2014. augusztus 29., péntek

Vurstli

A gyerekeket valami furcsa varázs hajtja, ami odavonzza őket a kavicsokhoz és a letört gallyakhoz, hogy aztán sárkányok és képzeletbeli szörnyek ellen küzdjenek meg, vagy láthatatlan barátokkal rajzoljanak a porba ugróiskolához szükséges négyzeteket. 
A vurstliban néhányan egymást kergetik, gyakran hangosabban kacagnak, mint későbbi életük során bármikor. És vannak olyanok, mint én, akik ezekből a nevetésekből táplálkoznak. Az emberek orrába édes vattacukor-, és pattogatott kukorica illat szivárog, és mindenki ismer mindenkit.
Sok a babakocsi, és a szülőkbe kapaszkodó apró mancs. Talán ezeknek a családoknak ez az egyetlen kikapcsolódás hosszú-hosszú ideig. 
Mert ilyenkor a családok elfelejtkeznek a házakat terhelő hitelekről, a nőverő családfőkről, a nemtörődöm anyákról, a tékozló gyerekekről és a padlóra piszkító kutyákról. Talán ez a ,,kirakat" ösztönzi őket, hogy benevezzenek egy főzőversenyre, vagy egy piteevő-küzdelemre.
Volt idő, mikor nem szerettem a falunapokat. Ha tehetem, most is kerülöm a tömeget, de ahogy most, véletlen folytán eljutottam egyre, távolról néztem, hogyan viselkednek egymással az emberek, hogy egy apa a fia derekára kötött egy héliumos lufit, az meg rohanva próbálta meg elkapni, de mikor nem sikerült, csak nevetett, és szaladt tovább.
És rájöttem, hogy szeretném ezt az életet. Hogy megelégednék ennyivel, ha tudnám, jó helyen vagyok. Aztán a gyerekemet én is kézen fognám, a másikat a mellett álló felem nyakába ültetném, és ha pénz nélkül is, de elvinném őket egy olyan helyre, ahol az emberek ismerik egymást, és elfelejtkeznek mások kudarcairól és hibáiról. Még a sajátjaikról is.