2015. február 25., szerda

2015. február 23., hétfő

Sörízű szavak

Sörben áznak fel a szavak. A poharak szélére simulnak az ajkak, mosolyok bujkálnak, mint féltve őrzött kincsek. Cipőm orrára egy elhagyott karszalag ragad, mintha velem szeretne jönni, ki az esőbe. Szabadulna a tömegtől, én azonban maradok. Fiúk és lányok beszélgetnek, kezek érintik meg először egymást. pajzángondolatok. Valami nevenincs zenekar játszik, de kellemes. Azokra a fesztiválokra emlékeztet, amelyek mindig sárdobálásba fulladnak, meg sárga gumicsizmákba.
Nézem az arcokat, látom, lassan mindenki fiatalabb, mint én vagyok, és elgondolkodom rajta, hogy vajon lesz-e egyszer olyan, hogy már ,,ciki" lesz így bulizni, sörözni, meg másnaposnak lenni. 
Barátok huppannak mellém, kiabálva mesélnek egymásnak, én meg lehunyt szemmel hallgatom, mint valami békés zümmögést. Nem mindig kell értelmet találni a mondatokban. Csak a hangszínekre gondolok, a szavakban rezonáló kacagásokra. Szeretlek titeket. Az emberek jönnek-mennek, kiloccsantják a fröccsüket, egy-egy korty a nadrágomra megy, de nem törődök vele. Foltok csak. Nem több. Felejteni megyünk, mikor a zenegépbe pénzt dobunk, vagy felveszünk egy darts nyilat. És mint mikor egy kipukkant léggömbből a levegő, úgy távozik belőlünk is a feszültség. 
Az asztalon megzörren egy telefon. Üzenetek halmaza. Mosoly nyoma rajzolódik ki a nyakon, a fülek tövében, a száj szegletében. Boldoggá tesz, hogy boldogok vagytok.


2015. február 22., vasárnap

BÁRMIRE KÉPES VAGY!

Kétharmados többség. Valami ilyesmi kellene nekem minden döntéshez, azonban folyton magamra maradok, és egyedül kell kimondanom, hogyan tovább. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. 
Érzem a levegő rezdüléseiben, hogy hamarosan ismét itt az idő, hogy válasszak, melyik elágazáson szeretnék továbbhaladni. 
Nem állok be a sorba, és nem húzom meg magam a hátsó sorban. Túl sokáig hunyászkodtam meg! 
Amit nekem kínálnak, ezután elveszem, ha kell: elragadom. 
Úgy érzem, a markomba tudnám zárni a napot, hogy a talpam alatt futó utat egy pillanat alatt feltörném. 
Az ember kevés pillanatban érzi magát reménytelinek, félelem nélkülinek. De ha eljön ez a nap, meg kell fogni, és mélyen a szekrénybe zárni, hogy ne szökhessen el. *csalfakisszörnyeteg*
Ha pedig valaki el akar bizonytalanítani? Harapj belé! De soha ne mutasd ki, hogy ki vagy, mert egy óvatlan pillanatodban ő lesz az, aki felzabál. Ezért hát, légy óvatos, nézz a hátad mögé, hiszen onnan érkeznek a legnagyobb rohamok. 
Légy bátor, és hidd el: BÁRMIRE KÉPES VAGY!




2015. február 20., péntek

Jég

Ijesztő ez, mint befagyott tóra lépni. Sosem tudjuk mekkora biztonságban vagyunk, mikor reped végig a talpunk alatt az egész ,,hóbelevanc".  Csak reménykedünk, hogy épségben átsétálunk a túlsó partra, ahol a többiek már napfényben evickélnek koktélt szürcsölve. De addig még hossz az út előttünk. Néhol nem is fagyott meg olyan szépen a víz, mint kellene...
Félek. Látom rajtad, hogy most te sem vagy olyan bátor, mint máskor. Korcsolyáink éle mutatja, honnan érkeztünk. Az életünkben hol van ez a nyomvonal? Talán morzsákat kellene szórni, hogy minden pontot felidézhessünk.
Talpunk alatt a fagyos vízben valami csoda alapján halak úszkálnak. Minden mozdulatunkat kísérik. Folyton hátrafelé tekintgetek, nehogy elfelejtsek valami fontosat. Máskor csak előre szegezem a tekintetem, mert ami még vár rám, az izgalmasabb és élvezetesebb.




2015. február 19., csütörtök

Szerettem volna én is üzenni. De azt hiszem már kinőttem ebből.

2015. február 15., vasárnap

Loholó

Mindannyian menekülünk valami elöl. Többnyire emberek, helyzetek, döntések elöl rohanunk hátra sem nézve. Felhúzzuk azt a bizonyos nyúlcipőt, és nem vagyunk hajlandóak kardot rántva visszafordulni. A nemlétező visszapillantóban persze látjuk, hogy folyton a nyomunkban vannak a félelmeink, nem tudhatjuk biztonságban magunkat.
Hogy ezek az üldözők hogyan szegődnek folyton a nyomunkba? Időnként púposra gyűlik a szőnyeg, és már nem bír el több alásöprést. Nos, ilyenkor elindulnak utánunk, folyton a lábszárunkba harapnak, mint a veszett kutyák.
Ha most mindannyian a szívetek mélyére néztek, tudjátok jól, hogy valami elöl ti is menekültök. Talán egy családtól, kapcsolattól, barátságtól, munkahelytől, iskolától. Csak ti tudhatjátok. Éppen úgy, ahogy az az én üldözőimet sem ismeri más rajtam kívül. 
Mindig megígérem, hogy megvetem a lábaimat a homokban és visszafordulok. De csak állok én is kővé dermedve. Aztán Te, édes meg Veronika megfogjátok a kezemet, és segítettek megismerkedni a nyomomban loholó árnyékokkal. Mert együtt könnyebb, és sokszor úgy érzem, máshogy nem is lehetséges. 
Mindannyian várunk valamire. Megváltásra, feloldozásra, segítségre. De meg kell tanulnunk ezt elfogadni, és kérni. Mindig áll mellettünk valaki, ha hagyjuk!

2015. február 11., szerda

Fájdalom nélkül beszélni helyzetekről, magunkról, másokról, ismerős idegenekről. Ebben rejlik minden erőnk.

Reggelek szélére

Celluxxal ragasztom magam össze reggelenként. A fáradtság nem akar távozni belőlem, mint valami gonosz szellem, aminek én vagyok a lámpása. Ébredéskor mintákat fest a nap a paplanra, ahogy átszivárog a redőny lécein. Különösen azon, ami eltörött néhány éve a nagy hóviharban, mikor napokig nem volt áram, és úgy éltünk, mint a nomádok. Csak a kecskék hiányoztak. 
És így reggelente mindig eszembe jut, milyen lenne most is csak feküdni egész nap, mint akkor. Abban a néhány napban nem jártak a buszok és a vonatok, így egy takaróba burkolózva ültem a földön, és hallgattam a tél hideg leheletének susogását. Párszor bekapcsoltuk egy elemes rádión a híreket.
Aztán nagy sóhajjal talpaimat a hideg padlóra teszem, és csinálok mindent ugyanúgy, mint minden nap 6 és 7 között. Mosdó, pakolás, öltözés. Monotonitás, amit minden erőmmel igyekszem mégis tarkává varázsolni. Boldogtalanok ugyanis mindannyian tudunk lenni. Boldogok viszont csak kevesen. Én ebbe a maréknyi ember közé akarok tartozni, mert így éri meg felkelni, még annak ellenére is, hogy a szemek égnek a fáradtságtól, és percenként listát állítok össze a kreatív teendőkről.
Ahogy a hét első napján egy szalonban festék és minta került a karomra, véletlenül Veronikának szólítottak. Talán akkor tényleg te voltál ott, és nem én. Talán, de csak talán más is látja, milyen az, ha te vagy jelen, és nem én. 
-Nem lehetnek csak a hétvégék a tieid Vörös, le kell gyűrni a többi napot is!-mondod, miközben körmeidre vékony rétegben kék festéket viszel fel. Tudom, hogy igazad van. És ígérem: erős leszek.


2015. február 4., szerda

Némaság és hallgatás

Fogak alatt elmorzsolt szavakban nehéz megtalálni azt, amit szívesen teszünk magunkévá. Ha kell, erőszakkal nyitjuk szét a záp, tépő, metsző és őrlőfogak halmazát, csak hogy egyetlen kirángatott szóval nyugodtabbá tehessük amúgy satnyuló lelkünket.
Olyan ez, mint mikor hajszál vagy porszem kerül a szánkba. Hiába akarunk tőle szabadulni, meg kell küzdeni vele. Épp így muszáj harcolni a zártsággal és a makacssággal is. Elég, ha egyszer megfogjuk. Utána már könnyű kirángatni az emberből.
Magunktól nem nyílunk meg, hanem rágódunk tovább azon a hosszú gesztenyeszínű hajszálon. Csak azt kívánjuk, kérdezzenek minket, és segítsenek eltávolítani a fekélyesedő makacsságot.
Mindenki szereti, ha felé fordulnak, ha kezek nyúlnak utána, hogy maradásra bírják. De a hallgatás ragacsos egy szörnyeteg. Ágyak alatt lakik, szekrények molyrágta ruháiba öltözik, haját szőnyegrojtokból fonja. Szemei két fekete ónix, de ujjai tompa körmökben végződnek. Nem túl barátságos, de olykor szereti az embereket. A hallgatás nem hivalkodik, nem írja nagy betűvel a nevét, és sokszor nyűgnek érezzük. Máskor kellemes bizsergést húz maga után uszályként, és beborítja vele az embereket. 
Önkéntes némaságunkban, amit Tibetben fogadtunk meg, gyakran elfelejtjük, milyen jó is elmesélni, hogyan formált minket az élet fájdalomból, és élvezetből azzá az alaktalan formává, amik vagyunk.




2015. február 1., vasárnap

Ha írni akarsz, írj!

Azt mondják, az írás utáni vágy lényünk legmélyebb bugyrában gyökerezik. Olykor a kerítésen túlra nézünk inspirációért, máskor elég egy saját élmény is. Mindenki a maga módján, és úgy csinálja ahogyan tudja.
De mitől lesz valaki író? Mikor mondhatjuk magunkra, hogy sikeresek vagyunk? Hiszen nem írhatunk semmi olyat, amiről mások ne tették volna! 
Mindig úgy gondoltam, hogy az egyedi látásmód az, ami különlegessé tesz egy leírt történetet. Éppen ezét nincs kedvenc íróm/írónőm sem. Mindenkiben benne lakik valami különleges, megfoghatatlanul lágy masszája a képzeletnek, amelykitáncolva magát a lélekből megszületik a papíron. 
Szeretném azt hinni, hogy nem csak fiókregényeket írok... hogy valaki egyszer majd elragadtatott sóhajok közepette olvassa a kibontakozó szerelmeket. 
De egyelőre csak a saját magam megkönnyebbüléseként, és boldogságaként írok. Talán nem is fog ez változni. Mégis, ahogy elképzelem magam néhány év múlva, nem tudom elfogadni, hogy ne írjak éjt nappallá téve. Mert ilyen vagyok. És talán te is, kedves olvasóm!