Szeretnék gőgös lenni, nyegle,
érzéketlen, és semleges. Olyan, aki ellen tud állni a szép
szavaknak, az ígéreteknek, meg a sarki cukrászdának. Vágytam arra a kaktuszra. Azt hittem legalább egy növényt életben tudok tartani, ha mást nem is. De most le kellett vagdosnom a barna részeit, átültetni, és nem locsolni végre. Várom, hogy gyógyulgasson.
Azt hiszem jégre kellene tenni a
szívemet, hogy ne sírjak, mint egy ötéves dedós, megtanulni mit
tegyek. Nem esik olyan jól a kávé, mint
ezelőtt.
Azt hiszem, bennem van valami hiba. Nem
akarom, hogy igaz legyen: ,,túl nagyok az elvárásaim.” Nem
azok.
A torkomban ugyan gombóc, de egy
szép szóval ki lehetne engesztelni. Valami egyszerűvel. Kocsmázni
akarok, kivágni magamból a gennyező fekélyeket, amik miatt
hallucinálok. Már túl messze vagyok a parttól, hogy lássam, mi
is történik valójában.
Csak addig lelem örömöm a
dolgokban, míg tudom, minden rendben van. Míg érzem,a a téglákat
egyesével ugyan, de sikerrel hordom el jó messzire. Valahogy mindig
visszatérek ehhez az állapothoz. Akaratlanul. Nem szándékosan.
Félek,kínlódom, és igenis, sírok,
mint egy ötéves. Még ha nem is vagyok valami szép látvány,
ahogy a tükörben látom. Van ez így. Úgy tűnik, mindenkinek csak
addig vagyok jó, míg van hozzám kedve.
Mindenkinek!
De mégis szeretem látni azt, amit én adtam, a kitüntetett helyeken. Egy polcon, egy csuklón, egy macska tappancsai alatt. Javíthatatlan vagyok.
Gyenge, és a szívem néha túlnő a testemen, valahogy kívül dobog, üt és ver. Bármit is jelentsen az erő, már nem érdekel. Nem leszek soha más, mint amilyen most vagyok. Bátortalan, döntésképtelen, naiv, szeretetre éhes. Szeretek ilyen lenni :) 