Rájöttem arra, hogy érintésfüggő vagyok. Egy mániákus. Na persze itt nem a buszon nyomorgó izzadt tömegre, vagy egy sorbanállásra gondolok. Hanem arra a finom, ismerős testmelegre, a körém fonódó erős karokra, a forróságra... Meg mindenre, ami ezzel jár... A meleg békére, arra a földöntúli biztonságérzetre, vagy a kis gondolatfoszlányokra, amik megtámadnak ilyenkor... Szeretem . Nem is tudom, hogy tudnék érintés nélkül meglenni, hogyan boldogulnék, vagy tengetném a mindennapjaimat a kilátás nélkül, hogy újra megkapom hamarosan AZ ÖLELÉST.
Szeretem, mikor az ujjak végigsimítják az arcomat, a szemöldökömet, az ajkaim vonalát, ahogy a lábak átfonják az enyémet. Én pedig kicsinek érezhetem magam, nőnek, és talán néha gyereknek, akinek gondjai sincsenek.
Szükségem van a békés estékre, mikor még a focit is megtűröm, mikor elalszom az ölében kuporogva pedig megfogadtam, hogy ébren maradok. Szeretem a hajnalokat, mikor még nedves a fű meg a levegő, mikor a buszon nevetve mondom, hogy viselkedjen. Egyszerűen a világomat teszi ki, megtölti azt, és nem enged. Nem is akarom, hogy engedjem. Mert szükségem van a bőrére, a szíve dobbanására, a levegővételére, a fülembeszuszogásra -netalán még a hokolásra is- , a kis reszketésekre és a nevetésre. Mert én így tudok élni, ez vagyok, és nem több.
És most kicsit oylan elveszettnek érzem magam. Mert unatkozom. Nincs itt, pedig már olyan természetes volt, hogy ilyenko a nyakán csüngök... de tegnap még ölelt, és ez jó... És boldoggá, vadalmává tesz az egész gondolatsorozat.
Máról holnapra élek, kedvelem az újra sarjadó füvet, a toll sercegésést a papíron, és a takaróm melegét. Na meg élvezema futást, az azzal járó izomlázat, a gesztenyéket az asztalon. A fülemben Az Indigó utca Hirtelenje pedig folyamatosan duruzsol.
Jó.
