2012. szeptember 29., szombat

Falatnyi életmorzsa

Rájöttem arra, hogy érintésfüggő vagyok. Egy mániákus. Na persze itt nem a buszon nyomorgó izzadt tömegre, vagy egy sorbanállásra gondolok. Hanem arra a  finom, ismerős testmelegre, a  körém fonódó erős karokra, a forróságra... Meg mindenre, ami ezzel jár... A meleg békére, arra a földöntúli biztonságérzetre, vagy a kis gondolatfoszlányokra, amik megtámadnak ilyenkor...
Szeretem . Nem is tudom, hogy tudnék érintés nélkül meglenni, hogyan boldogulnék, vagy tengetném a mindennapjaimat a  kilátás nélkül, hogy újra megkapom hamarosan AZ ÖLELÉST.
Szeretem, mikor az ujjak végigsimítják az arcomat, a  szemöldökömet, az ajkaim vonalát, ahogy a lábak átfonják az enyémet. Én pedig kicsinek érezhetem magam, nőnek, és talán néha gyereknek, akinek gondjai sincsenek.

Szükségem van a  békés estékre, mikor még a  focit is megtűröm, mikor elalszom az ölében kuporogva pedig megfogadtam, hogy ébren maradok. Szeretem a hajnalokat, mikor még nedves a fű meg a levegő, mikor a buszon nevetve mondom, hogy viselkedjen. Egyszerűen a  világomat teszi ki, megtölti  azt, és nem enged. Nem is akarom, hogy engedjem. Mert szükségem van a bőrére, a szíve dobbanására, a levegővételére, a  fülembeszuszogásra -netalán még a  hokolásra is- , a kis reszketésekre és a nevetésre. Mert én így tudok élni, ez vagyok, és nem több.

És most kicsit oylan elveszettnek érzem magam. Mert unatkozom. Nincs itt, pedig már olyan természetes volt, hogy ilyenko a nyakán csüngök... de tegnap még ölelt, és ez jó... És boldoggá, vadalmává tesz az egész gondolatsorozat.

Máról holnapra élek, kedvelem az újra sarjadó füvet, a toll sercegésést a  papíron, és a takaróm melegét. Na meg élvezema  futást, az azzal járó izomlázat, a gesztenyéket az asztalon. A fülemben Az Indigó utca Hirtelenje pedig folyamatosan duruzsol.
Jó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése