2012. december 30., vasárnap

Kékszakáll-féle kíváncsiság

Biztosan ismeritek a Kékszakállú hercegnek és várának történetét. Ha nem, akkor most megismertelek vele titeket. A herceg új felesége Judit, aki szerelmes nőként, követi a várban társát. A csarnokban hét ajtó van. Mind kulcsra zárva... Ám ő követeli az első kulcsot...  A férfi enged, ő belép... Odabent vér fogadja, a kínzókamra. De a második ajtó kulcsát is követeli. Az a fegyvertárat takarja, a harmadik a kincseket. Ám mindent vér borít. Akárcsak a negyedik ajtó mögötti virágos kertet, és bár Kékszakállú bókol Juditnak, hogy minden az övé, ő megretten a vér látványától. Az ötödik ajtó bemutatja a herceg birodalmát, az országát. De a tájat véres felhő takarja. A hatodik ajtó mögött a könnyek tava rejtőzik. A szomorúság, és bánat tava. Kékszakáll könyörögni kezd, hogy utolsó ajtó maradjon zárva, ám Judit hisztérikusan akarja kinyitni azt, tudni akar mindent, az utolsó titokig. A régi asszonyait takarja... Elmeséli, melyiket hogyan ismerte meg... majd mikor Judithoz ér, palástot terít rá, koronát tesz a fejére. A nő meggörnyed a súly alatt, az ajtó becsapódik, ő pedig bent reked, örök magányba taszítva magát és a férfit is egyaránt...

Azért meséltem el ezt, mert mindig eszembe jut, ha túlzottan kíváncsi vagyok. Óva intenék minden nőt ettől a nem túl kellemes tulajdonságunk gyakori használatától. Természetesen a férfiakban is benne van, de nem olyan nagy mértékben. Nem helyes mindig kérdezni, vannak dolgok, amikről jobb hallgatni inkább, bármennyire is szeretnénk azokat tudni. A kíváncsiság csak egy bizonyos intervallumon belül jó. Ha a határvonalat akár csak egy milliméterrel átlépjük, akkor jön a vörös zóna, amivel a kapcsolat valamelyik tagja kellemetlenül érzi magát.
Ezért újabb üzenetet intézek mindenkihez, aki ezt olvassa, akár nő, akár férfi: Minden kérdést gondolj meg alaposan, mert lehet egy olyan szobát nyitsz ki, amit utána nehézkes visszazárni...!

De azért egy csöpp kíváncsiság csak érdekesebbé tesz mindent! ;)

2012. december 28., péntek

Borostyán körülöttem

Az a legjobb a könyvekben, hogy mindig visszatérhetsz hozzájuk. Akkor is , ha sötét van, ha verőfényes napsütés, ha részegség, ha józanság, ha boldogság, ha bánat. Vannak részek, amiket különösen lehet szeretni. Mikor Mary elmondja Rhage-nek, hogy leukémiás, hogy meg fog halni, és fél. Hogy szinte érezni lehet a meztelen talpat égető fagyot. Mikor büszkén mutatja Lachlain a nyakán Emma által ütött sebeket. Vagy mikor Christian újra meg újra befonja Ana haját.
Időről időre élvezem, hogy elveszem a mondatok sűrűjében. Mint a borostyán, ami benövi szép lassan a falakat, de egy idő után végleg elfedi még az ablakokat is, épp így ölelnek körbe a történetek, a párok szerelmei, a kávék édes illata, a hideg csempe, a szürke nyakkendők. Ez tényleg egy szerelem a részemről. Nem is értek talán máshoz, csak ahhoz, hogy olvassak, megteremtsek magamnak egy világot, akár egy buborékot, formáljam, alakítsam, néhány helyen megfoltozzam, ahol netalántán a körmömet beleakasztva korábban kiszakítottam.
Mindig papírból legjobb olvasni. Lapozni újra meg újra, figyelni, hogy ne törjön meg a könyv gerince. Persze az is jó, ha telefonról, vagy laptopról olvashatok, de nem az igazi. Érezni a papír illatát, a súlyát a kezemben, a mellkasomon.
Volt egy képregény, a Bucó, Szetti, Tacsi, abból tanultam meg olvasni. Már akkor élveztem az egészet. Aztán egy időben csak a verseket szerettem, mással voltam elfoglalva. Inkább rajzoltam, festettem, mint írtam vagy olvastam. Aztán jött egy könyv, egy antikváriumból, ha jól emlékszem; az Engedd, hogy szeresselek!, és valahogy éreztem, hogy muszáj újra meg újra fellapoznom.
Igazából akkor kezdődött a ,,függőség", mikor rájöttem, hogy olvashatok telefonról is. A pici Sony w200i-men... Aki ismeri ezt a típust, tudja milyen apró a kijelzője. Én mégis olvastam gyakran addig, amíg látni is csak nehezene tudtam.
Azóta pedig lapozom az immár nagy kijelzős telefonomat a padok alatt, vonaton, megállókban, otthon, az utcán... Szóval mindenütt. Most megint annyi minden felgyűlt, amit el szeretnék olvasni. minden itt vár a gépemen... Ha lehetne, egyszerre olvasnám mindet, elég mohó vagyok hozzá. Mégis ebben az esetben a türelemre voksolok. Hagy érjen még a vágyakozás a történetek után. Mindig sokkal édesebb az egész, ha már régóta áhítozom utána.
A legkedvesebb, legértékesebb ajándéknak a könyvet tartom... Kaptam kettőt, szóval fülig ér a szám...

