2016. február 29., hétfő

Változni

Gyomor görcsbe feszül, nem enged. Az ember ilyenkor sem inni sem enni nem bír, pedig már érzi, hogy émelyeg. Könnyű látni magunkban és magunkon a hibákat, csak változtatni nehéz rajtuk. Akarhatjuk azt foggal-körömmel, vagy ha szentimentálisak akarunk lenni, akkor szívvel-lélekkel, de nem úgy megy ez, mint valami ponyvaregényben. Miszerint a főhős kigondolja, hogy másnap reggeltől megváltozik: nem rágja majd a körmét, csavargatja a haját, vagy hajtogat élére mindent, mikor ideges. A személyiségbeli változások ugyanis nem ilyen egyszerűek. Szét kell szedni hozzá a lelket apró darabokra. Miszlikbe cincálni, aztán újra összerakni, csak már a problémás részek nélkül. Közben meg megpróbáljuk nem elveszíteni azt, akik vagyunk.
girl, leaves, and autumn képVáltozni csak egy-egy emberért érdemes. De támogatás nélkül vajmi kevés esély van a sikerre. Mindenki ismeri az érzést, milyen az, ha fel akar szívódni, elvándorolni, soha nem létezni többé, majd rájön, hogy akkor sem tudna elmenni, ha nagyon akarna, mert nem képes elsétálni, csak a szomszéd utcáig. Mint mikor egy kisgyerek világgá megy, de mindvégig azt kívánja, bárcsak utána mennének...! 
Életünk során megannyi dolog okoz fájdalmat, és nem csoda, hogy egy idő után csonthéjassá növekszik a szívünk, amit fel kell törni, hogy újra hús-vér szerv legyen. Aztán ha már ez megvan, akkor sérülékennyé válik, könnyebben bevérzik. A legapróbb vágástól és bemetszéstől is. Szavaktól, idegen nevetéstől...
Felnőttként érezzük azt igazán, mennyire szeretnénk egyszer-egyszer újra gyerekek lenni. Elbújni egy takaró alá, aludni egész nap, nem dolgozni vagy iskolába menni. Csak feküdni mozdulatlanul, számolni a szobában visszhangzó lélegzeteket, benntartani azt, amíg elkap a szédülés. Megfeszíteni a saját határainkat. 
Aztán megkeményedni, újra lerúgni a takarót és kitárni az ablakokat. Ahogy öregszünk ez azonban egyre nehezebb. Visszaverődnek a szavak, akárcsak a lélegzetek. Újra meg újra megkongatnak bennünk valamit, ami összeszorít odabent és nem enged.
Mantraként pedig csak annyit hajtogatunk: megéri változni!

2016. február 27., szombat

2016. február 26., péntek

Lányoknak

Ma nyitott szemmel jártam. Úgy néztem meg a lányokat, hogy nem voltam irigy rájuk. Egyszerűen próbáltam meglátni bennük azt, amit mások hibának vagy tökéletlenségnek mondanak. A legnagyobb gondjaim mindig abból adódnak ugyanis, hogy alacsony az önbizalmam. Kritikus szemmel nézem magam a tükörben, és hiába értek néhány dologhoz jobban, mint az átlag, nagyon ritka, ha jól érzem magam a saját bőrömben.

Ám most, ahogyan figyeltem a villamosra váró nőket és lányokat, egy valamit nyugodtan konstatáltam: senki nem tökéletes. Valaki túl alacsony, más túl magas. Ennek a lánynak nem áll jól a hosszú haj, neki pedig túl nagy az orra. Lehet gonosz dolog ez, de néha pont arra van szükségünk, hogy ráébredjünk, úgy, ahogy mi magunk, úgy senki más sem tökéletes. Mindenkiben van valami szép, amin megakad a férfiak szeme, amire büszke lehet, és amit kiemelhet. 

Furcsa ez a ,,csajos" beszéd épp tőlem, nem igaz? Pont tőlem, aki megállás nélkül tömné magába a kaját egy-egy The Walking Dead rész közben, akit gyereknek neveznek a Batman-mániája miatt, vagy megszólnak a káromkodásaimért. De higgyétek el, én is tudom, milyen nőnek lenni, mennyire nehéz folyton megfelelni, milyen rossz magunkat másokhoz mérni: 
Vajon vagyok olyan szép, mint ő? 
Vagyok olyan jó, vagy tehetséges, mint mások? 
Megérdemlem én azt, amim van?

Ezért van szükségünk a bókokra. És hiába tudjunk, hogy van nálunk, szebb, csinosabb, vagy okosabb, arra van szükségünk, hogy mi legyünk az egyedüliek, aki körül a másik világa forog. Talán túl sok romantikát nézünk és olvasunk, vagy egyszer-egyszer hisztizünk, de ez mind azért van, hogy figyeljenek ránk és megértsék, mi kell nekünk. 

Huhh, ez egy kicsit ,,cosmo-sra" sikerült poszt lett, de nem bánom. Szeretem, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, és hogy nem csak bennem lakik egy ocsmány, zöld szemű szörny...

beautiful, black and white, and marilyn kép

2016. február 22., hétfő

222

Meleg van. A sálat kiveszem a nyakamból és a táskába gyömöszölöm. A zipzárat már megint nem tudom összehúzni-fújom ki bosszúsan a szememből a hajam. A fülemből is kiesik a fülhallgató, a zene megszakad, beszűrődik a villamos zaja. Egy terhes nő telefonon sorolja, mi mindent vásárolt a vacsorához, egy középiskolás pár hangosan smárol mellettem, távolabb pedig egy idős nő a cipőjébe gyűrődő harisnyáját igazítja.  

Mosolyognom kell, mert minden alkalommal, mikor tudatosul bennem, hogy mennyien vagyunk ebben a városban, felébred bennem a kíváncsiság, hogy vajon ki, hogyan él? Másnak is van-e a polcán lila virág, és van-e valaki akinek hiányoznak a papagájai?

Visszadugom a fülembe a fülhallgatót, és nézem a magasban nyújtózó panellakásokat. A szürkületben egy-egy lakásból éles fény árad ki melegen, másoknál csak a tévé kéksége nyújt világosságot. Várom már, hogy leszállhassak. Megfordul a fejemben, hogy megteszem a következő megállónál, és sétálok hazáig, de végül maradok. Túl nehéz a táska, én meg fáradt vagyok, de megígérem magamnak, hogy holnap, vagy holnapután járok egyet. 

Még három megálló, nyílik az ajtó, én pedig leszállok. Csak egy perc, és nyitom a lépcsőház nehéz ajtaját. A pincéből dohos szag árad fel, de belevegyül egy lakás vacsorájának illata. Valami fűszeres lehet, mert egyből összefut a  nyál a számban. Csak néhány lépcsőfok, és nyitom az ajtónkat. Nem a mi nevünk van rajta, de a lényeg mögötte van: hogy mi ketten élünk itt, és nem más. Ahogy belépek a lakásba, már úgy látom, minden mi holmink. A gyertyák és a füzetek, az őrölt kávé, a kép a polcon és a párnák. Mosolyogva jössz elém, átölelsz, azt mondod, jó az illatom, és megcsókolsz.

love, couple, and hands képJó veled. Esténként erősödik fel ez bennem, mikor nézem, ahogy ráncolt homlokkal olvasol, vagy nézed a híreket. Ha lehunyom a szemem, már minden vonásodra, az összes anyajegyedre emlékszem. És ezekben az esti órákban pontokba szedem, hogy miért vagyok boldog. Egyik jön a másik után, figyelem, ahogy a lámpa fénye körberajzol. Szeretem már a lakásunkat is, és bár sokszor hiányoznak azok a napok, mikor csak mi voltunk ott egymásnak, ugyanúgy rajongok az együttélésünkért is.

Most már melletted fekszem, hallgatom, ahogy horkolsz és legszívesebben átgurítanálak az oldaladra, hogy csönd legyen, de nem teszem, mert jó hallani, hogy alszol. Hogy épp pihensz és reggel talán már a torkod sem fog fájni.

Örülök, hogy megtaláltál. Ígérem, meg is javulok majd, erősebb leszek és kevesebbet fogok aludni, nem leszek olyan gyakran nyűgös, és igyekszem nem azonnal megsértődni, ha nem úgy szólsz hozzám, ahogy szeretném. Nem vagyok tökéletes, de azt hiszem nem is kell annak lennem. Azt olvastam, hogy az emberek a párjuk tökéletlenségét is ugyanúgy szeretik, mert az is a másik része. Lassan elfogadom azt is, hogy neked úgy vagyok szép, amilyen vagyok. Úgy tanítasz jobb embernek lennem, hogy még csak nem is tudsz róla.






