Már csak épp hogy összeszorulok szívtájékon, ha arra gondolok, volt már más is olyan fontos az életedben, mint én most. Ilyenkor persze megszólal bennem a hang, hogy én magam sem éltem egyedül, de azért kicsit még mindig bizserget a tudat.
De a mai nappal bátran kijelenthetem, hogy már nem zavarnak a régi írásaid. Tudom, hogy velem maradsz, hogy együtt éljük majd le ezt a rövid kis életet, ami nekünk jutott, és majd közösen építjük fel a házunkat, én majd gyerekeket szülök neked, te meg esténként mosolyogva érsz haza a munkából, mert szereted a családodat. Nem is tudnám másként elképzelni ezt. Mi már összetartozunk. Úgy fonódott össze életünk minden apró része, mint egy erős kötél. Szálanként, centiről centire.
Időnként elgondolkodom azon, hogy mi lenne most veled és velem, ha annak idején nem ismerjük meg egymást. Lennénk olyan boldogok, mint most? Hol tartanánk? Itt élnénk egyáltalán ebben a nyüzsgő városban? És vajon tudnám-e, hogy a világon van egy férfi, aki mellett maradéktalanul elégedett lennék? Nem tudom, de el-eljátszom a gondolattal, mert ilyenkor jó arra gondolni, hogy ölelsz át, mikor hazaérek hozzád, hogy vacsorát főzöl nekem, meg hogy éjszakánként álmodban is azt suttogod, hogy szeretsz.
Persze tagadhatatlan, hogy olykor vannak nehézségeink. Vitáink, és nézeteltéréseink, de ezek abban gyökereznek, hogy annyira hasonlítunk egymásra, amennyire. Kicsit egymás tükörképei vagyunk. Jó és rossz tulajdonságokban egyaránt.
Szeretnék elbújni veled a világ elől, mert akkor minden olyan jó. Nem gondolok munkára, pénzre meg gondokra. Csak te vagy meg én, mint egy-egy atom, ami ha összeáll, akkor jelent egy egészet. Néha szeretnék magamról olvasni nálad. Milyennek látsz, mit gondolsz, mit érzel? Eszedbe jut olykor, hogy milyen lenne nélkülem? Vajon rajongsz-e úgy értem, ahogyan én érted? Írásban mindent könnyebben mondunk el, és ha már írtunk a másikról, akkor az megmarad az ,,utókornak". Nem vagyok az a fajta, aki a szerelmet kipakolja a kirakatba, de jó lenne arról olvasni, milyen fontos vagyok neked. Az egyetlen kárpótlás tudod mi? Hogy szavakkal minden nap megkapom ezt tőled. Mert azt mondod, hogy szép vagyok, hogy imádsz, hogy okosnak tartasz, és jól esik, mikor hallom, hogy a családodnak rólam mesélsz. Azt hiszem, nem is tudod, milyen jól is esik ez nekem. Ilyenkor titokban mosolygok, és repes a szívem, mert ahogy mondani szokás: ,,megfogtam az Isten lábát".
Egyszer pedig ígérem, megtanulom, hogyan kell magam nem másokhoz hasonlítani, hogyan fogadhatom a hiányosságaimat. Ígérem!
