2012. szeptember 29., szombat

Falatnyi életmorzsa

Rájöttem arra, hogy érintésfüggő vagyok. Egy mániákus. Na persze itt nem a buszon nyomorgó izzadt tömegre, vagy egy sorbanállásra gondolok. Hanem arra a  finom, ismerős testmelegre, a  körém fonódó erős karokra, a forróságra... Meg mindenre, ami ezzel jár... A meleg békére, arra a földöntúli biztonságérzetre, vagy a kis gondolatfoszlányokra, amik megtámadnak ilyenkor...
Szeretem . Nem is tudom, hogy tudnék érintés nélkül meglenni, hogyan boldogulnék, vagy tengetném a mindennapjaimat a  kilátás nélkül, hogy újra megkapom hamarosan AZ ÖLELÉST.
Szeretem, mikor az ujjak végigsimítják az arcomat, a  szemöldökömet, az ajkaim vonalát, ahogy a lábak átfonják az enyémet. Én pedig kicsinek érezhetem magam, nőnek, és talán néha gyereknek, akinek gondjai sincsenek.

Szükségem van a  békés estékre, mikor még a  focit is megtűröm, mikor elalszom az ölében kuporogva pedig megfogadtam, hogy ébren maradok. Szeretem a hajnalokat, mikor még nedves a fű meg a levegő, mikor a buszon nevetve mondom, hogy viselkedjen. Egyszerűen a  világomat teszi ki, megtölti  azt, és nem enged. Nem is akarom, hogy engedjem. Mert szükségem van a bőrére, a szíve dobbanására, a levegővételére, a  fülembeszuszogásra -netalán még a  hokolásra is- , a kis reszketésekre és a nevetésre. Mert én így tudok élni, ez vagyok, és nem több.

És most kicsit oylan elveszettnek érzem magam. Mert unatkozom. Nincs itt, pedig már olyan természetes volt, hogy ilyenko a nyakán csüngök... de tegnap még ölelt, és ez jó... És boldoggá, vadalmává tesz az egész gondolatsorozat.

Máról holnapra élek, kedvelem az újra sarjadó füvet, a toll sercegésést a  papíron, és a takaróm melegét. Na meg élvezema  futást, az azzal járó izomlázat, a gesztenyéket az asztalon. A fülemben Az Indigó utca Hirtelenje pedig folyamatosan duruzsol.
Jó.

2012. szeptember 26., szerda

,,A szürke ötven árnyalata"

Egyszerűen erről nem kell mit írni... Aki olvasta úgyis érti... :) Imádom a szürke nyakkendőt... :)


2012. szeptember 25., kedd

Színtelen körmök, sápadt hajnalok

Akkor szép egy szerelem, ha mindkét fél takarékon ég, nehogy megégesse a  másikat. Én erre képtelen vagyok. Felégetem magam körül mindent, megperzselek mindenkit... aztán saját magamat is. Nem más lángja emészt fel, hanem a s ajátom.Önmagam elővigyázatlansága, és figyelmetlensége hibáztatható érte. Mint mikor a molylepkét megbabonázza a vöröses tűz, vonzza magához, míg olyan közel nem merészkedik hogy elhamvad. Csak én nem máséba feledkezem bele, hanem a saját magam által kreált pusztításba.
Fájdalmas.
A körmeim még mindig színtelenek, semmi festék. Nincs hozzá kedvem. Végigcsináltam még egy reggelt, kimásztam az ágyból szédelegve a kevés alvás után, és megcsináltam. Nem tudom honnan van erőm.
Érzem, hogy túlcsordulok.... Még mosolyognom is sikerült...




2012. szeptember 24., hétfő

Egy gombóc közepén...