2016. február 18., csütörtök

218

Elvesztem.
Mintha valami mély bukkanóba kerültem volna megint néhány napja, olyan ez. Esténként sírok kicsit, nem nevetek. Hallgatok és kattognak odabent a fogaskerekek. Talán a telet és ezeket a szomorú, szürke napokat utáltam már meg, vagy egyszerűen gyenge vagyok ehhez a rengeteg dologhoz. A gyomorban mélyen beágyazva megbújó görcsöt is gyűlölöm. Szeretném ezeket elmondani neked, de most valahogy távol vagy. Lehet most van szükséged arra az egyedüllétre, amit olyan sokszor felemlegettünk, vagy egyszerűen csak én fújom fel megint, mint a nők úgy általában. Este el akartam mondani, hogy a napokat úgy élem túl, hogy arra vágyom, érjek haza hozzád minél előbb, kérdezgess, beszélgessünk, nézzünk filmet, bújjunk össze, csókolj meg... 
Azt mondják, a nőknek nagyobb a szeretetigényük, és erősebben fejezik ki, amit éreznek. De miért van ez így? 
Mostanában hiányzik a Petőfi. Ott csak mi ketten voltunk. Nem volt tanulás, fonalak, számítógép. Csak mi ketten léteztünk, a világ meg valahol a távolban zajolt. Hiányoznak az elfecsérelt délutánok, az egymás bőre alá bújások, hogy úgy éreztem csak én létezek neked.
Ezeket mind szerettem volna elmondani, de egyszerűen van, hogy a szavak nem találnak helyet bennem. Így könnyebb. Talán egyszer majd ezt is elolvasod, mint az összes többit, aztán megölelsz és összekócolt, amit úgy szeretek. Azt mondod majd, hogy buta vagyok (mert most annak is érzem magam), és hogy szeretsz. 
Kis hülye vagyok, igaz? Hát persze, hogy az, tudom én, csak olykor bennem is túltengenek a hormonok, meg az érzelmek, és nem mindig tudok nekik gátat szabni. 
Ezerszer mondtam már, hogy szeretlek, mégis kevésnek érzem, mert az, hogy te itt vagy nekem, a legjobb dolog ezen a világon. 

love, couple, and hands kép

2016. február 12., péntek

Várom... Várod?

girl, forest, and adventure képFeküdni egy tó partján, érezni, ahogy a meztelen lábujjaimtól egészen a fejem tetejéig melegít át a tavaszi Nap, Kensington-t hallgatni, meg egy óriási napszemüveg mögül figyelni az elúszó bárányfelhőket... Erre vágyom most, itt, az íróasztal mögött. Meg egy citromos, hideg sörre és egy szál áfonyás cigire. Talán emiatt a fura időjárás miatt van ez, talán amiatt, mert boldog vagyok a kis szívem repdesése miatt. Legszívesebben megpakolnék egy hátizsákot szendvicsekkel, elrejtenék egy könyvet meg egy termosz kávét, és kézen fogva kirángatnálak ebből a világból. Mondd csak: velem tartanál?! Rugdosnád velem a kavicsokat az úton? Engednéd, hogy minden csigát és falevelet lefotózzak? Mikor még nem ismertél, sokszor vágytam a magányos sétákra. Hogy ne zavarjon senki, csak a saját gondolataimat halljam... De mióta mellettem vagy, már nem akarok ilyesmit. Közös sétákat, napozásokat szeretnék, zenélést egy hátsókertben meg szalonnasütést. Hiányzik a kalapod. Meg a napszemüvegem és a lenge szoknyáim. Mondd csak: lesz még olyan nyaram, amiben önfeledt leszek? Segítesz majd azzá tenni? Tudod, régen sokat bicikliztem. Most megint sétálni akarok. Túrázni meg kimenni a határba végre, szalmabálákon lógatni a lábunkat. 
couple and love képJó lenne most veled lenni. Odakint lenni, élvezni a múlékony napsütést és a meleget. 
Sosem voltam az a ,,nyári lány". Inkább bújtam meg az őszben. Most mégis alig várom, hogy elmúljon ez a szürkeség, az eső meg a köd. Mert akkor számolhatom végre a felhőket, fekhetek a fűben vagy egy rozzant stégen, meg megmutathatok neked mindent, amit még nem ismersz. 
Mondd csak: te várod már?

Szén

Megmaradni ebben a boldog, csendes békességben. Csak ennyit akarok, mégis minden reggel, a villamosmegálló felé valahogy elveszítem... Jön helyette az idegesség meg a levertség, és már számolom is az órákat, mikor újra a kis virágos utcára léphetek. Nehezek a napok. Mint tíz mázsa szén. De hát a dal is megmondja, nem? Csak pakolják a hátunkra egész nap. 
Fel-fellélegzem nap közben, mint egy gyenge úszó, aki majdnem vízbe fúl, de minden utolsónak tűnő pillanatban valahogy a felszínre rúgja magát. Bizonytalan vagyok, és sokszor nem azt látom, hogy ott vagyok, ahol valójában lennem kéne. Hogy akkor mégis hol kellene? Kérem szépen, egy hatalmas tölgyfa íróasztal mellett egy bögre tea meg egy csésze kávé mellett a billentyűzet fölé görnyedve! Na ott lenne a helyem... 
Meg mindig melletted. Mert a támaszom vagy.  

black, shoes, and boots kép

2016. február 7., vasárnap

Részegen kicsit mindig szebb a világ. Akkor is, ha homályos.

2016. február 5., péntek

Mozgásban

Meséltem már? Ja igen-csapok a homlokomra, hát persze hogy nem, hiszen nincs internetem egy hete, így ide sem tudok pötyögni.
Szóval készítsd a dobpergést, a pezsgőt meg a konfettit, mert nagy bejelentésem van számodra: Összeköltöztünk L-lel. Igen, igen, az összes ruhával, bugyival meg fonallal együtt, amik eddig odahaza egy-egy szekrényben rejtőztek.
A sarokban az apró piperéim mellett ott állnak katonás sorrendben a holmijai: parfüm, fésű, krémek. A másik oldalra kerültek a nyakkendői, ide pedig már felrakta a könyveit is. Az alatta lévő polcon vannak az enyémek. A konyhában a bögréink egymás mellett, a tányérok ott száradnak mosogatás után. Most már mondhatom nyugodtan, hogy együtt élünk. Még csak szombat óta, de mégis...! Az apró lakásban már a mi illatunk keveredik. A falakról hiányoznak még a fotók és a képek, de egy helyen már feltűztük a mozijegyünket meg az üzenetét, amit a zoknimba rejtett.
Még furcsa, hogy ennyire csend van, de a sarokban álló gitárok hamarosan betöltik a teret. Nem jár erre villamos, az utca némaságba burkolózik, így furcsa, hogy hallom a saját légzésemet.
Jó érzés, hogy már nem kell azon aggódnunk, hogyan és mikor érek haza. Szeretem biztosra tudni, hogy mellette alhatok el, reggel pedig a karjaiban ébredek.
A munkából délutánonként villamossal megyek haza. Csak tíz perc. Hát el tudod ezt hinni azután a sok-sok órányi utazás után? És mikor az ajtót kinyitom, ott van ő, tanul vagy épp a kávéját főzi. És akkor hirtelen minden gond, ami addig kavargott a fejemben, egyszerűen csak eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Néha megkérdezi, mikor este összegabalyodva ülünk az ágyon, hogy miért nézegetem olyan kedvtelve. Ilyenkor csak mosolygok és megrázom a fejem, mintha nem is lenne fontos az ok. Pedig hát az! Azért figyelem, mert rögzítem minden vonását, felidézem magamban újra és újra, hogy másnap a szerkesztőségben el ne felejtsem. És ilyenkor hitetlenkedek magamban egy sort, hogy milyen gyorsan és csodálatosan történt minden köztünk.
Azt mondják az összeköltözés nagy dolog, és annak is érzem, de jó értelemben, hiszen nem kellett semmiről lemondanom emiatt. Alkalmazkodunk és idomulunk egymáshoz, bár az éjszakai hajszárításokat és a korai keléseket még fogadtuk barátainkká. De hálás vagyok érte, hogy noszogat a torna és az írás miatt, hogy horgoljak meg olvassak. Ilyen a szép szerelem nem? Mikor támogatjuk egymást és még akkor is hajtjuk, ha a másikat, ha az csak vonszolná magát egész nap.
Kicsit hiányzik az Otthon, ami még anyát meg apát jelenti, de tudom, hogy bármikor hazamehetek, ehetek egy kis húslevest, és megtudhatom, épp mit csinál a szomszéd. 
De olyan jó érzés, hogy esténként főzhetek az apró konyhában, hogy már az én sütőkesztyűm lóg egy fogason, hogy a mi közös szennyeskosarunk van a mosdókagyló alatt...! Minden olyan otthonos, békés. Ez csak a mi kettőnké. Úgy, mint a szerelem. De hát ez az egész abból fakadt.... :)

love, couple, and kiss kép