néha talán úgy érzed, a szeretetéhség csak, ami benned van. Mintha újra és újra hagynád magad megnyúzni, majd besóznád a sebeket, hogy emlékeztessen, kinek kellene lenned. ÉRZÉKETLENNEK. Aztán felégetve mindent magad körül, feltűnik, hogy nem jó ez sehogy. Hogy ez a telhetetlenség úgyis visszatér, mint egy rosszul beprogramozott periódus, hisz mindig más időpontokban jelentkezik. És csak annyit tehetsz, hogy elfogadod... Vagy talán mégsem...
Sokszor eljátszol a gondolattal, milyen lehet taktikusnak, kiszámíthatatlannak, felelőtlennek lenni... Irigykedés nélkül nézni másokra, és büszkének lenni arra, amilyen vagy. Mindig érzel valami rohadt hibát, amitől átkozottul dühös leszel. Volt már, hogy tudtad, mit rontasz el, de sehogyan sem tudtad kijavítani? Hogy az, amiben hiszel, az ott van előtted, mégsem érnek el addig az ujjaid?
Talán te is vakvágányra tévedtél akkor, és mivel nem hagytál magad mögött morzsákat, újra meg újra rovod a köröket, ismétlődnek a helyszínek, az emberek, a szavak és a gondolatok... Nem látod benne a kiutat, pedig ott van valahol... Mégis merre kellene keresned? Az egész irracionális, szinte szürrealisztikus. Az összes érzéked kiélesedik, intenzívebben ér minden inger.
A gyertya az asztalodon, mutatja, hogy attól, hogy nem ismered, miben kellene változnod, az idő vészesen fogy. Már csak a csonk ég, de az is megállíthatatlanul. Elveszi tőled a lehetőséget arra, hogy hogy kinyisd a szemed.
Csak egy picit kellene távolabb látnod az orrodtól, hogy lásd, Te magad vagy az akadály, ami falként tornyosul eléd...


ui.: Talán olyan ez az egész, mint egy elcseszett önsegítő könyv... -.-"

2013. január 13., vasárnap

Rendőrségi szalag, szocializáció

Néha úgy érzem, van körülöttem valami burok,amit nem akarnak áthatolni az emberek. Mintha félnének, hogy túl vastag annak ellenére is, hogy átlátni rajta. Nem tudják, hogy vékony, akár a pókháló... vagy a legfinomabb selyem. Attól félnek, visszapattannak a légteremből, vagy kitaszítom őket. Nem vagyok az az ,,elsőre kedves-típus". Vagyis nem tűnök annak. Azonban nem látjátok a felszín alatt botladozó, lehorzsolt lelket, ami hálás a legapróbb simogatásért, aki feltétel nélkül tud szeretni, még ha néha makacs és akaratos módon is.
Olykor úgy érzem, én sem akarom átszakítani ezt a burkot, mert meleg, és biztonságos, mint amilyen az anyaméh lehetett hajdanán, mikor az élet még csak kezdetleges idézet volt számomra. Két vessző alul, és talán néhány betű folytatásként...
A rosszabb napokon megerősítem a ,,falat". Újabb és újabb réteget húzok fel magam köré, áthúzom sárga rendőrségi szalaggal az egészet, és kirakom a ,,Ne zavarjatok!" táblát. Talán nem teszem helyesen. Mostanában ugyanis mindenkitől azt hallom, hogy az emberi kapcsolatokon múlik az elkövetkező néhány évem. Akkor én most mihez kezdjek? Kezdjek el barátkozni? Az szociálisan kimaradt az éltemből, úgy vélem. Kezdjem elölről tanulni az egész fel a fejjel baromságot, meg a kedveskedő behízelgést? Nem igazán akarja bevenni a gyomrom, az a helyzet.
Ugyanis miért ne történne megint az, ami már megszokottnak kellene számítson? Hogy megkedvelem az embereket, időről időre talán még a ragaszkodás jele is felmerül, aztán elfelejtenek. Mintha meguntak volna és betettek volna a Toy Story-s Buzz mellé egy nagy ládába. Aztán majd később, mikor unatkoznak, mikor majd nem lesz kivel beszélni a gondokról, akkor előkotornak pormacskásan, meg penészesen. Köszönöm, én ebből nem kérek!
Voltam már elégszer a ,,lelki szemetesláda" kategóriának a képviselője.
Most pihentetem ezt a újraindító programot magamban, és nem engedek be csak néhány olyan embert, aki arra érdemes: azt aki imádja Los Angeles-t, aki még a legrosszabb kávét is gond nélkül megissza, aki azt mondja, ne költsek albérletre és az asztalon rám néző aranyhalam tulajdonosát.
 A burkom burgundi-vörös, padlója cseresznye-barna, a könyvek tornyokban állnak mindenhol.
Nem érzek késztetést, hogy letépjem a sárga figyelmeztető szalagot, és megnyissam magam előttetek...

2013. január 12., szombat

A féltékenység ribancos sarkai

A féltékenység nem csak a szerelemről szól. Szól az irigységről, arról, hogy féltékeny vagy más sikerére, külsejére, életére.
Számtalan tévedés felfedezhető abban a kifejezésben, hogy a féltékenység egy zöld szemű szörny. Valamint az ezzel való gondolkodásban is egyaránt.
Első meglátás, hogy egyáltalán nem szörnyeteg. Inkább egy dögös, húszas évei elején járó tökéletes nőalaknak tudom elképzelni. A szemei a zöld megfoghatatlan árnyalatában pompáznak, mikor a tükörben visszanéz magára. Lakása a fejedben van. Tágas, világra néző kilátással. Ribancos tűsarkújával az agyad padlószőnyegén kopog, koponyád falait előszeretettel szántja fel körmeivel. Az a fajta rohadt kurva típus lehet, akit csak utálni lehet. Aki tudja magáról, hogy mit ér, és ki is használja azt.
Nagy, fehér táblájára újra meg újra javított változatban felvázolja féltékenységed okát, hogy miért is ,,dolgozik" Ő, most éppen a fejedben. Hobbija, hogy megtéveszt téged, becsap, félrevezet, veszekedésre késztet. És ha sikerrel jár, ő élvezettel ücsörög közben kényelmes bőrfoteljében, miközben újabb színnel festi át körmeit.
Szereti a tequilát, akkor elfelejti, hogy éppen munkában kellene lennie, ezért fojtod te és a többiek is gyakran alkoholba a bánatodat.
A féltékenység alkalmazottja, csak belülről rohad. Lelke nincs, veled ellentétben, mégis hallgatsz rá, elhiszed, amit mély hangján hipnotikusan duruzsol. Van, mikor megkegyelmez, csak egészséges állapotban tartja a féltékenységedet, de a rossz napjain... hááát... akkor rúzsozott szája torz mosolyra húzódik, miközben élvezkedik, te mit teszel az ő hatására. Egy dologgal lehet elhallgattatni. Ha beszélsz... Ha elmondod mi bánt, mi zajlik le odabent éppen, így nincs semmiféle alattomos, kiaknázatlan fegyvere.
Ugyanolyan kurva, mint a boldogság. Csak azzal ellentétben, ez nem kecsegtet. Ez képes felszaggatni a gennyező sebeket, felvágni és kifakasztani a fekélyeket újra és újra, hogy általában téves következtetéseket vonj le.
A féltékenység nem csak a szerelemről szól. Szól az irigységről, arról, hogy féltékeny vagy más sikerére, külsejére, életére. ű

És valljuk be... melyikünk fejében nem lakik egy ilyen ,,albérlő"?

2013. január 10., csütörtök

Amit nem szeretek...

Amit nem szeretek:
-Hogy káromkodok
-Hogy gyakran sírok akkor is, ha csak dühös vagyok
-Hogy néha ok nélkül nyafogok
-Hogy sokszor túlagyalok dolgokat
-Hogy akkor is hibásnak érzem magam, mikor nem kellene
-Hogy nem tudok a sarkamra állni
-Hogy nem vagyok láthatatlan
-Hogy többre becsülöm a szeretetet, meg a kedvességet, mint bármi mást a világon
-Hogy nem vagyok elég kitartó
-Hogy túl sok bennem a fantázia meg a vágyakozás
-Hogy nem szeretem a végeket, sem az ismeretlent
-Hogy félek egyedül menni bárhová
-Hogy nem vagyok elég fontos
-Hogy nem tudom magam azzá tenni
-Hogy gyakran vagyok szomorú
-Hogy megtalálom a legrosszabb könyveket és filmeket
-Hogy nem tudok az emberek szemébe nézni
-Hogy lehajtom a fejem az utcán, hiába próbálom az ellenkezőjét
-Hogy vannak helyzetek, mikor nem tudom magam megértetni
-Hogy nem barátkozom könnyen
-Hogy sorban elpártoltak tőlem az emberek, és elő akarnak venni, mikor nincs más
-Hogy kiabálás után mindig bűntudatom van
-Hogy veszekedés után gyűlölök elaludni, mert attól félek, valamelyikünk többé nem ébred fel
-Hogy összeugrik a gyomrom, ha stresszhelyzetben vagyok
-Hogy reménytelenül romantikus vagyok
-Hogy hajlamos vagyok megváltozni a környezetem miatt
-Hogy ez a lista lassan hosszabb, mint a korábbi... amit szeretek...


2013. január 9., szerda

Hordalék és cukrászda

Voltaképpen sajnálom, hogy nem vasakarattal, meg ellenállhatatlan külsővel jöttem a világra. Az erős akarat azt tenné, hogy nem emésztgetem magam a dolgok miatt, nem boncolgatom ízekre azt, amit az élet koncként dob elém. De mivel gyenge akarattal, sőt talán még manipulálhatósággal is áldott meg a drága jó Tündérkeresztanya, most kicsit magam alatt vagyok, és bágyadtan nézem a bordó körmöket, amiket olyan nagy gonddal és odafigyeléssel festettem néhány órája...
A tervek sosem jók. Azokat mindig keresztülhúzza valami, vagy valaki. Ezért nem lenne szabad előre tervezgetni. Csak hagyni a dolgokat hömpölyögni a maga útján, hagyni, hogy elmosson minden gátat, hogy később hordalékként rakhassam magam mellé. Túl sokat gondolkodom. Ezért szeretek fáradt lenni. Mostanában nem vagyok az, csak hamar álmosodom, de az igazság az, hogy ha lenne jobb dolgom, akkor beérném a napi 5-6 órás alvásokkal is.

Mostanában motoszkál bennem, hogy be kellene iratkozni egy cukrász tanfolyamra. Szeretnék olyan apró marcipánfigurákat, meg díszes, fodros süteményeket készíteni. Azt hiszem, elégedett lennék az életemmel, ha lenne egy jól menő cukrászdám. Nem az a fajta, amibe a sarkon néha néha belebotlik az ember. Hanem az a fajta, amiben egész nap zsonganak az emberek, ahol a süteményekre alkotásként gondolnak.

Talán mindig is túl magasra ettem a lécet magammal szemben. A legtöbb dologgal nem vagyok elégedett, amit csinálok. Ezt hívnák maximalizmusnak? Nem is tudom..
Ha nem élném meg a saját életem, csak kívülről figyelném, akkor nem érteném a hangulatváltozásaimat. Tegnap még olyan jó kedvem volt. Egész nap csillagszemű voltam, még a vizsgám is viszonylag jól sikerült a végén, jó filmeket néztem, megnyertem egy könyvet. Aztán most meg lehangolt lettem. Az okokat mindig tudom. Aki azt mondja, nem tudja, miért szomorú, miért van rossz kedve, az hazudik, vagy hisztizik. Ennyire egyszerű...



2013. január 6., vasárnap

Amit szeretek...

Amit szeretek...:

-Süttetni a talpam a lemenő Nap melegében nyáron
-Leszedegetni a narancsról az összes fehér kis héj-maradékot
-A jó erős teákat
-A citromlevet inni csak úgy magában
-Morogni a kutyámra, még akkor is, ha más fél tőle, és nem teszi be a kapunkon a lábát
-Sírni a könyveken, meg a filmeken, még ha az annyira ,,csajos" is igazából
-Kiírni magamból minden érzés, amit csak találok
-Belerúgni a falevélkupacokba akkor is ha minden vizes, és közben elmotyogni minden alkalommal, hogy WUFF...
-A hideget, ami után olyan jól esik bemenni egy meleg házba
-Szerelmesnek lenni a legjobb emberbe a világon
-A bolyhi zoknikat, amik néha a túlélésemet is segítik :D
-A kedvességet, a jó szívet, a melegséget amit az emberek képesek adni
-Az ÉRINTÉST
-Elmondani, ha valami kedves jut az eszembe
-Szókeresőt játszani kettesben egy egyszemélyes ágyon, miközben a Rádió1 megy, és csak remélni tudom minden alkalommal, hogy nem kell Bárány Attila egyik mixét hallgatnunk
-Megszagolni a könyveket
-Megcsodálni minden idegen, elhagyott helyet, és közben elképzelni, mi minden csinálhatnék benne
-Újra meg újra megnézni az Agymenők összes szinkronos részét, és minden alkalommal kinevetni magam, mikor Sheldon fut, vagy hogy Leonardnak milyen volt a haja beköltözés előtt
-A zenét, amitől kiráz a hideg
.
.
.
.
Annyi minden van, amit újra meg újra megtennék, csak az érzés miatt mert jó. Csak ilyen apróságokat, mint a fentiek, amik teljessé teszik az életemet anélkül, hogy pénzbe, vagy fáradtságba kerülnének.
Csak így érdemes élni, lélegezni, menni a saját ösvényünkön.




2013. január 5., szombat

Ziccer

Sosem voltam képes sokáig haragudni senkire. Mások előszeretettel hangoztatnák ebben az esetben, hogy könnyen ,,megvásárolható" vagyok, pedig nem így van... Csupán elkezdem látni, hogy miben hibáztam, melyik tény felet siklottam el olyan végtelen könnyedséggel. Nem szeretek megbántani szívemhez közel álló embereket. Én tudom, milyen nehéz bocsánatot kérni, mennyire nehéz belátni azt, hogy valamit elrontottunk. Nem egyszer tettem meg én is. Nem a kedvenc tevékenységem. De tisztelettel nézek fel azokra, akik képesek kiejteni a szájukon a szót, még ha nehéz is.
Nekem sokszor elég, ha kedvesen szólnak hozzám, ha rám mosolyognak, megsimogatnak. Nem vagyok nehezen békíthető az biztos. Inkább vagyok a bőgős-bezárkózós típus, mint a haragvó. Utálom a muszáj-csendet. Gyűlölök igazságot tenni, és legszívesebben minden ilyen alkalommal menekülőre fognám a dolgomat. Nem hiába a mondás, hogy ,,mosom kezeimet".
Nem vagyok képes milliófelé szakadni, bármennyire is próbálkozom. Szeretem azt a burkot, amit létrehoztam magam köré, talán jobban, mint azt elmondani lehet, és sokszor nem is veszem észre, hogy a rajta kívül állók hogy néznek rám, hogyan reagálnak a benti cselekedeteimre.
Igyekszem úgy élni, hogy jó legyen mindenkinek körülöttem, és magamnak is egyaránt. De néha becsúszik egy-egy ziccer, és nem tudom, hogy kezeljem. Hogy tanulásra lenne szükségem, az kétségtelen, de muszáj ennek tényleg ilyen fájdalmasnak lennie?
<3