,,-Nagyon élveztem a hétvégét-motyogom, és ő ismét összehúzott szemmel néz rám.
-Hagyd abba az ajakrágcsálást-mordul fel, majd hozzáteszi:-Én is.
-Mi az a vaníliaszex?-kérdezem, és ő felnevet. Égetően szexi pillantással néz rám.
-Csak az egyszerű szex, Anastasia. Semmi játékszer, semmi extra.-Vállat von.-Tudod...vagyis nem tudod, de ezt jelenti.
-Ó.-Azt hittem, hogy ez köztünk csokitortás, tejszínhabos szex volt, cseresznyével a tetején. De tényleg, honnan is tudhatnám?"

2012. december 19., szerda

E.L. James: A szürke ötven árnyalata... na meg a bambiszemű naiva

Hogy miért kapják fel a fejüket az emberek a polgárpukkasztásra, a meghökkentésre, rejtély, de kivétel nélkül mindig működik. Az emberek ingerküszöbe egyre magasabb. Napról napra bonyolultabb felhívni a figyelmet. Főleg a lényeges dolgokra. Vegyük példának okáért a hozzám fűződő egyik legkedvesebb témát. A könyveket.
Jelenleg a legfelkapottabb könyv, illetve trilógia a Szürke ötven árnyalata E.L. James-től. Én is olvasom. Már a harmadiknál járok. De roppant módon bosszant, hogy rásütötték az ,,erotikus" kategóriát. Én már nem egyet olvastam ezelőtt is. Igaz, vannak benne pikáns jelenetek, sokszor kitárulkozóbb az egész, mint amiről az ember szívesen beszél, de mégis milyen sokan elolvasták... Nem hiába vezeti az eladási listákat az utóbbi hónapokban. Az egyetlen idegesítő dolog a kötetekben, hogy a nő, Ana, nem tudja eldönteni mit akar. Ódzkodik a férfitől, a szexuális szokásaitól, mégis mindig közel merészkedik, akár egy molylepke a nyílt lánghoz. Néha megég, máskor még mélyebbre fúrja magát a narancsos lángban.
A férfi, Mr. Grey a tipikus női ideál. Titokzatos, okos, sikeres, eszméletlenül szexi, elvarázsolja a nőt maga mellett, megváltozik érte, szerelmet vall, titkokat árul el, valamint piszok jó szerető. És nem mellesleg eszméletlenül védelmező típus, aki széttépne mindent, ami bántja a nőt.
Nem lehetne azt mondani, hogy unalmas könyv, de vannak éppen ilye jók, amik kevésbé ismertek mert nem olyan profi a reklámkampányuk. Én ajánlanék mindenkinek valami egészen mást is. Ami már tényleg az erotika kategóriába sorolható. Bertrice Small könyvei is olyanok, tetszenek is.
Bár a Szürkéknek van valami kedves varázsa is. Ami miatt a harmadik kötetet is éjt-nappallá téve olvasnám, amiért aggódom a főhősért, és most írok róla.
Jelenleg az a baj, hogy mindenki, aki olvassa ezt a könyvet/sorozatot, azt hiszi magáról, hogy ,,juj, most miylen ,,bűnös" könyvet olvastam!" Pedig nem... Egyszerű, színtiszta romantika ez is. Csak a modern formában. Abban, amit az emberek csak rejtve, titokban mernek elemezni. Amit szívesebben mondtak korábban ,,botrányosnak", mint ,,bestsellernek". Olvastam róla egy kritikát, hogy Ana, egy ,,bambiszemű naiva", és azóta tényleg gyakran eszembe is jut ez a jelző, mikor oldalakon keresztül sopánkodik valami csipricsáré dolog miatt.
De azért ajánlanám mindenkinek. Talán még a férfiaknak is. Nem azért hogy példát vegyenek, hanem hogy kicsit megértsék egy nő szemszögét, hogy mennyire nem bírjuk ki a titkokat, mennyire vágyunk az érintésre, a megértésre és a szürkének arra a bizonyos ötven árnyalatára...


,,A férfiak nem igazán bonyolultak. Nagyon egyszerű teremtmények. Általában arra gondolnak, amit mondanak. Mi pedig órákat vesztegetünk azzal, hogy próbáljuk kielemezni, mit is mondtak."

2012. december 16., vasárnap

Lepke és villanykörte


Hogy mikor leszek jó író? Akkor ha néhány szavam megér önmagában egy-egy oldalt. Csodálva gondolok azokra, akiknek ez sikerül. Mikor egyetlen sor egy dalból újra meg újra lejátszódik bennem, lúdbőrt csal a karomra, végigkúszik a gerincemen, mint egy kisebb áramütés. Fürdőzőm az érzésben...

,, ...mint a lepke, akit megvadít egy villanykörte fénye..."

Vagy vannak versek, amik egyszerűen tökéletesek. Minden szó a helyén van, minden gondolatot sikerült az írónak beleszőni. Vagy egy fotó, amiben benne van minden, amit az ember szeretne valamilyen módon megörökíteni. Meg szokták tőlem kérdezni, egy-egy fotó kapcsán, miért mondom rá azt, hogy nagyszerű. Ilyenkor felmerül bennem hogy talán csak én látom azt, amit. Aztán beszélgetek másokkal, és néhányan közülük szintén azt gondolják, amit én. Belefeledkeznek a színekbe, kapnak rajta keresztül valamit, amivel többek lesznek.
,,Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak." 
Tegnap jól esett a lelkemnek hallgatni a Vad Fruttikat, Péterfy Borit, a Kiscsillag, Paso-t, az Esti Kornélt.... Ápolta bennem azt, ami mostanában csak porosodik, amivel régóta nem foglalkoztam már. Ma pedig újra meg újra hallgatom a zenéiket, értelmezem százszor és ezerszer, míg ki nem kopik belőlem az érzés, amit keltenek. Amíg eggyé nem válok velük. 

Az butaság, hogy a zene nem képes ütni! Dehogynem! Gyakran mélyebbet is, mint kellene. Persze nem a hagyományos lila foltos értelemben, de képes behorpasztani a szívet, még ha van köré vonva egy vastag acélréteg is.Régen nem voltam már koncerten. A Supernem volt az utolsó, amin képes voltam magamból kiordítani azt amit ki kellett. Hiányzik a vastag cigarettafüst, a pecsétek a kézfejemről, a dübörgés a mellkasomban a basszus miatt.Ha nem lenne más egy szobában, csak egy csupasz villanykörte, meg egy hangszóró, amiből dübörög a zene, elég volna.

,,De ma éjjel már nincsen koncert, a sarki bisztró zárva,
Csak ülök a padlón, magamba bújva, a szívem elég árva."










2012. december 15., szombat

Föld közeli felhő

Hosszú útra indultam úgy érzem. Nem látok túl messzire, mindent köd borít, néha fák csupasz ága szaggat a ruhámba. A talpam sajog, a célom nem látom, de valami hajt tovább. Talán a vágy, hogy végre kiérjek ebből a tejfel-színű ködből. Ebből a föld közeli felhőből...
Van bennem valami értelmetlen elvágyódás, nem ismerem még csak a forrását sem, de óhatatlanul felbugyog bennem egy keringő láttán, egy poros könyvet a kezemben tartva. Talán ebből a korból szeretnék kijutni, visszamenni oda, ahol a nőket értékként kezelték, a férfiak hódítani tanultak,ahol teázás volt, nem mértéktelen alkohol, ahol a boka villantása kacér volt és erotikus. Mindig rám jön ez a furcsaság, mikor sokáig vagyok egyedül, és csak a könyvek társaságát élvezem. Ismét nem bírok magammal, lap lapot követ az ujjaim alatt, kötet kötetet.
Ez most az egyedüli kis mentsváram, ami segít, kikapcsol, elfelejtet. Segít belapátolni egy mély gödörbe a rossz emlékeket, a fel-feltörő keserű epét a torkomban, hogy aztán földet hányjak rá egy rozsdás ásóval, meztelen talpammal letapossam rajtuk a sáros földet, majd falevelet és mohát szórja rá, hogy még én magam se találjam meg.
Nem találom a helyem. Lefoglalom magam apró dolgokkal, hogy ne járjon folyton az agyam azon, hogy nem kellek. Ilyen egyszerűen... De nehezebb, mint elgondolni, eltervezni az egészet.
A víz lassan összeráncolta az ujjaimon a bőrt, a víz felszínén a hab már csak vékony rétegként emlékeztetett fiatal ,,önmagára".
Az éjszaka mindig a legrosszabb. Mikor a ház elcsendesedik, már nem ihatok sem kávét sem teát, mikor az autók elhallgatnak az utcán, de az eső továbbra is ütemesen pattog le az ablakpárkányomról. Nem tudok aludni. A párnákat bárhogy rendezem, nem jó. Fordulok. A fal hideg... A takaró alatt túl meleg van, fulladok.
Ki kell kerülnöm valahogy ebből a hamvasztó, ragacsos állapotból, amibe belecsúsztam. Nem tudom még hol, de valahol lennie kell egy kapaszkodónak, amin kiemelkedhetek belőle.
Várok. A várakozás a legrosszabb. Mert végtelennek érezzük, nem helyénvalónak.
A kisebb-nagyobb sérelmek pedig csak halmozódnak, éppen úgy, mint mikor valaki már annyit iszik, hogy kifolyik az ajkai és a fogai közül, nem bírja magában tartani, és egyszerűen kiköpi. Kiömlik belőle. Most ettől félek én is. Hogy újra elpattan bennem valami, ha nem lesz kicsit könnyebb. És én sosem szerettem a fájdalmat... Nem vagyok mazochista alkat...


,,A fájdalmat szeretettel lehet gyógyítani. A fájdalmat csak a szeretettel lehet gyógyítani."
(Papp Lajos)

2012. december 14., péntek

.fokozatok.magyarázat.

a magánynak különböző fokozatai vannak. van az, mikor az ember egyedül él, nincs kihez szólnia. van az, aki önszántából vonul a magány fogságába. és a harmadik, mikor emberek vesznek körül, de te alig tudsz lélegezni. járod az utadat, megfeszíted büszkén a gerincedet, de érzed hogy valami nincs rendjén. hogy valami hibádzik. beszélsz, hallgatsz, társaságban vagy, de nincs értelme.
a szerelem is egyfajta magány. az az igazán rohadék, szadista fajta, amiből az ember csak úgy tud kimászni, ha a párja érte nyúl, hogy kiragadja a futóhomokból.
gyakran nem lehet elmagyarázni, nem lehet formába önteni azt a fajta fájdalmat, amit a hiány szül. azt vagy érzi valaki vagy nem. ha nem, akkor megette az egészet a fene.
minden nő azt mondja, hogy szeretne egy olyan férfit, aki fél elveszíteni. de mi van akkor ha nem is erre vágyik igazán? hanem annak a térdre rogyasztó hiánynak a viszonzásra találására. azt csak az érzi, aki képes a szeretet néha önpusztító formájára.

a szerelem önmagában tökéletes, romlatlan, tiszta. mi el tudjuk rontani, de az érzés akkor is tisztán születik.

(az már csak mellékes, hogy szerelemszőnyege, vagy szerelemparkettája van az illetőnek.  :) )

,,Nem tudom elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek megfelelő szavaim, amelyekkel széttörhetném ezt a borzalmas állapotot: a várakozást. (...) Megérintettél, felnyitottál, magadévá tettél. Féltékeny vagyok és őrjítően elhagyatott a némaságban. Az idő nem múlik. Egy helyben áll, de rossz helyen áll."
 (Ingmar Bergman)

p.s. : i'm sorry!

visszahúzódtam. egy sarokban próbálom összerakni azt, ami megmaradt belőlem egy nagy csata után. próbálom acélfiókokba zárni a rosszat, eltenni, többé nem gondolva rá. védtelennek érzem magam, gyámoltalannal, elveszettnek. mindennek, amit nem ismerek. most fáj bennem valami, hogy bántottam a számomra fontos embert, és hogy ő bántott engem. a veszekedés csak veszekedés. a vagdalkozás rosszabb ezerszer. az ellen nem lehet felvértezni magunkat. vagy csendben tűrjük, vagy ellenállást tanúsítunk. én az utóbbi mellett döntöttem de hiba volt. talán el fogom veszteni a jellemem, de ha az kell hozzá, hogy béke legyen, nyugalom, megteszem. nem mártírságból, csak konfliktuskerülésből. mert ezeknél a napoknál minden csak jobb lehet.
Lelkiismeret furdalásom van, és összetörtnek érzem magam, mint egy rossz sütemény... Kellene a segítség, hogy szépen egymáshoz igazítsam a részeimet...

.üres.

Most megtörtem kicsit. Talán jobban, mint hittem, hogy lehetséges. Mégis itt ülök. A hajam még kissé zilált, szemeim égnek, a fejem hasogat. Érzek valami borzasztó ürességet, mintha kitéptek volna belőlem valami fontos szervet. És bár az életfunkcióim működnek tovább, nem olyan, mint azelőtt volt.
Legszívesebben buborékfóliába csavarnám magam, hátha az megvédene az ütésektől és súrlódásoktól. Persze biztos belém akadna néhány kaktusz, de ha elég sok rétegben van rajtam a fólia, nem érhet baj. Nem is értem, hogy lehetek néha annyira naiv, amennyire. Hogy nem bírok lépést lépés után megtenni önllóan, csak segítséggel. Csak ha valaki a kezemet fogja útközben, akkor érzem magam biztonságban.
De ez nem jó!
A kis pótlék-lelkem lassan fel fog szívódni, megpróbálom magamból kiirtani, mint a legocsmányabb betegséget, mert szükségét érzem. Mert az az egy választásom maradt, hogy elfogadok, vagy feladom. Az utóbbi könnyebb lenne, de butaság. Az előző nehezebb, és az első lépés az hozzá, hogy megkeményítsem magam, hogy megváltozzam valaki olyanná, aki sosem kartam lenni. Akiket lenéztem, megvetettem és elítéltem. De ha az embereknek nem jó, ami most vagyok, majd megváltozom. Majd titokban, a falak között, a lapokon kiélem azt amit ezentúl nem lehet. Amiért kitaszítanak és kihasználnak. Mindenki.
Túl nyílt voltam, sebezhető. Szinte felkínáltam magam a világnak, hogy belém csípjenek. Hogy újabb és újabb darabokat tépjenek ki keselyű módra, hogy aztán felelőtlenül széthordják.
Láttam az este hullócsillagot. Hazudik. Nem teljesít az semmiféle kívánságot. Csak elhúzza az orrod előtt a kívánságkosarat, te kikapod belőle a legkedvesebbet, és senki nem tiltakozik. De mikor már a fagyos kezed átmelegszik tőle, mikor az illata az orrodba kúszik, könyörtelenül tépik száz felé az ujjaid közül. Aztán nem érted, miért vetted ki egyáltalán, ha tudtad, ez lesz a vége.
Nem tudom, hogyan kell taktikusan, hazug módra játszani. Sosem próbáltam. Az őszinte út mindig kedvesebb volt nekem.
Ezúttal le fogok róla térni róla, azt mutatom amit akartatok, amilyenné görcsösen próbáltok formálni. Mert nem akarok tovább magyarázkodni...

,,Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad."
(William Shakespeare)

2012. december 13., csütörtök

Babrik

Az a romos ház a szomszédban túl csendes. Szeretném hallani benne Babrikot, aki sokszor a lelket tartja bennem. Aki ír egy sms-t névnapozás után, hogy hazaértem-e épségben, akinek az ajándéka a tv-men csücsül. A keserű kávézások mostanában kiestek. Elmaradtak, vagy egyszerűen csak kedvünk nem volt hozzá, nem tudom. De kellemes emlék, ahogy a cukrot felkavartam a műanyag pohár aljáról, édességet várva, miközben ő a piros tornacipőjét lóbálta. Szeretem vele megosztani a kis hülye dolgaimat, elmondani neki, ha már nagyon padlón vagyok és nem bírom.
Aztán fogjuk magunkat, és órákig sétálunk, boltos nénit megmosolyogva. Semmit nem veszünk közben, de kibeszéljük a világ fájdalmait. Akkor úgy érzem, könnyebb a lelkem, mintha kiűztük volna belőle együtt a rosszat. Még ha csak addig is, míg magamban nem leszek.

Az biztos, hogy olyan nénik leszünk, akik a zebrán állva káromkodnak, és nagyokat röhögnek, akiknek macskák fognak mászkálni az ablakpárkányon, akik régi fényképező géppel járják majd egy hippifurgonnal a világot, és csak isszák a keserű kávét szüntelen.
Néha úgy érzem, csak őt érdekli, mi van velem. Akkor is, mikor kint fagy, mikor másnap vizsgázunk de nem megy semmi, vagy mikor a legnehezebb teher van a vállamon.
Most nehéz a szívem, de jó hogy hagy nevetni, meg sírni... mikor mire van szükségem. Olyan nekem mint egy boldogság-pirula.
És az, hogy néha eltévedünk, nem találjuk a célpontot, vagy teljesen mellélövünk, az csak ráadás. Akkor is tudom, hogy ha reggel felkelek, írhatok neki, felhívhatom, hogy megérkeztem a koliba, még ha mindkettőnknek szánalom nyalogatja is a cipője talpát...!

2012. december 12., szerda

Néha úgy érzem, semmi vagyok. Hogy nem érdemlek könnycseppet, sóhajt sem mosolyt. Hogy csak vagyok a  világban, mint egy üres pohár, és átlát rajtam mindenki. Nehéz a tudat, hogy annyit érek, amennyit. Hogy nem érdekel senkit, hol vagyok, melyik utca porában hagyom a lábnyomom. Kicsit ki vagyok most égve. Biztos leszek jobban, de most nem megy. És nem látom a végét...
Csak aludnék... napokon keresztül tudattalan, nem foglalkozva semmivel. Aztán csak mennék kilométereken keresztül, míg a cipőm sarka lyukasra nem kopik, felváltva innám a kávét meg a bort, vennék be valami boldogságkapszulát, ami helyrerak, ha csak napokra, de akkor is.
Furcsa, hogy egyik napról a másikra hogy meg tudok inogni. Magamban főleg. Még az sem érdekel, hogy lassan elfogy a falaim között a friss levegő. Majd holnap kitárom az ablakokat, engedek a fagyos levegőnek, hogy megtisztítson idebent mindent. Hosszú napok ezek. Szálkásak, fáradtak... Nem tudom, milyen vagyok.
Túl sok bennem a szeretet-igény.
De majd azt mondom majd ha kérdezik hogy vagyok: Jól!

Szétrágott, megtépett

Nincs a zsebemben semmi. Hiába tapogatom, üres.
,,A könyveket jobban szeretem mint az embereket!" Egyébként talán tényleg az én hibám, hogy úgy viselkedik a környezetem, ahogy. Azt kapom, amit megérdemlek. Csak néha érzem, hogy túlcsordulok...
Talán az alkohol maradéka volt, ami engedett bátornak lenni, talán csak már nem tudtam befogni a számat egyszerűen. Mindenesetre a lelkem nem könnyebb még mindig... Talán tényleg a padlón vagyok már... Bírom még néhány napig...vagy nem... Majd kiderül mindenesetre.
Legszívesebben az egész falat átfesteném a szobámban, aztán újra meg újra ecsettel mintákat varázsolnék rá. Kikapcsol, újraindít, mint egy ,,reset" gomb, mikor úszhatok a festékben. Látom, hogy érek valamit, mikor az egész falon valami a kezem nyomán megszületik.
Élvezem, hogy hideg van, hogy a hó a bakancsomra tapad, mert érzem, hogy vagyok.
Sorra égetem el a mécseseket itthon, iszom a bögrényi teákat, meg próbálok boldogulni. Néha jobban megy, mint gondoltam, máskor nehezebben, mint mennie kellene.
Ez nem lett egy összeszedett bejegyzés. Látom, hogy most nem megy úgy, mint máskor. Egyenlőre kifogytam a szóból. Elfáradtam az állandó magyarázkodásban. Csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen mindent elmondanom, szétszednem, megrágnom majd ismét összeraknom. Talán tényleg bonyolult vagyok, érthetetlen...
Az ,,Esti Kornél" a kiutam az utóbbi napokban. Érzek a zenéjükben valami elragadtatott pulzálást, ami jó a lelkemnek. Szinte simogat. Gyakran lehunyom a szemem egy-egy sornál, mert egyszerűen jó.
Akarok megint úgy írni, hogy csak jön. Nem úgy, mint most, hogy már fél órája csak a szavakat forgatom a fejemben. Hiányzik az a békés nyugalom, a csendesség, amit kiforgattam a zsebemből véletlenül. Azt hiszem visszafordulok érte...

2012. december 9., vasárnap

fáj a tudat, hogy csak magamnak akarok jót. hogy én boldog legyek. az önzőségem talán tényleg a tetőfokára hágott, és nincs tovább. lehet javítani kellene, szelídülni és elcsendesedni. olyan akarok lenni, aki érzéketlen, rideg és szenvtelen. könnyebb lenne. talán szürkébb, de nem akaratos és kínzó.

 

,,Boldogság te kurva"


Sokszor csak hagyja a boldogság, hogy felégjen körülötte minden, elhagyja az embert, és távolról szemléli a lángok martalékává válni mindazt, amit maradéknak ott hagyott. Kacagva forog a tengelye körül, mint egy őrült... Aztán kicsit mégis közelebb tipeg, megkecsegtet, hagyja hogy bizakodjon az ember, hogy bármennyire is fáj, a tűzbe tartsa a kezét érte... Majd körmeivel újra és újra felszántja a rózsaszínű húst.

Aztán az ember hagyja fájni egy kicsit. Kiégeti a sebből a fertőzést, hogy csak egy újabb heg maradjon utána. Már alig fér a többi mellett, néha úgy tűnik, már nem is találni helyet az újaknak...
Reggelig hátha befoltozódik a friss seb. Még vérzik, új...
Újra és újra feltépi véletlenül a sebtapasszal, amit sietve rányomott a panel konyhájában. Fölösleges. A géz sem hatékony, úgyis beszíneződik. Az öltéseket, amik végül úgyis összetartják a szétnyílt húst, néhány nap múlva majd kiszedi...De egy újabb sebhely lesz a bizonyít arra, hogy a boldogság igenis egy kurva.


,,De ma éjjel már nincsen koncert, a sarki bisztró zárva,
Csak ülök a padlón, magamba bújva, a szívem elég árva."

2012. december 8., szombat

Vad

A lelkem vadállata ma nem mozdul. A sarokban fekszik, pihen, és nagyokat pislog. Egyedüllétéből megcsömörlve nézeget ki a ketrece rácsai között, vár egy pár meleg kezet néhány maréknyi szeretetmazsolával.
Ma nem boldogítja semmi. Vegetál, mintha készülne a téli álmára, ám nem akarom hagyni. Kényszerítem, hogy felemelje a fejét, hogy kinézzen a szememen keresztül az ablakon, vezesse a lábam az utcán. Nem akarom elhagyni magam, ezáltal a vadamat sem a lelkemben. Hagyom megkucorodni, vigyázni azonban most senki nem vigyáz rá. A padlón hideget érez, az élelme fogyóban, a szél felborzolja tollait és szőrét. 
Érzem hogy szeretné rövidebbé tenni a várakozás időszakot, mert nehezen bírja  a magányt. De nem ad ki hangot, ezúttal a szégyenlőset mutatja magából. Nem szól, mert inkább kivárja, mikor vándorol hozzá oda önszántából a gondozója.
Az biztos, hogy Én, nem tudom rendesen gondját viselni. Szükségem van hozzá segítségre...

