Esik. Az eresz rozsdaette lyukain át néhány csöpp a hajamba hullik. Fázom, de melegem van, sietek, de mégis ráérek.
Furcsa világ vesz körül.
Mikor az ismerősöktől csak egy sanda pillantást érdemlek, fejek fordulnak el tőlem, vagy mérnek végig kissé megvetően. Nem ilyen világba akartam beleszületni. Hát senkinek nem volt még eszében, hogy jobbá tegye, hogy ne csak elmenjünk egymás mellett, hogy ne legyünk lecserélve semmire és senkire, hogy ne a lustaság, vagy a keserűség mérgezze meg az emberi viszonyokat? Hát senki nem látja ezt?
Picit egyedül érzem magam. Még nem vörös zónásan, de már erősen áthajlik a középső, kissé sárga árnyalatba. Hogy miért vagyok ilyen, halvány gőzöm sincs. Kicsit labilis fajta, gyengén idegeskedő,de kávégőzben szaglászó emberi lény vagyok,aki megbecsüli még az alig látható szeretetmotzsákat is. Felcsipegetem őket, elraktározom, hogy később eléldegáljek belőle. Akkor van baj, ha ezek lassan elfogynak. Ha már csak néhány marad benne a zsebemben, és bepánikolok, hogy hamarosan az sem lesz. Újat és újat akarok, ha kell lehetetlen helyekről, könyvek poros lapjai között bújva, süteménybe fojtva vagy porban lépdelve. De szükségem van az utánpótlásra. Hogy a buszon, vagy a vonaton ne maradjak nélküle, hogy mikor hazaérek, legyen valami,amiből élhetek. Lehet túl bonyolult vagyok, nem tudom.
Néha egészen úgy érzem...
Kis várakozás időszak :)
