2016. november 15., kedd

11.15.

Már csak épp hogy összeszorulok szívtájékon, ha arra gondolok, volt már más is olyan fontos az életedben, mint én most. Ilyenkor persze megszólal bennem a hang, hogy én magam sem éltem egyedül, de azért kicsit még mindig bizserget a tudat. 
De a mai nappal bátran kijelenthetem, hogy már nem zavarnak a régi írásaid. Tudom, hogy velem maradsz, hogy együtt éljük majd le ezt a rövid kis életet, ami nekünk jutott, és majd közösen építjük fel a házunkat, én majd gyerekeket szülök neked, te meg esténként mosolyogva érsz haza a munkából, mert szereted a családodat. Nem is tudnám  másként elképzelni ezt. Mi már összetartozunk. Úgy fonódott össze életünk minden apró része, mint egy erős kötél. Szálanként, centiről centire. 
Időnként elgondolkodom azon, hogy mi lenne most veled és velem, ha annak idején nem ismerjük meg egymást. Lennénk olyan boldogok, mint most? Hol tartanánk? Itt élnénk egyáltalán ebben a nyüzsgő városban? És vajon tudnám-e, hogy a világon van egy férfi, aki mellett maradéktalanul elégedett lennék? Nem tudom, de el-eljátszom a gondolattal, mert ilyenkor jó arra gondolni, hogy ölelsz át, mikor hazaérek hozzád, hogy vacsorát főzöl nekem, meg hogy éjszakánként álmodban is azt suttogod, hogy szeretsz. 
Persze tagadhatatlan, hogy olykor vannak nehézségeink. Vitáink, és nézeteltéréseink, de ezek abban gyökereznek, hogy annyira hasonlítunk egymásra, amennyire. Kicsit egymás tükörképei vagyunk. Jó és rossz tulajdonságokban egyaránt. 
Szeretnék elbújni veled a világ elől, mert akkor minden olyan jó. Nem gondolok munkára, pénzre meg gondokra. Csak te vagy meg én, mint egy-egy atom, ami ha összeáll, akkor jelent egy egészet. Néha szeretnék magamról olvasni nálad. Milyennek látsz, mit gondolsz, mit érzel? Eszedbe jut olykor, hogy milyen lenne nélkülem? Vajon rajongsz-e úgy értem, ahogyan én érted? Írásban mindent könnyebben mondunk el, és ha már írtunk a másikról, akkor az megmarad az ,,utókornak". Nem vagyok az a fajta, aki a szerelmet kipakolja a kirakatba, de jó lenne arról olvasni, milyen fontos vagyok neked. Az egyetlen kárpótlás tudod mi? Hogy szavakkal minden nap megkapom ezt tőled. Mert azt mondod, hogy szép vagyok, hogy imádsz, hogy okosnak tartasz, és jól esik, mikor hallom, hogy a családodnak rólam mesélsz. Azt hiszem, nem is tudod, milyen jól is esik ez nekem. Ilyenkor titokban mosolygok, és repes a szívem, mert ahogy mondani szokás: ,,megfogtam az Isten lábát".
Egyszer pedig ígérem, megtanulom, hogyan kell magam nem másokhoz hasonlítani, hogyan fogadhatom a hiányosságaimat. Ígérem!
Kép tőle: فاطمة عبدالله

2016. november 7., hétfő

Rendezni

Na kérem, ezt hívják úgy, hogy alkotói válság... Üres a kreativitás fiókja a fejben, mint valami kimosott befőttes üveg, aminek egyetlen funkciója, hogy fölösleges kacatokat dobáljunk bele, mint például a párját vesztett fülbevalót, vagy lekopott pöttyű dobókockát. Mondhatnám azt, hogy minden író, meg írópalánta (mint én) átesik ezen a sivatagos korszakon, de sajnos nem voltam még a sajátomon kívül senki más bőrében, így inkább hagyom az értelmetlen véleménynyilvánítást! Kesereghetnék, hogy nem jön az ihlet, meg a múzsa (azt egyébként tudtátok, hogy születnek ma már Múzsa nevű lányok?), de nem teszem, mert a panaszkodástól gyenge embernek érzem magam, és még boldogtalanná is tesz. Egyszerűen csak próbálom kívülről figyelni magam, hogy hol rontom el a hétköznapjaimat. Hogy hol vannak azok a törött létrafokok, amikbe újra meg újra beverem a könyököm meg a térdem. Eddig, bevallom őszintén: semmit nem találtam, pedig esküszöm, hogy nagyon figyelek! 
Egyszer azt olvastam Kingtől, hogy akkor is írni kell, ha nincs miről. Az elmúlt hetekben vajon a bevásárlólista meg a feladatott levelek számítanak? Mert kb. ennyit sikerült magamból kisajtolnom. Megint olyannak érzem magam, mint akit letettek valahol abban a fentebb említett sivatagban és víz meg naptej nélkül utamra bocsátottak. Hát hol van a legközelebbi oázis? És miért nem érek már oda lassan? Szemeimmel keresem az irányt jelző táblákat, de egy sincs a közelben. Így hát csak bolyongok, és lehet, hogy emellett a dűne mellett már kétszer-háromszor is elmentem. Mégis hogyan lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól?
Mostanában azon is elgondolkodom, hogy talán nem is az a fajta nő vagyok, aki képes megírni elejétől a végéig egy könyvet. Lehet, hogy az a novellás, gyereknevelős típus vagyok, aki szülés után csodás gyerekkönyveket ad ki, olyan könnyedséggel, amiről most még nincs is elképzelésem... Azt hiszem ezzel is megelégednék, csak ebből a jelenlegi állapotból tudnám magam kihúzni. Mert hiába szeretnék segítséget, tudom, hogy ez csak úgy megy, ha saját magam vakarom ki ebből a szarból.
Ráfoghatnám a lelki válságomat arra, hogy most csöppentem bele a munka meg a felnőttség világába, de nem húzhatom másra a vizes lepedőt! Lehet, hogy túl gyenge vagyok ehhez az egészhez, és túlságosan kényelmesen éltem eddig a saját magam kreált világban... Mint valami bebábozódott rovar a meleg nyákban. Jó volt, és most vissza is sírom. De bízom benne, hogy valamikor a közeljövőben végre rendezni tudom a soraimat. Az életben és a papíron egyaránt. Mert ez minden vágyam.

coffee, book, and vintage kép