2012. december 7., péntek

Férfiak=szükség

A férfiak a társadalomban az alapot jelentették mindig. Megrendíthetetlenek, stabilak és biztosak. Hogy miért is gondoljuk azt, hogy teljesen más fajjal állunk szemben, annyival magyarázható, hogy ők  a racionalitást képviselik, míg mi, nők inkább a szentimentalizmust. A kettő együtt tudja megtartani az egyensúlyt. Ezért is kell minden férfi mellé egy nő, és fordítva. Hogy ne billenjen ki egyik sem a rendszerből.
Igazi különlegesség, ha olyan férfi akad a nő útjába, aki megfelel minden elvárásnak. Ez természetesen mindenkinél más és más. Lehet rajta pontokba szedve a kedvesség, a jó kinézet, a műveltség, a humor vagy a bulizás utáni vágy... Kinek mi a fontos. De ha ilyen egyed sodródik az útba, akkor a nő próbál két kézzel-na meg tíz körömmel- utána kapni. Még akkor is, ha a kiszemelt áldozat nehezen adja magát.
Kell az az édes huzavona mindenkinek. A kacérság meg a felfedezés, hogy a nő igenis kívánatos, és érdekes. A férfi pedig lehet a hős, akire fel lehet nézni, akinek el lehet mondani, az aprócseprő gondokat...

Na persze ez egy ideiglenes nyugalmi időszak, mert később jönnek a veszekedések, amik csak építeni akarják a kapcsolatot. Ezt hagyni kiforrni, életre kelni, tombolni, majd elhullni egyszerűen. A szerelem egy bonyolult jelenség. Csupa kín és fájdalom. Érzékiség és szeretet. Tanulás és fejlődés.
Csak azok lehetnek maradéktalanul boldogak, akik rugalmasak, el tudják fogadni a másik hibáit, akik hajlamosak feladni az egyént azért, hogy megszülethessen a ,,mi".
Az egész olyan mint egy újság. Csupa születéssel és halállal, jó hírrel és tragédiával. Mégis újra és újra felütjük, és lapozni kezdjük. Néha hátulról kezdjük, mert olyan édes a nyugalom, van hogy a közepén, hogy átismételjük a tanultakat, vagy az első oldalon, mert olyan édes a kezdete...
Szeretni igenis bonyolult dolog, de csak rá kell érezni az ízére, aztán kialakul egyfajta függőség, amitől nem lehet szabadulni... Mindent feléget, és besóz, majd új helyet mutat, ami sokkal jobb, mint az előző, ahol éltünk...

2012. december 6., csütörtök

Az író, mint ,,állatfaj"

Mindig is úgy gondoltam, hogy az írás a világ egyik legintimebb dolga. Hiszen a  szerző kiteríti magát a lapokon, aztán az olvasó elé veti azt, és várja, hogy kritikusan szemügyre vegyék őt. Felolvasni a saját szerzeményt, sosem egyszerű. Valahogy kap egy mélységet, ami személyesebbé teszi az egészet. Ad neki egy ízt... Árulkodóbb, mint a szavak, amiket papírra vet. Nehéz dolog. A kéz megremeg, még a hang is gyakran megbicsaklik. Kendőzetlenül merül el az írásában, és csak vár valamiféle reakciót a hallgatóságtól. Talán ezért is jobb magunkban olvasni, mint hallgatni. Mert oda mi képzelhetünk narrátor-hangot, mi gondolkodhatunk a hanglejtésen.
Az író minden olvasás után egyre többet javít bele, egyre tökéletlenebbnek látja a munkáját. Hiányzik az elégedettség érzése, pedig gyakran a hibákban rejlik a szépség.
Az író vizuális jellem, gyakran álmodik a karakterekkel, vagy látja őket az utcákon. Csak egy szempár, egy kósza mozdulat, vagy göndör tincs a tarkón. De ezek mind hozzátesznek valamit...
Mint a kifestőkben, mikor a körvonalak feketével meg vannak jelölve, de az írón múlik, milyen színnel tölti meg az üres részeket.
Aztán egyszer csak megteremtődik egy fantáziavilág, és elkezd hiányozni a valóságból. Óhatatlan epekedés veszi kezdetét valami megfoghatatlan érzés után. Talán ez a teljesség utáni vágy...
Kellenek az írók, hogy az olvasók kaphassanak valamit egy másik világból, hogy éljenek kicsit messze a négy fal közül, vagy egy koszos vasútállomástól.



,,Minden író hiú, önző és lusta, és legmélyebb mozgatójuk rejtély. Könyvet írni hosszú, kimerítő küzdelem, mint valami fájdalmas betegség időszaka. Az ember sosem vállalkozna rá, hacsak nem valami démon vezetné, amit nem ért és aminek nem tud ellenállni."
 (George Orwell)