Mert ennyire egyszerű kicsinek érezni magam, jelentéktelennek. Talán 12 óra is volt, míg jól éreztem magam. Megint nem vágyok másra, csak hogy holnap ne kelljen emberek közé mennem, aludni tudjak napokon keresztül, ne legyen muszáj válaszolnom, ha kérdeznek. Csak ennyit akarok. Nem túl nagy kérés. Most itt ülök álmosan, ég a szemem, aludni fogok úgy 6 órát. Aztán felkelek, elindul a reggeli monotómia, fülhallgató a  fülbe betesz...
Talán a  hiány az, ami igazán széttép, ami minden nappal kitép belőlem egy darabot. Viszonylag könnyű megtudni, milyen is vagyok. Végtelenül lojális, szerető, és kis túlzással talán még önfeláldozó is. Mert most is itt ülök... És nem fogok tudni aludni, és már kedvem sincs hozzá hogy a fejemet a  párnámra tegyem, csak ki akarom űznia a gondolatokat, kitépnia  szívemet, egy ládába dobni, lefedni, téglákat rakni rá súlyként, és csak élni úgy, ahogyan mások teszik: szenvtelenül, érzéketlenül, és saját maguk uraként. Én teszem magam kiszolgáltatottá, én teszem azzá magam, ami a tükörből visszanéz rám.
De holnap felszegem a fejem, nem fogják rajtam látni, hogy darabkák hiányoznak belőlem, és végigcsinálom ugyanazt, mint ma, mint tegnap vagy mint tegnapelőtt. De 24 óra múlva ugyanitt leszek, ugyanilyen szeretre éhesen, kissé megtörten de felépíthatőn.

Szorul a torkom...



,,Jó volna valahogyan könnyebbnek lennem, súlytalanabbnak, száműzni legalább egy kis időre minden gondolatot, belefeledkezni esztelen cselekedetekbe..."

(Szilvási Lajos)

2012. szeptember 23., vasárnap

A ház, ami vonz magához...Akarom...

Ma közel merészkedtem. Éreztem valamiféle vonzást, egy erőt ami arra késztet, mennem kell, be kell pillantsak a  kerítés rései között. Megigéző. Nincs ott egy lélek sem, csak fák, egy nagy ház átlátható ablakokkal, gyökerek a  kerítésbe fonódva, indák melyek utat törtek maguknak növekedés közben. Minden csupa gaz, de ha az enyém lenne az a terület, akkor sem írtanék ki egyetlen fűszálat sem. Azoknak megvan a  helyük, a maguk ,,rendeltetése" Nem. Nem nyúlnék hozzá, tudom. Hagynám, hagy nőjön minden a saját maga útján.


Egyszer szeretnék bemenni abba a  házba. Körülnézni, hogy belül is olyan varázsos-e, mint kívülről. Még a gyomrom is összeugrott izgalmában. Még sosem voltam olyan közel.
Eltűnt a  régi lovaskocsi-kerék, ami szinte már beépült a drótkerítésbe. Mintha megfosztottak volna valamitől... Van egy régi, zöld palából készült kocsifeljáró, az oda vezető út szinte mindeg falevelektől tarkított, lényegtelen, milyen évszak van éppen. Ad neki valamiféle borzongatást...
Olyan mintha vonzana magához, mintha valami rendeltetése lenne annak, hogy oda bemenjek. Még nem éreztem magam így soha. Egy ilyen házba lehet beleképzelni szellemeket, zongorát, törött üvegcserepeket, tragédiákat, hintákat és cselédeket. Se nem új, se nem régi. Ha tudnám, ki a  tulaj, talán már rávettem volna magam, hogy megkérjem, engedjen be legalább annyira hogy körülnézzek.
Annyira vágyom utána. Szinte hihetetlen a sóvárgás amit érzek.
Legszívesebben arra sétálok, mindig bebámulok, hátha látok valami újat.
Most, hogy elkezdtek a falevelek ritkulni, észrevehető néhány ,,számomra" újdonság: egy leveleket már nem ,,szülő" fa, odúk a fakérgen, hogy be lehet látni az ablaküvegen keresztül, feltárva hogy semmi berendezés nincs odabent.
Varázsos.
Egyszerűen vonz, mint egy mágnes, nem tudok neki ellenállni. Ha lehetne, minden zugot lefényképeznék, mindent elraktároznék.
Nem tudom. Valami dolgom van odabent. Vagy talán egy előző életem...

2012. szeptember 22., szombat

Elcseszett kis formája a feszegetésnek

Érezted már valaha azt a  kséztetést, hogy ordíts? Hogy olyan igazi torokszétszaggató erővel engedd ki a hangod? A mellkasodat valami feszegeti, mintha izgulnál, de ez kellemetlenebb.Lassan terjed szét egy pontból kiiundulva, valahol szívtájékról. Nehezebben tudsz nyelni, nehezebben lélegzel, és talán még a  felsőtested is megemelkedik az ágyról. Ez is a ,,szenvedés" egy formája. Igazán elcseszett, de tökéletes formája.
Soha nem volt még alkalmam, hogy ilyenkor az ösztöneimre hallgatva kiengedjem a  hangom. Inkább összeszorítottam a fogaimat, az állkapcsom fájdalmasan tiltakozott a  hallgatás ellen, és én mégis nyugton maradok. Csak a feszítő érzés maradt meg, semmi más. Aztán majd lassan az is elcsitult, héhány gondatlan, kóbor könnycsepp maradt utána a szemzugban, meg az emléke, hogy megint elmulaszottam megtenni az ordítást. Pedig talán könnyebb lenne hallgatni a késztetésre, könnyebb volna nem megálljt parancsolni valaminek, ami erőszakkal kikívánkozik.
Szeretnék egyszer, csak egyszer nem arra gondolni, hogy valaki meghall. Hogy addig ordíthatnék, míg a levegőm el nem fogy, vagy be nem rekedek. Aztán utána csak állnék és hallgatnám a csendet magam körül, nem figyelnék arra, valaki jön-e felém.
Csak egyszer...hogy tudjam, AKKOR milyen volna.

.katéter a szívemben.

2012. szeptember 21., péntek

......

Telhetetlen vagyok és gyarló. Azt hiszem ez az emberi mivoltomból ered. ,,Az agyam lassan kapitulál" Néha kikapcsolnám magam. Legalább lenne egy On/Off gomb rajtam, amivel kedvemre állíthatnám az életemet, a  napjaimat, vagy akár az éveimet. Úgy gondolom, elég gyakran használnám ezt az utóbbi opciót. Már nem is értem mit vártam az őszben. Csak a  hőmérő higanyszála ugrott alacsonyabbra az elmúlt három hónaphoz képest. Ismét belegyalogoltam a szánalomba meg a  szomorúságba úgy, hogy talán észre sem vettem. Most semmiképpen nem tudnám azt állítani, hogy csak magamba beszélem az egészet, mert nem érzem, hogy így lenne akár egy fikarcnyit is.
Vegetatív állapot. Lélegzés. Levegő beszív, kicsit bent tart...pislogás...levegő kifúj... megint pislogás. Parancsok a  testemnek, az agyamnak,a  funkcióimnak. Tudatalatti. Automatikus. nem is figyelünk rá, de mostanában szórakozom ilyesmivel. Lép...lép... levegő ki, majd ismét beszív...
Néha vissza szoktam fojtani az oxigént, figyelem a  másodpercmutatót, hogy meddig jut , míg automatikusan levegő után nem kapok. Vagy várok míg olyan éhes nem leszek, hogy rámtör a  hányinger. Kis fájdalomgombóc a szeretetgombócnak.
Mindent olyan semlegesnek érzek. Ez talán a lehető legrosszabb állapot, a legnehezebben ebből lehet kilépni. A nyugodt béke, meg a hallgatás már nem létezik megint, csak a szorongás, meg a magány, meg minden egyéb amit legszívesebben folyton elkerülnék.
Dehát ezen is át kell vágni, nem igaz?

2012. szeptember 19., szerda

Hogy mikor kerültem megint ebbe a  szétcsúszás-közeli állapotba, észre sem vettem. Még egyik reggel jól ébredtem, majd eltelt talán a  délelőtt, és tessék... Mint egy ragályos betegség, alattomosan érkezett megint. Ma reggel vettem észre először, hogy itt bajok lesznek. Mikor legszívesebben falnak fordultam volna és elsírtam volna magam... a semmiért. Igazából nem is volt semmi különösebb baj. És a  hiányérzeten kívül igazából most sincs semmi komolyabb. Jaj, nem jó ez így. A szeszélyesség, vagy nevezhetjük akárminek, néha már csaknem fojtogató. Utálom ezeket a  periódusokat. Amikor csak kattogok, összeesküvéselméleteket gyártok, idegeskedem, nem találom a  helyem. Megint kellene az az ablak nélküli szoba azt hiszem

Prostituált vagy prosti??

Sokszor nem értem mi van veletek. Miért nem érdeklődtök aziránt, ami iránt én? Miért kedveltek olyan dolgokat, amiket én megvetek és gyűlölök. Gyakran elnézlek benneteket, csodálkozom, hogy lehet ennyire más a  gondolkodásunk. Itt persze nem arról beszélek, hogy a tiétek a rossz, vagy a  helytelen. Nem. Talán velem van a baj. Nem éppen olyan a  felfogásom, mint a legtöbb embernek, és ezért néha úgy érzem, nincs helyem köztetek. Nem vagyok elfogadva, furán néztek rám, kimosolyogtok.
Utálom magam olyan ,,kicsinek" érezni magam, mint mikor elmegyek a  legtöbb lány mellett. Gyűlölöm, hogy lehorgasztom a fejem, hogy ideges vagyok, ha meg kell szólalnom, mert félek, mit fogtok mondani. És ki nem állhatom, hogy ennyire igyekszem megfelelni mindenkinek. Mert ez nem helyes.
Ha lehetne, vonnék magam köré egy burát, főleg most, és hazáig le sem húznám magam körül. Úgy biztonságban lennék az éles tekintetetektől és a gonosz szátoktól.
Nem is igazán tudom eldönteni, hogy a  nők, vagy a  férfiak a kegyetlenek. Hajlok affelé, hogy a  saját nemem az. A férfiakat gyakran meg lehet vezetni, bár ez nekem soha nem ment, de rajtatok, lányok látom. Látom mit csináltok velük. Hogy tekeritek őket az ujjatok köré, hogy néztek rájuk a szempillátok alól, hogy mozogtok az apró szoknyákban. És ez elámít, és megrettent. A férfiak pedig meghajlanak előttetek, megteszik amit akartok, ez pedig szánalommal tölt el. Egy nőnek lenni kell tartásának, akárcsak egy férfinak. Én nem is csodálkozom igazából, hogy milyen sokszor hangoztatjuk azt a szót, hogy ,,kurva". A legtöbb nő-és lassan a legtöbb férfi is- úgy viselkedik éppen. Még csak azt sem értitek szerintem, hogy mi a  különség a  prostituált és a prosti között. Ti a  prosti kategóriába taroztok, akik az utcán állnak, legalább muszájból teszik, ti csak erőfitoktatásból. Hát még mikor hangoztatjátok is, mintha valami erény lenne. Pedig undorító, ha egy nő részeg, ha nem tudja mit beszél csak ordít vagy sír. Miért veszett ki belőletek az, amit annyira lehetett szeretni két évszázada? Miért fontos, hogy ki hány pasival feküdt le, és hogyan? Nem értem. Ami régen szégyen volt, ma mellverésre ad okot. Igen azt hiszem, tényleg nekem van helytelen felfogásom, de még csak nem is akarok ezen az állásponton vátoztatni.Hm...


Pedig ha tudnátok...Nem is facebook-ozok, mikor a telefon a kezemben van. Olvasok. Talán már nem is emlékeztek rá milyen az...

2012. szeptember 18., kedd

Na tessék, eltelt néhány óra, és a magány már nem is olyan jó, mint kezdetben... Továbbra sem vágyok ugyan utánatok de azért...

Egy sarok...

Biztosan te is érezted már az egyedüllét utáni sóvárgó vágyakozást. Hogy ne legyenek körülötted emberi lények, ne lélegezzen körülötted egy sem, ne érjenek hozzád, de még csak rád se nézzenek. Nem arra a szomorú magányra gondolok, inkább erre a  békés, beletörődő, érdeklődő magányba. Ami évente talán csak néhányszor kapja el az embert. Mikor nem szeretsz beszélni, alig hallatod a  hangot annak ellenére, hogy világ életedben azt mondták rád, hogy be nem áll a szád.
Sétálni akartam egy fél órát, de inkább buszoztam a megint feltörő meleg miatt. Olvastam lépten-nyomon, felhúztam magam köré egy világot, akárcsak egy sátrat, és alig vettem észre, mi zajlik a környezetemben.
Ez egy békés fajta egyedüllét. Nem rossz...talán még szeretem is. Ilyankor szeretnék magamnak egy helyet, amit nem ismer más rajtam kívül. Ahová elbújhatok, ahol nyugodtan sétálhatok, nézelődhetek. Talán egyszer ráakadok egyre. Biztos van egy apró sarok, amit csak nekem teremtett odafent az öregfiú...


A barátságot túlértékelik. Gyakran azt is gyanítom, hogy egyáltalán nem létezik, főleg ahogy az utóbbi időben észrevettem az embereken. Mindenki csak egy, maximum két lelkitársra tehet szert életében, addig pedig végig kell zongorázni a  nem megfelelő jelölteken is. Hm... Mindig is csak csapódtak hozzám emberek. Majd vagy ők hagytak el engem az útjuk során, vagy én őket. Valami döccenő mindig volt. Talán nem is volt még igazi, őszinte barátságban részben. Olyan emberekre van szükségem, akik nem feledkeznek meg rólam. Akik akkor is igényt tartanak a  társaságomra, mikor kicsit bonyolult megoldani a  maradásom, akik akkor is mellettem vannak mikor rossz kedvem van, és nem csak akkor ha akad valami mesélnivalójuk
 Lelkitársat viszont találtam, és olyankor az az érzés kapja el az embert, hogy másra nincs is szüksége ezen a világon.

Hogy bennem van-e a hiba, már régen nem érdekel. Ha valakinek gondja van azzall  amilyen vagyok, az álljon elém, és mondja meg, mert csak így tudok változtatni, így vagyok képes a  fejlődésre!

Kérdezzem vagy ne kérdezzem? Nem akarom magam rosszul érezni, nem akarom az apró elutasítást. Pedig megint csak kikívánkozik. Hm...A túlzott őszinteségem a probléma sok esetben, ezzel tisztában vagyok. körmönfontabbnak, ravaszabbnak kellene lennem. De én egyszerűbb vagyok, mint te azt gondolnád!

Talán ez az én sarkom a  világból. Ez a bonyolult átjáróház, ahol senki nem tölt el néhány hétnél több időt. Csak a  titkos ajtót nem vette még észre, csak egy ember. Ő. Besurrant, talán észe sem vettem pontosan hogy mikor, átfestette a  falakat, feltörte, majd újrarakta a  padlót, képeket rakott az üres helyekre a falakon, és befészkelte magát. A legjobb dolog az életemben a kedvenc ,,szobám" a lakójával, akit szeretek.

A  szívem verdes, dübörög. Jó.


2012. szeptember 12., szerda

Ami kell... Amire szüksége van...Amire vágyik...

Végérvényesen kimondható, hogy beköszöntött az ősz. A meleg ugyan maradt, de falavelek hullanak mindenfelől, tarka tengerként virít a talaj, a szél fúj, gesztenyéken taposok végig a  járdán. Reggelente már fázok, ha lehetne magamra venném az egész takarómat, és csak azzal együtt merészkednék ki a levegőre, de mivel ez nem megoldható, ezért előkerülnek a pulóverek, a sálaim, és azt hiszem nemsokára a  sapimat is felveszem.
Főiskola... Meg a csoporttársak természetesen. Az épülettel nincs bajom, a tanítással szintén nincs. A többiekkel annál inkább. Nehezen bírkózom meg a jelenlétükkel, eddig nem is éreztem, hogy ennyire nehéz. Gyakran rámtör a kisebbségi komplexus. Főleg mikor ,,egyesek" csak úgy végigmérnek tetőtől talpig, igyekeznek kiértékelni minden ruhát, ami rajtam van, minden arcmozdulatomat. Igyekszem én figyelmen kívül hagyni természetesen, de nehezemre esik semmibe venni a leereszkedő tekinteteket, amik szinte keresztülégetnek. Mikor úgy érzem öntöttek belém egy kis magabiztosságot azok akik körülvesznek, az ilyen emberek el tudják venni a  másodperc tört része alatt. Hm... Na majd csak lesz valami. Remélem keveset fogunk beszélni, el tudjuk egymást kerülni amennyire csak lehet, és nem lesz semmi összezörrenés. Amúgy sem a kedvenc cselekvésem a veszekedés.

Olvasok. Minden percben megint, és ez annak a jele, hogy pillanatnyilag jól vagyok, félig-meddig meg vagyok békélve azzal ami történik velem. Tipikus romantikus regény. Nem túl bonyolult, de mozgalmas, szeretereméltó szereplőkkel, na meg a  túlfűtött erotikával, ami úgy gondolom, elengedhetetlen egy jó könyvhöz ;) Most úgy megkívántam egy bögre kávét. Szóval néhány perc és megcsinálom, majd kiülök kicsit a lépcsőre, elnézem a  távozó nyarat, és olvasom tovább, hogy Rayne féltékeny-e Ackerby grófra... Én mondtam hogy nem túl extrém :D De jó ez. Szeretem :)

Kellene most egy kis csókolgatás. Ma valahogy epekedek érte... Egy pici ki is jutott, de olyan igazán ráérőset szeretnék, amikor nem kell sietni senkinek sehová. Már várom Őt. Mint mindig :)

Addig is megpróbálok kezdeni magammal valamit.  A pontokat még mindig szorgosan jegyzetelgetem, nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettem, csak még nem gyűlt össze annyi, hogy érdemes legyen róla egy egész bejegyzést megírni. Alig várom már, hogy megállás nélkül írhassak, hogy ne kelljen mindig harcolnom azért hogy gép elé ülhessek, hogy minden gondolatomat azonnal gépelhessem. Talán akkor nem fogom elfelejteni azokat az ötleteket, amik hamar elillannak egyébként. Igyekszem ezentúl sokat írni, elérni valamit ezzel az egésszel. De addig is, vigyázzatok magatokra, na meg a másikra is :)




2012. szeptember 11., kedd

Neked... senki másnak...

Mikor kinyitod a  szemed, és ő feletted hajol, viharszínű szeme mosolyog, te pedig utána kapsz, magadra rántod és csak szorongatod mint egy puha párnát. Egy megragadott álom. Majd levetkőzik, befekszik melléd, és bámerre fordulsz altodban, ő is mozdul veled. Ujjai az ujjaidat markolják, arca a nyakadnál pihen. Alig alszol, de élvezettel hallgatod a  szuszogását, egy egy morgását. Majd hajnalban megpróbálod felrázni őt, reggelizni cibálni, mindezt mosolyogva,semmit nem bosszankodva. Kisétál veled a  buszhoz, együtt mentek egy ideig, majd mikor leszállsz és mész tovább, máris hiányzik. Pedig még látod néhány pillanat erejéig a  busz üvege mögül.
Aztán telnek az órák, rohangálsz, meleged van. Vajon iszik rendesen, mit csinál? Unatkozik egyedül? Megmosolygod akárhányszor csak rá gondolsz. Mert ilyen egyszerű az egész. Szereted. Szereted az erős kezét, a nevetését, a  boldogságát és a szomorúságát, a titkait, az őszinteségét, a pici hegeit, az apró anyajegyet a  csuklójánál, vagy a  könyökhajlatában, az illatát, a puhaságát. Mindenét.
És nem mondhatod hogy álom, vagy képzelgés, mert igenis ez történik, ő melletted van, szeret és megvígasztal ha úgy érzed nem megy tovább...

Tudod mit?? Ez nem is TE vagy... hanem ÉN. Én szeretem ŐT mindennél jobban. A levegőnél és az életnél is erősebben. Minden szívdobogásommal, az ereimben bugyogó véremmel, a tüdőm összehúzódásaimmal, a  fájdalmammal, és az élvezetemmel ...

SZERETLEK...!


,,Sose tudtam felfogni, hogy van az, hogy valaki félelemből nem meri kimutatni az érzelmeit. Nálunk olyan természetes volt az érintés és a simogatás, mint ahogy az ember levegőt vesz."

(Anna Gavalda)

2012. szeptember 4., kedd

,,Hogyha az életben..."

Annyira sok dolgot szeretnénk megtenni az életben, mielőtt meghalunk. Mindent akarunk egyszerre, telhetetlenek és tékozlók vagyunk . Az emberi gyarlóság...

