2016. február 18., csütörtök

218

Elvesztem.
Mintha valami mély bukkanóba kerültem volna megint néhány napja, olyan ez. Esténként sírok kicsit, nem nevetek. Hallgatok és kattognak odabent a fogaskerekek. Talán a telet és ezeket a szomorú, szürke napokat utáltam már meg, vagy egyszerűen gyenge vagyok ehhez a rengeteg dologhoz. A gyomorban mélyen beágyazva megbújó görcsöt is gyűlölöm. Szeretném ezeket elmondani neked, de most valahogy távol vagy. Lehet most van szükséged arra az egyedüllétre, amit olyan sokszor felemlegettünk, vagy egyszerűen csak én fújom fel megint, mint a nők úgy általában. Este el akartam mondani, hogy a napokat úgy élem túl, hogy arra vágyom, érjek haza hozzád minél előbb, kérdezgess, beszélgessünk, nézzünk filmet, bújjunk össze, csókolj meg... 
Azt mondják, a nőknek nagyobb a szeretetigényük, és erősebben fejezik ki, amit éreznek. De miért van ez így? 
Mostanában hiányzik a Petőfi. Ott csak mi ketten voltunk. Nem volt tanulás, fonalak, számítógép. Csak mi ketten léteztünk, a világ meg valahol a távolban zajolt. Hiányoznak az elfecsérelt délutánok, az egymás bőre alá bújások, hogy úgy éreztem csak én létezek neked.
Ezeket mind szerettem volna elmondani, de egyszerűen van, hogy a szavak nem találnak helyet bennem. Így könnyebb. Talán egyszer majd ezt is elolvasod, mint az összes többit, aztán megölelsz és összekócolt, amit úgy szeretek. Azt mondod majd, hogy buta vagyok (mert most annak is érzem magam), és hogy szeretsz. 
Kis hülye vagyok, igaz? Hát persze, hogy az, tudom én, csak olykor bennem is túltengenek a hormonok, meg az érzelmek, és nem mindig tudok nekik gátat szabni. 
Ezerszer mondtam már, hogy szeretlek, mégis kevésnek érzem, mert az, hogy te itt vagy nekem, a legjobb dolog ezen a világon. 

love, couple, and hands kép

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése