2013. április 30., kedd

Monroe-féle baszd meg

Fojtogat a meleg. Látom magam a busz visszapillantójában. Arcom kipirult. Mintha nem is én volnék. Mondjátok meg végre ki vagyok! Valaki... bárki... akárki...
A jón kívül már mindent elmondtatok rólam. A mogorvaságomat, a durvaságomat, a makacsságomat. Nincs egy jó tulajdonság sem, ami említésre méltó lenne? Kellene a lelkemnek valami kedves szó, hogy tudjam, nem vagyok hiába, hogy jó hogy mocorgom ezen a rohadt sárgolyón.
Nem vagyok egy Marilyn Monroe típus, mert ha az én szoknyámat fellibbenti a szél, nem mosolygok kihívóan, hanem igen csúnyán elmorzsolok hangosan is egy ,,Baszd meg!"-et. Bár, szerintem ő is ezt mondhatta akkor...
Elellentmondások. Azok vannak bennem, rajtam, a szeplőimben, a göndör tincseimben. Nem tudom, ki vagyok, de már rajta vagyok az ügyön, hogy végre kitaláljam.

Találtam azonban magamnak egy helyet végre, ahová be tudok kucorodni a laptoppal, vagy egy könyvvel. Szeretni fogom.
Csak ne facsarodnék össze lépten-nyomon.

2013. április 29., hétfő

Falak

    Mikor a szemem már hozzászokik a sötétséghez, újabb falakat veszek észre. Vöröses téglákat, rácsos ablakokat, kilincsektől megfosztott ajtókat.
    Utat kell találnom rajta. Átmászni lehetetlen, túlságosan égbe törő, alatta ásni képtelenség. Akkor mégis hogyan?      
    Ahogy ott állok a megvalósíthatatlannak tűnő feladat előtt néha úgy érzem, faltörő kosként rohannék neki, csak végre ütnék már rést rajta!!!   
    Csak annyit legalább, hogy az ujjaim átférhessenek, és megtudjam, mi van a túloldalon. Világosság? Vagy még mindig sötét, és a falak az örökkévalóságig folytatódnak? Nem tudom...
    Lehet vissza kellene fordulom és távoznom az eddig gyenge kis akadálynak tűnő leomlott építmények felé, csak hogy lássam, képes vagyok rá.


2013. április 28., vasárnap

Skicc


Szeretnék gőgös lenni, nyegle, érzéketlen, és semleges. Olyan, aki ellen tud állni a szép szavaknak, az ígéreteknek, meg a sarki cukrászdának. Vágytam arra a kaktuszra. Azt hittem legalább egy növényt életben tudok tartani, ha mást nem is. De most le kellett vagdosnom a barna részeit, átültetni, és nem locsolni végre. Várom, hogy gyógyulgasson.
Azt hiszem jégre kellene tenni a szívemet, hogy ne sírjak, mint egy ötéves dedós, megtanulni mit tegyek. Nem esik olyan jól a kávé, mint ezelőtt.
Azt hiszem, bennem van valami hiba. Nem akarom, hogy igaz legyen: ,,túl nagyok az elvárásaim.” Nem azok.
A torkomban ugyan gombóc, de egy szép szóval ki lehetne engesztelni. Valami egyszerűvel. Kocsmázni akarok, kivágni magamból a gennyező fekélyeket, amik miatt hallucinálok. Már túl messze vagyok a parttól, hogy lássam, mi is történik valójában. 
Csak addig lelem örömöm a dolgokban, míg tudom, minden rendben van. Míg érzem,a a téglákat egyesével ugyan, de sikerrel hordom el jó messzire. Valahogy mindig visszatérek ehhez az állapothoz. Akaratlanul. Nem szándékosan.
Félek,kínlódom, és igenis, sírok, mint egy ötéves. Még ha nem is vagyok valami szép látvány, ahogy a tükörben látom. Van ez így. Úgy tűnik, mindenkinek csak addig vagyok jó, míg van hozzám kedve.
Mindenkinek!
 
De mégis szeretem látni azt, amit én adtam, a kitüntetett helyeken. Egy polcon, egy csuklón, egy macska tappancsai alatt. Javíthatatlan vagyok. 
Gyenge, és a szívem néha túlnő a testemen, valahogy kívül dobog, üt és ver. Bármit is jelentsen az erő, már nem érdekel. Nem leszek soha más, mint amilyen most vagyok. Bátortalan, döntésképtelen, naiv, szeretetre éhes. Szeretek ilyen lenni :)


2013. április 25., csütörtök

Groteszk nesz

    Lehetek én még tornacipős, vászoncipős figura? Nem lenne jobb egy tűsarkú? Akkor legalább meghallanád, hogy közeledem. Talán felfigyelnél arra a groteszk neszre, ami én vagyok. De mégis ki vagyok?
    Egy összegabalyodott cipőfűző, néha letört sarok...
    Mindig azt érzem, csak bandukolok valami után. Egy kinőtt álom után, egy túlcsorduló kád után, a feneketlen akaratom után...
    Rabja vagyok a vágyaimnak. Tudom én... csak túl nehéz bevallani.
    Olyan, mint egy aknákkal teli mező. Nem tudom, mikor lépek olyasmire, ami cafatokra szaggat. Fel kellene számolni az egészet, kitépett földkupaconként elhurcolni. De tudom, úgyis csak egy halomba gyűjteném őket. Túl kedvesek nekem. Túl szép, ahogy a tinta befogja a papíromat, túl szép, hogy kacagok a vonaton, túl szép minden ami te vagy.
    Csak én vagy túl sok.
Túl nyüzsgő, naiv és irracionális.


2013. április 24., szerda

Őszinteség vagy bunkóság?

Ha mindig kimondanám azt, amit gondolok, a kutya sem szeretne, de még csak a kedvelt kategóriától is olyan távol lennék, hogy azt el nem lehet mondani. Mindig is nyers voltam, de azt senki nem tudja, mennyire is valójában. Őszinteség vagy bunkóság? Viszonylag közel áll egymáshoz a kettő. Lehet dönteni szabadon, én milyen vagyok.
Persze sokszor inkább csendben maradok, maximum egy szemöldökrántást engedek meg magamnak, mert hát a legtöbb ember, az állítása ellenére, nem kíváncsi a valóságra. Az őszinte, kendőzetlen realitásra, amitől talán néhányan szembe is köpnék magukat, ha tudnák, mások így látják őket.
Talán ezért is veszek sok embert semmibe, mert félek, ha beszédbe elegyednék velük, kicsúszna néhány kéretlen megjegyzés a számon.
Jó volna végre megtanulni, hogyan lehetek legalább kicsit finomabb, vagy hogy végre el tudjam fojtani a véleményem.
Talán akkor én is olyan kis ,,házikedvenc" lennék, mint néhányan körülöttem. Nincs bennem megvetés, bár lehet hogy az érezhető rajtam. Az már csak a jéghegyem csúcsa, ha azt a pontot elérem, mikor már csak szánalom és megvetés van.
Több a szemlesütés a hülyeség meg a butaság felett.
Talán tükröt kellene adnom pár embernek. Ki tudja? Lehet nem ismernének magukra...

És Dr. House-nak igenis igaza van. Mindenki hazudik. Vagy magának, vagy másnak, de senki nem kivétel. A különbség az, hogy ezzel tisztában vagyunk-e vagy sem.
Az tesz minket különbözővé, nem a színes ruhák, a mosolyok, meg a többi dolog. Csak az, mit tartasz meg magadban...odabent.


2013. április 23., kedd

Típushibák

                                                                    Szabad nekem félnem?
                                                     Kérnem?
                                   Vágynom?

    Vagy csak egyszerűen hallgassak, mint mindenki más, és zárjam szorosan össze az ajkaimat. Típusok vagyunk. Te, ő, és én is. Színes ruhába bújtatott maszlagok, meghatározhatatlan, definiálhatatlan fogalmak.
    És amit a tükörben látunk, nem más, mint egy lenyomat, amit a külvilágon akarunk hagyni. Pedig egy szakadt tornacipő éppen ugyanúgy nem hagy nyomot a barnásszürke porban, mint egy bakancs vagy egy tűsarok.
    Hogy hol maradt el mögöttünk valahol az egyéniség, meg az őszinteség, azt nem tudom, de néha annyira torkig vagyok a kétszínűséggel, meg a hazudozással, hogy csoda, ki nem pukkan belőlem.
   El kellene bujdosni a típusoktól, magunktól, el valahová messzire, amit még mi magunk sem találunk meg.
    Paradoxon. Kizáró ellentétek mindenhol. Még a téglák közti habarcsban, és a szántott föld szagában is, a tintában, és a ceruza hegyezékben.

   Ideje lenne már, hogy valaki őszintét elmondja, milyen is vagyok!

Vérlobbanás

Ha behunyod a szemed, fel tudod idézni vonásaimat? Emlékszel a gödörre az arcomon, mikor nevetek, vagy a ráncra a szemem környékén? Beléd véstem már magam?  Karc vagyok, csupán, vagy átszelhetetlen árok?
Én mindenedre emlékszem...
Az álmos szemeidre, a nevetésedre...
Miért teszel mindent széppé vagy sivárrá? Mélyhűtött álmaimat, miért vagy képes pillanatok alatt felolvasztani?
Túl egyszerű eset vagyok. Túlságosan könnyen olvasható, és értelmezhető. Sem titkolózni, sem játszadozni nem voltam képes soha.
Néha annyira akarlak, hogy öklöm szinte kékre színeződik. Görcsösen, akaratosan, és mindenek felett.
Csak addig létezem, míg te akarod. Összezúzhatnál egy mondatoddal, egy váll legyintéssel, ujjaid morzsolásával. Ha lehetne magamba innálak, magamban tartanálak, nem engednélek, pont mint a cigaretta füstjét, vagy a kávé koffeinjét.
Minden vérlobbanással, minden pumpálással, amivel a szívem véradagot küld szét a testemben, téged visszhangoz.


2013. április 22., hétfő

Kikapart függőség

    Udvariasan, semmitmondóan próbáltam veled beszélgetni, nem mutatni, hogy legszívesebben a húst tépném magamról a boldogságtól, hogy a közeledben lehetek. Éreztem valami ismeretlen gyomorremegést, amit nem tudtam még akkor beazonosítani. Még mindig meg van, ha tudom, a vasútállomáson várni fogsz rám.
    Szerettelek már akkor mikor, még csak a neved tudtam, mikor először láttam a sapka alá bújtatott tarkódat. Emlékszem, hátra akartam fordulni, kérdezni tőled valami semmiséget, csak hogy tudjunk egymáshoz beszélni végre, de nem mertem, csak idegesen mosolyogtam, miközben mögöttem puhán folytak lépteid.
    Minden a busszal kezdődött. A napokig tartó zötykölődéssel, a hazakísérésekkel, meg az iglukkal. Minden olyan volt, mintha valamiféle melengető burokban zajlott volna.
    Azóta ennek a buroknak a függője lettem. Nem is! Inkább a tiéd. Remegek utánad. Ha tudnám, kikaparnám az illatod a párnából.
    Nehéz nélküled. Azt hinné az ember, hogy idővel megszokom az üres ágyat, de nem. Nem megy, és nem is akarom, hogy menjen. Szeretem a helyedet. A papucsodat az ágy sarkánál, a pólódat az enyéim mellett, a karszalagot a polcomon.
    Még csak most mentél el, de már a jöttödet várom.
                                                                                      Siess hozzám!

,,Tudom alszol, ha ébren volnál... csillagok közt barangolnánk..."

2013. április 20., szombat

Minden, aminek képes vagyok felhőtlenül örülni...

Milyennek kell lennie az életnek? Meg tudod nekem mondani? Én azt hiszem sejtem. Úgy fogom megosztani most veled a titkot, ahogy egy jó baráthoz illik.

Hogy mitől szép az, hogy létezhetem?
           A hosszú vonatutaktól, a kesztyűbe bújtatott kezektől. A csokiktól, minden összebújástól, a szerető csókoktól, a május fás ,,Óh Istenem"-ektől. A meggyszedéstől D. nyakában, a ,,Szeretlek" szótól, a Fish! koncerttől, a legrosszabb szendvicsektől, a narancshéj eldobálásától, a másnapi délutáni ébredésektől, a háromfélben sörözésektől, a sóstói tónál halakról víz-csapkodós napoktól, az extra-csokis fagyiktól, a Nap elérhetőségétől, a tóban a lábam lógatásától, az érzéstől, hogy azt képzelem, borrá tudnám változtatni az egészet... :P



A magnyugtató hangtól vonatozás közben, a csendesnek hitt nevetésektől, anya furcsa nézésétől.

Nem lehet ezeket az élményeket leírni. Egyszerűen vagy érzed, miképp melengették meg az Én szívemet, vagy sem. Talán igen, talán nem... Nem is azért írom most ezt le. Csak szerettem volna megosztani veled azokat a dolgokat, amik örömöt szereznek. Nem mindig csak rossz történik. A bonyodalmak meg vannak persze... De jobb őket nevetve a cél felé hajtani...
Ha kérnéd, mondjam el, melyik volt eddigi életem legteljesebb éve, akkor az elmúlt egy évet mondanám. Azt a kicsivel több, mint 365 napot, ami alatt megtanultam mindennek örülni.
      Azt hiszem tényleg köszönettel tartozom... :)

,,Kezdjetek el élni"... De tényleg... :)
https://www.youtube.com/watch?v=nAwDPmalScE   

2013. április 16., kedd

Most felszakadt bennem valami annak a mondatnak a látványától. Megkönnyebbülés, öröm, meg valami édes borzongás a gerincem tövében.
Mindig...


Hagyj még élni... hisz' annyira megszerettem...

Minden alkalommal porladva hullok a lábad elé. Magatehetetlenül, mint valami koszos kis pernye. Védtelenül, és kormosan. És ahogy a fény kapkodó kézként fut az arcodon, csak közelebb akarok szállni hozzád. Szorosan melléd érkezni, a ruhádra esni, vagy csak a hajadba akadni.
Szeretem, ahogy lenézel rám, ahogy szemed végigsiklik vonásaimon, ahogy a nevemet mondod. Sokszor csak lehunynám a szemem, és hallgatnám a hangod, ízlelgetném, kiélvezném

minden betűdet.
Félek-e?
Az lenne őrültség, ha nem tenném... Nem igaz?
Vannak kérdéseim? Temérdek...

Csak az időre várok, mikor ismét megnyitod magad előttem, és kérdezhetek mindenféle badarságot, meggondolatlanságot.
De addig csak hol távolról, hol közelről szemléllek, megérintelek, és beszélek hozzád. Érzem hogy itt vagy. Mintha a kezed most is a térdeimen nyugodna, mint akkor, az első néhány vonatozás alkalmával, mikor a lábaid közé fogtad a térdemet, mert fáztam. Vagy mikor felhúztad a kesztyűmet, és mire már újra az ujjaimon voltak, csak élveztem az általad benne hagyott meleget, és végigmosolyogtam a hazautat, mert tudtam, te viselted. Butaság? Én nem annak hívom.
Hagyj még élni... hisz' annyira megszerettem.

2013. április 15., hétfő

Kinyúlt pólóban is nő a nő?

A nők oltári nagy tévedésben vannak, mikor azt gondolják, hogy jobban néznek ki egy bő rövidnadrágban, meg XXL-es pólóban, mint egy szexi hálóingben. Neeeeem... Ez olyan dolog, ami csak a filmekben, na meg a könyvekben van. Mert az rendben van, hogy szeretnénk magunkat imádnivalónak érezni a zenekaros pólókban, meg a bolyhos zoknikban, de valljuk be, a férfiaknak nem ettől indul be a fantáziájuk.
Aki ennek ellenkezőjét hiszi, túl sokat tévézik meg olvas!
De azért gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nekem is sokszor benne lapul a gondolataim között, hogy vajon ilyen ,,fiús-alaktalan-kinyúltpólós" formában is tudok-e nő lenni.
Mert nagy kísértés így felöltözni alvás előtt, hiszen annyira jó úgy odabújni a férfihoz, hogy ilyen bő ruha van rajtunk. Kicsinek érezzük magunkat, meg kedvesnek. De azért kinek nem fordult meg még a kis szentimentális fejecskéjében, hogy a férfi nem szeretne-e valami selyemből készült, vékony pántos hálóinget látni ahelyett....?
óh igen, a másik, amit imádnék, de azt is csak egy ő találhatta ki, hogy a férfi ing mindenkinek jól áll a borzos hajjal, meg a kialvatlan szemekkel. Óh, dehogyis... -.- A legtöbb nő elhiszi magáról, hogy tud viselni úgy egy XXL-es hófehér inget, hogy az kívánatos legyen... Pedig... hát... lenne benne kivetnivaló nah...
Hogy ez mind belülről fakad? Talán. De azért jó elképzelni, hogy kedvenc főszereplőnkhöz hasonlóan, mi is tudunk, ízig-vérig nők lenni... :)


,,Ha a kis fekete ruhában lenyűgöző volt, ebben az öltözetben egyenesen imádnivaló. Valószínűleg a pizsamát jelentette nála a flanel férfi boxeralsó és a régi zöld pulóver, amelynek elejére az volt felírva: DARTMOUTH TÁBOR. Fehér zoknijában és szőrös papucsában inkább hasonlított egy főiskolás lányra, mint egy harminc körüli nőre."
(J.R.Ward: Sóvárgás)

2013. április 14., vasárnap

Elgémberedett nyakak, meg az a bizonyos dübörgő basszus

Basszustól dübörgő éjszakák, és másnap elgémberedett nyakak... Ez kellett már nekem. Felszabadultan ordítani, és ugrálni, nem foglalkozni senkivel. Rájöttem, ha megiszok egy sört, vagy valamit, sokkal barátságosabb vagyok... :D
Hajnalig tartó séta után, meg bóklászás után a Tesco-ban azt hihetnéd, fáradtak voltunk. Pedig nem. Élveztük a tavaszi esőt magunkon, a macskaköves utat, meg a járdaszegélyeket. A vonat lassú zötykölődése után nem sokára végre ágyba kerültünk. Még megcsodáltam néhányszor a D. által szerzett dobverőt, majd a karszalagok mellé tettem.


Hogy mire fogok emlékezni? A rossz kis szendvicsre biztosan, meg arra, hogy a pultos lány el akarta venni a vodkámat, mert azt hitte, üres a poharam... :D  Arra, hogy a mikrofonba ordítottam, meg hogy fejbe talált egy dobverő, arra, hogy milyen magasra volt képes emelni D., meg hogy szeretetből bevitt az emberek közé, nem hagyott a sarki bárszéken üldögélni egész este...
Szerettem ezt az éjszakát. Az embereket, téged, meg magamat. Nem volt baj. Egyszerűen minden hömpölygött abban a mederben, ami ki volt neki ásva előre.

MÉG ILYET!


2013. április 11., csütörtök

Takaró és párna

Mintha sav keringene bennem. Szétmar mindent. Erek falát, sejteket és csontot. Nem bírok aludni. Forgolódom, jobbra-balra csak fal és párna. Be vagyok szorítva. Túl kevés a hely... vagy inkább túl sok. A gyomrom most nem bírja a befogadott vacsorát, csak kínlódik.
Kevés vagyok én ehhez. A világhoz, az emberekhez, meg mindenhez. Foltosra kopok már lassan. Magam köré csavarom a takarót. Meleget akarok. Olyat, ami áthatol ezen a kibaszott hidegen, ami emészt.
Most megint jó lenne hosszan aludni. Át napokat és heteket, hónapokat vagy éveket, hogy aztán kipihenten, erősen és a problémákat megoldva folytathassak mindent. Nem tudom mit kellene tennem. Miben kellene változnom... Mit kellene... Mit kellene...
Nem tudom.
Nincsenek válaszaim. A kérdéseim is lassan elfogynak már. Felületes vagyok? Kizárt! Érzéketlen? Lehetetlen!
Hogy mi vagyok?

                                                   GYENGE

Rideg romantika

    A bennem lakozó sánta vadba lyukakat ütöttek a sörétek. Több sebből vérzik... Meg kellene etetni, végigsimítani kecses gerincén, rőtes bundáján. 

    Suta léptekkel bandukolok mögötted. Ruhám ujját gyűrögetve szedem össze maradék bátorságom, hogy melléd merjek lépni, és kérdezzek.
   Megnyúlt árnyákom fura, nyurga lényt varázsol belőlem, felismerhetetlent. Rideg romantika ez. Túl zabolázott, meggondolt a lépésed. Miért nem botlasz meg, hogy egy kicsit közelebb kerülhessek hozzád? Miért nem nyújtod ki a kezed felém? Állad előreszegve, büszkén tartva.
    Véletlenül egy kavicsot rúgok a cipődre, hátrafordulsz, rám mosolyogsz, a szívem meg őrült módon kezd el kapálózni. Nem tudok uralkodni az áruló szerven.
    Végre megállsz megvárod, míg melléd érek, ujjaid végre az enyémbe kerülnek. De nem merek kérdezni, még nem, már nem, most nem...
   
    Pedig agyamban száguldanak a gondolatok, nem gátolja már őket senki és semmi. Neonbetűkkel pedig egyetlen mondat villog....
    Hiányzom neked?














,,Ha az ember minden érzését, minden gondolatát rozsdás lakat alatt tartja, akkor végül őt magát is megeszi a rozsda."
(Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko)

2013. április 10., szerda

Mi vagyok én? Féltorz gondolatfoszlány...

    Puha léptekkel mászkálok. Hideg ujjaim csontként érnek a tárgyakhoz. Néhány lélektelen meg szívtelen dolog. Esővíz csepeg az orromról a szőnyegre meg a fa padlóra. Gumicsizmám, eskabátom folyatja magáról a vizet. Talán lidérc vagyok. Vagy árny, vagy valami, megfoghatatlan testetlen jelenség, egy fél-torz gondolatfoszlány.
    Látsz? Érzem engem? Gondolsz rám? Féltesz?Érzed az orrodban a parfümöm illatát, ahogy jeges ujjaimat a szemedre tapasztom? Látod a sáros lábnyomokat, vagy csak én képzelem oda őket?
    Mi vagyok én neked? Nektek? Magamnak?
        Mi vagyok én neked?
    Gondolataid kerekét meghajtom-e? Olykor biztosan.
    Hiányzik-e a hátam, ahogy hozzám simulsz?
    Tudod-e hogy ilyeneket szeretnék most tudni?
    Olvasod-e ezeket a sorokat?


   
Mint valami félkész festmény, ruháim csak tagoltan színesek. Az eső kimosta a színeket, elfolytak, megfakultak. Levetem őket. A kezedbe nyomom, hogy újra kiszínezd. A Te feladatod!

2013. április 9., kedd

Kihányt vattacukrok

Átkùszol repedéseken, kihànyt macskaköveken, véred lüktetve űz, mint egy àllatot... Néhány ember még kóvályog az utcán. A kocsmákból ordítás hallatszik, kaján nevetés harsánysága. Kezeid a zsebedbe dugod, és próbálsz a lámpák fénye alatt menni, mint valami gyenge molylepke. Kabátodban egy szétcincál papírfecni pihen, már nem tudni, mi volt fénykorában. Talán buszjegy, vagy valami szalvétára felfirkált emlékeztető. 
A külvilág más lenne ha a füled befognád? Ha rátapasztánád mind a két tenyered? Kétlem.
A világ olyan amilyen. Változó, millióegy centrummal, forgástengellyel és kiszámíthatatlan egyenlettel, amit lehetetlen megoldani. Nincs olyan hogy X=9.
Mert egy-egy kiálló macskakőbe igenis beleakad a cipőd sarka. Mert néhány részeg úgyis a lábad elé esik magatehetetlenül, mert azt a papírfecnit úgyis kimosod véletlenül, mindegy mi áll rajta. 
És tényleg nincs idegenvezetőd, aki megmutatná, mit érdemes megnézni, és miről kell a fejed elfordítani. 
Az út pedig ami a lámpák alatt vezet, lehet sikátorba fut. Vagy egy nagy térre, ahol körbe-körbe foroghatsz, míg el nem szédülsz, és le nem kell ülnöd kicsit.

,,De hát ilyen az élet:senkit sem vezet körbe idegenvezető a saját vidámparkjában. Mindenkinek úgy kell felülnie a hullámvasútra, ahogy éppen találja, és nem lehet előre tudni, hogy tetszik-e majd neki a menet... vagy a nyomorult úgy megforgatja, hogy a végén kihányja a hot-dogot és a vattacukrot..." (J.R.Ward:Sóvárgás)

2013. április 8., hétfő

Z.... a bátorság betűje

Vannak olyan megszülető pillanatok bennem, amire azt hiszem, mindig emlékezni fogok. Most egy ilyen esett meg velem. Csak egy bejegyzés volt egy lánytól. Ami összeszorított bennem valamit, és megint felnyitotta a szemem, hogy igenis mindenkinek vannak megbánt pillanatai, ,,sajnálomjai", amit több-kevesebb sikerrel hajlamosak is belátni. Ő belátta. Az utolsó sebig mindet. És valahogy éreztem, hogy úgy meg szeretném ölelni.
Csak úgy. Egy idegent. Egy idegent, akivel valószínűleg soha az életben nem fogok találkozni.

Ez a lány szerethető, bármennyire is mást hisz. Talán ő az egyik a maréknyi kis emberből, aki megérdemli a szeretetet.
Szeretnék neki bátorságot adni, egy kis erőt, pedig nekem sincs sok. Csak adni, hogy jól legyen, hogy vegyen magának egy borzasztószép vérvörös ruhát, amiben mindenki megcsodálja.
Szerintem még soha nem fordult elő velem ilyen, mint most. Hogy ennyire érzem a kényszert, hogy beszéljek egy idegennel. Valakivel, akit még csak nem is láttam.

Bátorság!


2013. április 6., szombat

Villamossíneken

    A vörösbor lassan áramlik az ereimben. Szemeim elnehezülnek a fáradtságtól, és én csak élvezem az alkohol melegségét lecsúszni a torkomon. Egy buta sorozat duruzsol, időnként felnevetek a kislámpa fényében. A szőnyegen mindenfelé színes fonalgombolyagok hevernek, tarka tengert teremtve odalent.    
    Jó ez a pilledtség. Ez a tompa fáradtság, ami egy napnyi munka után lassan végre ágyba parancsol.
    Eszembe jutnak nyári esték, mikor a füvön vagy a lépcsőn ittuk mi ketten a kis ízes sörünket. Most minden üveg ott sorakozik a szekrényemen, nézd csak meg!
    Kiürült a poharam. Az elmém szintúgy. Nem gondolkodom már, túl fáradt vagyok. Nagy terveim vannak az elkövetkező negyvennyolc órára.
    És azt hiszem, végre sikerült megértetnem magammal, hogy tényleg jó a dolgokat a maguk medrében hömpölyögni, még ha ez azzal is jár, hogy időközben rá kell jönnöm, nem nekem való a Szex és New York-os összeülés, bármennyire is szeretném.
   Tegnap rájöttem, Tokaj még mindig ugyanolyan szép, és hogy imádom az új helyeket, hogy hajlamos vagyok a szitáló esőben egy buszmegállóban is le
venni a zoknimat... a
férfiak pedig azonnal tudják egy új városban, hogy csak a villamos sínpárjait kell követni. Miért ilyen egyszerű nekik a szívünkhöz is eltalálni??

U.i. : tényleg jó lenne már tetováltatni végre :D

U.u.i.: ha szeretitek a blogom, csillagozzatok: http://blogok.org/szemelyes/lelekbuborek/  :)