Vannak azok a féle könyvek, hogy : ,,1000 dolog amit látnod/kóstolnod/hallanod kell mielőtt meghalsz..."- biztosan találkoztál már legalább egy ilyennel, ha betetted már a  lábad egy könyvesboltba eddigi életed során. Aztán ott vannak a  filmek a listákkal, hogy mit akar a  főhős megtenni, mire  halálos betegsége utolsó stádiuma is lezajlik.

Nos, azt hiszem, én is szeretnék egy ilyen listát. Amit pontról pontra követhetek, ami meghatározza az életem egy-egy fontos szakaszát, célokat ad és sikerélményeket. Az elkövetkező napokban szeretnék ezen gondolkodni. Kitalálni, mik azok a dolgok amiket akarok, amik után vágyok.

Egyszerűen nem lehet céltalanul élni. Mert olyankor feleslegesnek gondolunk mindent és mindenkit, és az élet már nem is olyan szép, mint a  könyevekben, vagy a  filmekben.
Szeretném azt mondani majd, ha egy egy pont sikerült, hogy igen, megcsináltam, sikerült. Érezni akarom azt az euforikus örömet amit a győzelem kelt bennünk. Érezni a nyelvemen a siker ízét, és hallani az elismerést.

Látni akarok helyeket, kóstolni ételeket, táncolni különböző zenei műfajokra, hangszeren játszani, lovagolni, múzeumokba betérni és réteken piknikezni... Hm... ezek kezdetnek nem is rosszak.


Szóval igyekszem néhány nap múlva megmutatni nektek a listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék megtenni, mielőtt meghalok...

Mert csak így van értelme a levegővételnek, a szívdobogásnak és minden lépésnek, amit megteszünk az évek alatt.

Igen, ez az ötletem határozottan tetszik...

,,Az élet lényege az, hogy éljünk, nem pedig az, hogy egy sarokban kuksoljunk, mert annyira félünk, hogy semmi újjal nem merünk próbálkozni, vagy annyira elfáradtunk és kiábrándultunk, hogy már nem is vesszük magunknak a fáradságot az életre."
(Danielle Steel)

2012. szeptember 2., vasárnap

Csak úgy... :)

Feltörtek az emlékek. Azok a  jó fajták, amikre mosolyogva gondolok vissza. A rosszakkal igyekszem nem foglalkozni, inkább helyettesíteni őket valami roppant kedves kis alkalommal, ami a fejemben ragadt.

Például, hogy körte volt a jelem az óvodában, hogy kaptam egy Oroszlánkirályos puzzle-t, kehelyben a  fagyigömböket, vagy hogy felborultam a biciklimmel a lépcső mellől. Emlékszem, hogy óvodában soha nem tudtam aludni délután. Folyton csak forgolódtam, sokszor látványosan szenvedtem, míg az óvónők meg nem unták. Aztán már csak tettetnem kellett, hogy szunyókálok, addig míg a többi mini társam elaludt, akkor pedig minden játék az enyém volt, azzal szórakoztam amivel csak akartam.
Aztán általános iskolában a mikulásos ajándékokra, a  dolgozatok másolására, a félelemre, ami első hóeséskor tört rám, akárcsak a  többi lányokra...
Emlékszem a táncórákra, amiken már zsibbadt a  lában, égett a tüdőm, de én csak forogtam megállás nélkül, kezek adtak körbe, meg-megbotlottam a  nagy kapkodásban, hallom a vonósokat és az ütősöket. Élveztem, mikor kiülhettem néhány percbe az ablakba még akkor is, mikor már párát hagyott a  levegőben a leheletem. A füstös éjszakákat, és a lüktető basszust, ami a  vérembe ivódott annyiszor.
De a legjobb a most.
A hosszú séták lábujjas papucsban, a tölcséres epres jégkrém, a filmezés, és a felhúzott redőnyök. De a legjobban egy pár cipőnek a helyét szeretem az ajtó mellett.
Szeretem ezt. Jobban mint bármit ezen a cseppnyi bolygón. Mert megtanít élni, élvezni azt amim van, és sóvárogni. A többi meg... úgyis feledésbe merül. :)

,,Szeretni azt, ami Te vagy, a legegyszerűbb dolog volt... Könnyű mint egy tavaszi fuvallat, felmelegített és megmutatta, milyen egy másik életet jobban szeretni, mint a sajátomat. "