2016. július 19., kedd

Majd

Batmannal sokat beszélgetünk arról, milyen témában és stílusban kellene ahhoz írnunk, hogy ,,felkapottak" legyünk. Aztán mindig arra jutunk, hogy mi inkább szeretnénk azt hinni, a mi olvasóközönségünk bölcsebb az átlagnál és nem vár tőlünk Coelho-magasságokban röpködő magvas gondolatokat, amiket aztán klisészerűen újra meg újra visszaolvashatnak, amikor maguk alatt vannak, vagy egy kis lélekgyógyászatra szorulnak. Szeretem azt képzelni, hogy amit én írok, és ahogyan azt ti olvassátok az pontosan úgy egészíti ki egymást mint a gin meg a tonic, a vodka meg a narancs. Ami belőlem hiányzik, azt majd ti a képzelőerőtökkel pótoljátok. 
Nagyon érik már egy könyv. Jó lenne már látni, hogy nem csak a vak világba kiabálok, hogy nekem is lesz egy. Valahogy a felnőtt-létben muszáj lemondanunk  sallangokról, és az utóbbi időkben nekem ez az írás volt és az olvasás. A két társ, akik mindig mellettem voltak, amióta az eszemet tudom, most újra visszataláltak hozzám. A munkahelyi boldogtalanság mindenre rásütötte a bélyegét, mint egy billogot. Ott virított az írás elmaradásán, a befejezetlen könyvek fedlapján.
Az elmúlt hetekben a környezetemben élők életén próbáltam segíteni, mert rájöttem, a sajátomon csak ezzel a nagy lépéssel változtathatok, hogy másik munkahelyet keresek. Ahhoz pedig idő kell, én meg nem akarok türelmetlenkedni. Így esett az eset, hogy ápoltam összetört szíveket, mazochista oroszlánokat, boldogtalanságban eltévelyedett nagyvárosit. Az az igazság, hogy sokat valószínűleg nem tudtam segíteni, hiszen mindenki a saját poharát töltheti csak meg boldogsággal, mégis jó érzés arra gondolni, hogy ezeknek az embereknek épp olyan fontos vagyok, mint ők nekem. 
És az írói válságommal viaskodva minden nap arra jövök rá, hogy ez így, ebben a formában, hogy egy szabad, fölösleges gondolatom nincs, nem működhet. Arra van szükségem, hogy nyugodt legyek, hogy úgy el tudjam engedni ezt a stresszes időszakot, mint egy habos bárányfelhőt.
Nem titok, hogy gyakran csak L tartja bennem a lelket, aki estéről estére meglep, megvigasztal és arra buzdít, hogy írjak és haladjak csak biztos lépésekkel az álmaim felé. Ezt akarom én mindenkinek elmondani, akinek most segítség kell, csak nem mindig jön ki így belőlem a gondolat. Mert egyik megnyugtató sablon követi a másikat, mert ezekben a válságos időszakokban rá kell ébrednünk, hogy mindegyikben annyi igazság van, hogy a szív megszakad. Ilyen az, amit mostanában a legtöbbször hangoztatok ezzel a néhány emberrel:
--,,Majd elmúlik!"--



2016. július 11., hétfő

Most. vagy Soha

Listát kellene készítem arról, mit szeretnék ettől az élettől. Hogy megelégszem-e a középszerűséggel, vagy legalább valami apróságban több szeretnék lenni? Akarok egy íróasztalt, egy lámpát és egy működőképes, nem halódó laptopot, amin dolgozhatok nyugalomban, miközben azt érzem: megváltom a világot. Nem vágyom arra hogy 8:06-kor elinduljon a reggeli csesztetés, ami egész nap csak húzza szorosabbra azt a gyomorgörcsöt, ami már-már soha nem akar feloldódni. 
A felnőtt élet nehezebb, mint ahogyan azt el tudjuk mondani a gyereknek, mikor odajön hozzánk két mászókázás közben a játszótéren. Mert ilyenkor te azon járatod az agyad, hogy ha végre lelépne minden taknyos, felciccentenéd azt a sört, amit a táskádban a határidőnapló, a tablet meg a közlemények egész sora mellett rejtegetsz. Mint amikor tinédzser voltál. Azon kapod magad, hogy nem vágysz már arra, hogy gyerek legyél, csak valami könnyedséget sírsz vissza azokból az időkből, mikor még teli szájjal faltad a lekváros-vajas kenyeret, és évről évre sikertelenül szaladtál a kert vége felé egy elnyűtt papírsárkánnyal, mégsem fogyott el a lelkesedésed. 
Jó dolog felnőttnek lenni. Imádod, mikor a boltban megszagolod a citromot és a paradicsomot, és már tudod: mit fogsz este készíteni belőle. Szeretsz a sorban bosszankodni a postán, amiért nem jutsz előrébb, mégis valahol mélyen fontosnak érzed ettől magad. Egyre többször veszed le a nőknek szóló újságokat a polcokról, és elhagyod magad mögött a zenekari magazinokat. Virágot veszel szájfény helyett, és a parafatábládra sorra tűzöd ki a vonatjegyeket, bár a koncertbelépők még ott figyelnek. Van ami megváltozik, más marad a régiben. De vajon mennyire őrizhetjük meg magunkból azokat az apróságokat, amiket annyira szerettünk magunkban egyszer? És ha ezek eltűnnek, mivel pótolhatjuk az űrt? Mivel lehet betölteni a büszkeség, a türelem és a kitartás hiányát? Az elhivatottság fontos-e annyira, hogy elengedjük azt, akik valaha voltunk két sör meg két pálinka között? 
Mind azt hisszük, hogy valami többet, jobbat érdemlünk annál, mint ami van, pedig sokszor csak a saját dolgunkat nehezítjük meg, mert mások hibáiból nem tanulunk. Oktondik vagyunk és makacsok, de ez ad erőt ahhoz, hogy legalább változtatni megpróbáljunk. Mert már magában a változtatásban van valami, amit rajongásig szeretünk, és azt érezzük, valami másban majd kiteljesedünk. 
De hát mind ilyenek vagyunk, nem? A kudarcra ítéltség ellenére is hiszünk és reménykedünk. Szükségünk van időről időre a környezet-és a helyváltoztatásra, arra, hogy elengedjünk régi már-nem-barátokat, hogy új embereket ismerjünk meg, hogy megfeszegessük saját határainkat, megváltsuk a magunk világát, és eltemessük a rossz szokásainkat, hogy aztán újakat vegyünk magunkra.


2016. július 9., szombat

Halhatatlanok

Azt hiszem részegnek kellett lennem ahhoz, hogy belássam: mennyire nem jó úton haladok ahhoz, hogy maradéktalanul boldog legyek. Hogy nem elég az, hogy reggel még fel bírok kelni - némi gyomorgörccsel ugyan, de akkor is, - aztán nekilátni úgy egy napnak, hogy azt érzem: kívülről figyelem csak magam. 
Az anyák a legjobb dolgok a világon, mert ők azok, akik felnőtt korodban is megráznak, felpofoznak, ha kell, aztán újra visszaterelnek a neked való, még járatlan ösvényre. Olykor megfeledkezünk arról, miféle útravalóval bocsátottak ki minket a világba. Csak tengődünk, éljük ezt a szar, felnőtteknek való, boldogtalan életet, aztán egy éjjel, heves szívdobogások és légszomj közepette rádöbbenünk arra: már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk. Visszasírjuk azokat a boldog időket, amikor még tudtuk, mit akarunk. Amikor még naivan és békésen beletörődtünk abba, hogy robotolnunk kell, ám amellett a mellkasban dédelgettük az álmot, hogy írjunk, zenéljünk, vagy kávézót nyissunk. Rájövünk arra, hogy ezeket régen, szép fokozatosan magunk mögött hagytuk, és most kézzel, lábbal és foggal akarunk nekiveselkedni annak, hogy ezeket újra visszaszerezzük. Azt hiszem a legnagyobb hősök is letévednek időről időre a nekik kijelölt, sárga köves útról. Elkóborolnak, és hagyják magukat sodródni, de mindig van egy-két olyan ember - köztük a világ legjobb anyái - akik visszahajtanak minket, akár a birkákat. 
Elfogadsz egy tanácsot, kedves? Ne ess az én hibámba! Ne elégedj meg azzal, amid van! Ne alkudj, ne lapulj meg! Ne hajtsd le a fejed olyanok előtt, akik nem érdemlik meg azt! Légy makacs! Rendíthetetlen... kitartó és bátor légy, aki tudja mit akar, ismeri a saját céljait és azokat semmiért fel nem adja. Sem pénzért, sem időért, sem nyomás hatására. Mert az érzés, hogy egy munkában nem tudunk kitejesedni, az az egyik legrosszabb érzés a világon. Szerethetjük mi a munkát, az embereket, ha egyszer nem érezzük magunkat a kirakós részének. Olyan puzzle darabok vagyunk sokszor, akik nem valóak a nagy egészbe, akik elkallódtak a játszószoba puha szőnyegén, és várják, hogy végre a megfelelő dobozba kerüljenek. 
Hetek óta először, kicsit pálinkásan írok, de ez az egyik legjobb érzés a világon. Pinket hallgatok, kezem alatt kávés csoki, és tudom hamarosan boldogan bújok a Másik karjába. Várom őt haza, és majd elmesélem neki, milyen bután, részegen ültem a számítógép elé, és hogy minden ,,mumus "bennünk, és csak bennünk lakik!

Jó érzés, hogy ezt most leírhatom. Nem azért, mert úgyis lesz, aki elolvassa, hanem magam miatt. Hogy végre ráébredtem, mit is felejtettem el a nagy felnőtt létben: azt, hogyan is kell önmagamnak lenni!

travel, adventure, and lights kép